„Németország és Franciaország felelősséggel tartozik Európáért, a két országnak kell utat mutatnia a többieknek” – Emmanuel Macron francia államfő fogalmazott így, amikor Angela Merkel német kancellárral kedden Aachenben aláírták a két ország viszonyát az eddiginél is szorosabbra fűző megállapodást.

Mi a fő célja a 16 oldalas dokumentummal a két vezetőnek? Mint Merkel az aláíráskor megfogalmazta: a közös európai hadsereg létrehozása. A közös haderő tervét Emmanuel Macron vázolta fel az EU megújításáról szóló, 2017 őszén a Sorbonne-on tartott beszédében, és ez a kezdeményezése – még ha önkéntes formában is – azóta az unióban is életre kelt. Ami a két országot illeti, azért annál tovább megy: a kormányok közelítik biztonság- és védelempolitikájukat, és fegyveres támadás esetén akár katonai segítséget is nyújtanak egymásnak.

Az aacheni egyezmény azonban ennél jóval átfogóbb. Az európai hadsereg létrehozása mellett megfogadták, hogy szorosabbra fűzik együttműködésüket a terrorizmus és a szervezett bűnözés elleni harcban, az igazságszolgáltatás, a hírszerzés és a rendőri tevékenységek terén. És egy kis ajándék Berlinnek, a szerződésbe a németek egyik régóta dédelgetett vágyát is belefoglalták: a német–francia diplomácia egyik kiemelt célja lesz, hogy Németország az ENSZ Biztonsági Tanácsának állandó tagjává váljon.

Emellett a felek ígéretet tettek arra, hogy az Európai Unióban a hatékony és erős közös kül- és biztonságpolitikáért, illetve a gazdasági és a valutaunió megerősítéséért és elmélyítéséért fognak dolgozni, valamint a nagyobb uniós találkozók előtt rendszeresen konzultálnak a közös álláspont kialakítása érdekében. Ennek részeként egy közös parlament létrehozása is a tervek között szerepel, amely évente kétszer ülésezik majd – törvényhozói szerepkörrel azért nem ruházták fel a testületet. A gazdasági együttműködés különlegessége is kétségbe vonható, hiszen – mint az aláírást követő, a helyi újságírókkal és kiválasztott polgárokkal folytatott eszmecserén is felmerült, a két ország igen messze van attól, hogy akár adópolitikáját, akár energiapolitikáját harmonizálja. Utóbbi esetében Macron azt emelte ki, hogy a globális felmelegedés elleni harc fontos eszköze hazájában a villamosenergia-fogyasztás kétharmadát biztosító nukleáris energia – a németek eközben a megújulókat igyekeznek előtérbe helyezni, és a 2011-es fukusimai tragédia után az összes nukleáris reaktor leszereléséről döntött a kormány.

AFP / Ludovic Marin

Ezeken túl a két ország az egészségügy és az oktatás terén is elmélyíti kapcsolatait. Persze van mit: Macron az aláírást követő beszélgetésen a nyelvtanulás fontosságát emelte ki, amit Merkel fülessel hallgatott (a francia államfő pedig a kancellár hozzászólásait).

Mindez soknak tűnik, az Economist azonban megjegyzi:

Nagy Károly nem lenne elájulva.

A frank birodalom legnagyobb alakja nem véletlenül kerül szóba. A helyszínválasztás ugyanis szándékos: a németországi város I. Károly frank birodalmának volt a központja, annak a középkori birodalomnak, amely nagyjából az Európai Gazdasági Közösséget alapító hat tagország területét fedte le. És amelybe a brit birodalom pont nem fért bele – hasonlóan a jövő Európai Uniójához.

Egy kis történelemóra

Az aacheni egyezmény az 1963-as, a francia államfők székhelyén, a párizsi Elysée-palotában aláírt megállapodást éleszti fel. A napra pontosan 56 évvel ezelőtt, Konrad Adenauer német kancellár és Charles de Gaulle francia államfő által aláírt szerződés a két ország (pontosabban Franciaország és az NSZK) közötti katonai és külpolitikai együttműködést intézményesítette – az Economist publicistája azonban úgy ítéli, ezzel több kárt tett, mint hasznot. Egyfelől amiatt, mert sosem sikerült megteremteni a tökéletes harmóniát még a két ország között sem, másfelől meg ha mégis, a két erős állam együttműködése nem aratott osztatlan sikert az EU-n belül.

Konrad Adenauer német kancellár és Charles de Gaulle 1963. január 22-én

AFP

A francia–német együttműködés alapja részben az volt, hogy a két országnak nem csak a gazdasági helyzete más, de az ezt megalapozó filozófiájuk is eltér. Ebben a tandemben pedig az erősebb, egyben nagyobb szigort képviselő németeknek köszönhetően a franciák gyengeségei kevésbé tűntek fel – pláne ha a kiindulópont az volt, hogy ha egy javaslat mindkét oldal számára működik, akkor jó eséllyel az egész EU számára elfogadható lesz.

Ez az alapelv a hatvanas években még működött is, amikor hat tagja volt az EGK-nak. Nem annyira működik azonban több mint fél évszázaddal később, amikor az EU-nak már nem csak eltérő filozófiákkal, de igen jelentős fejlettségbeli különbségekkel is meg kell küzdenie. Akkor például el lehetett költeni a tagországi befizetések kétharmadát a (francia) gazdákra, amíg a (németeknél a) gazdaság szárnyalt – de amikor már valóban szegény országok igényeltek nem csak agrár, de felzárkóztatási támogatást is, kódolva lett a feszültség a tagországok között.

A németek és a franciák pedig ebben a közösségben egyre kevesebb országot tudnak maguk mellé állítani. Magyarország például hagyományosan szövetségese Berlinnek, a támogatások tekintetében azonban már nem közösek az érdekeink, hiszen a nettó befizető, az agrártámogatásból alig részesülő németek nem ragaszkodnak annyira a kelet-közép-európaiak által elvárt összegekhez. Arról nem is beszélve, hogy az utóbbi időben jóval feszültebbé vált a viszony a német és a magyar kormány között, miközben Emmanuel Macron és Orbán Viktor nyíltan kritizálja egymást. Ez a feszültség azonban távolról sem Magyarországgal kapcsolatban érezhető: elég csak az EU-ban nagyhatalomnak számító olaszokra vagy a lengyelekre – vagy éppen a francia vagy német EU-ellenes erőkre, Marine Le Pen-re vagy a német AfD-re gondolni –, akik szintén nem egy Párizs–Berlin-tengely mentén képzelik el érdekeik érvényesítését.

Nem véletlen, hogy Merkel épp arról beszélt az aláíráskor, hogy a növekvő populizmussal és nacionalizmussal szemben van szükség a szerződésre. „Hetvennégy évvel a második világháború után az emberi élet értéke, a dolgok, amelyek egykor maguktól értetődőek voltak, újra megkérdőjeleződtek” – magyarázta a kancellár, utalva a terrorfenyegettségre is.

Csodálatos barátság?

Az egyezmény ugyanakkor menekülőút is lehet Macronnak, aki ugyan épp Európa-pártiságát hangsúlyozva – az Örömóda dallamára – vonult be az Elysée-be 2017 tavaszán, megválasztása után. Nagyszabású – a már említett, a Sorbonne-on elhangzott beszédében felvázolt – terveiből azonban sok dolgot nem sikerült megvalósítania az unióban sem. Néha éppen a német kormány ellenkezése miatt.

Nem lett egyelőre semmi például az euróövezet külön költségvetéséből – a 2021-től induló uniós keretköltségvetésben a mostani bizottsági tervezet szerint némi pénz azért jut a valutaunióban, vagy a belépés érdekében végrehajtandó reformokra –, ennek összege azonban minimális lehet.

Nem csak Macron lehet csalódott a kívülről csodás kapcsolatban: Angela Merkel – aki a CDU elnöki posztjának elvesztése után kancellársága hosszúra nyúlt végóráit éli – azt vetheti a francia államfő szemére, hogy menekültpolitikája megvalósulához nem kapott különösebb segítséget a franciáktól – más kérdés, hogy az említett két terv valószínűleg akkor sem kapott volna elegendő támogatást a huszonnyolcaknál, ha mindkét állam mögé áll.

A hvg.hu az Európai Parlamenttel együttműködve számol be ebben a fél évben az uniós intézmények tevékenységéről, a közösséget érintő döntésekről, és ezek hatásairól. Az EP a tartalomért nem vállal felelősséget.