Ellentmondásos figura kerül Boris Johnson személyében a brit kormány élére. A politikus, aki korábban két cikluson keresztül vezette a konzervatívnak nehezen mondható Londont, a toryk 159 ezres tagsága körében lefolytatott szavazáson több mint 92 ezer voksot szerzett. Ellenfelét, Jeremy Hunt külügyminisztert 46 656-an támogatták. Nem meglepő a különbség: Johnson a frakción belüli szavazási köröket is rendre nyerte, így igazából az volt a kérdés, pontosan mekkora arányú lesz majd a győzelme.

A szabadszájú volt londoni polgármester botrányairól a róla készült portrénkban írtunk bővebben:

Boris Johnson és a kannibál orgiák: kiheverheti még a botrányt a Brexit főalakja?

Magyarázatot követel a brit Konzervatívok egyik fő támogatója arra, mi is történt péntek este Boris Johnson házában. Egészen pontosan azt szeretné tudni John Griffin, hogy megfelelő helyre kerülnek-e fontmilliói, ha olyan politikus kerül a párt élére, aki barátnőjével, Carrie Symondsszal annyira összeveszett, hogy egy szomszéd kihívta rájuk a rendőröket.

Azt azért mindenki igyekszik kiemelni: Boris Johnson jóval komplexebb figura annál, mintsem elintézendő lenne egy "botrányhős" jelzővel.

Tom McTague a The Atlanticben megjelent írásában elemzi a diplomatagyerekből elitiskolák diákjává vált, majd botrányokkal tűzdelt újságírói karrierjét szép lassan a politikára váltó (igaz, a sajtótól teljesen azért el nem szakadó) Johnsont, és arra jut: a visszahúzódó, könyvmoly gyerek személyisége ugyan gyökeresen megváltozott, amikor édesanyja tízéves korábban idegösszeomlást kapott, és később is súlyos mentális problémákkal küzdött, ám akármennyire harsány lett, az intellektuális oldala máig megmaradt.

Azt azonban nehéz megjósolni, hogy miniszterelnökként melyik énje kerekedik felül. Teljesen egyedi politikus – Donald Trumphoz is inkább köti sajátos hajviselete, mint a stílusa. Sőt, akármennyire potenciális szövetségeseknek tűnnek kívülről, Johnson korábban igen éles szavakkal szólta le az amerikai elnököt. Trump júniusi látogatásán azért finomított az álláspontján – mondjuk először azt hitte, telefonbetyár keresi őt az elnök nevében –, ám a négyszemközti találkozót azért elutasította arra hivatkozva, hogy sürgős kampányolnivalója akadt. Ez persze nem jelenti azt, hogy Johnson ne Washingtonhoz húzna inkább Brüsszel helyett.

AFP / GEOFF CADDICK

Abban támogatói és ellenfelei is egyetértenek: Johnsonnál nem akad kevésbé kiszámíthatóbb politikus, akinél a hangzatos, gyakran féligazságokkal/hazugságokkal operáló kampányokat sokkal józanabb kormányzás követheti. Ez egyszerre félelem és reménysugár, elsősorban legfontosabb feladatával, a Brexit levezénylésével kapcsolatban. A politikus nyíltan támogatta a britek kiválását az EU-ból – sokan egyenesen neki, pontosabban a Telegraphnak Brüsszelből írt tudósításainak – tudják be a konzervatív britek EU-ellenes érzelmeinek erősödését. Nyíltan kampányolt a kiválásért a 2016-os népszavazás előtt is, és 2018-ban azért mondott le a külügyminiszteri címről, mert nem tudta elfogadni, hogy Theresa May a teljes szakításnál, vagyis a hard Brexitnél puhább kiválásra tett javaslatot chequers-i birtokán.

May lavírozásánál sokkal határozottabb álláspontot képviselt a mostani kampányban is: azt nyilatkozta, hogy október 31-én – a Brexit e pillanatban várható – akkor is kilépteti országát az EU-ból, ha addig sem sikerül átverni valahogy az erről szóló, tavaly novemberben megszületett megállapodást. Sőt, állítólag kormánya tagjait is arra kéri, kötelezzék el magukat emellett. Emiatt eddig négy kabinettag jelentette be távozását, köztük Anne Hamilton oktatási államtitkár mindössze fél órával a mostani bejelentés előtt. A legnevesebb a távozók közül Philip Hammond pénzügyminiszter.

Utóbbi lelépésével egyébként nemcsak a brit kormány egyik legbefolyásosabb tagja távozik, de a konzervatívok egyik leghűségesebb katonája is, aki 2010 óta volt tagja az egymást követő tory kormányoknak. Hammond akkor is kitartott Theresa May mellett, amikor – mint az a BBC múlt héten bemutatott dokumentumfilmjéből kiderült – a miniszterelnök váratlanul a teljes szakítást jelentette be a Brexit opciójaként, annak ellenére, hogy tudta, ez milyen gazdasági következményekkel járhat a britek számára. Abban persze mindenki egyetért, hogy a no deal, vagyis a rendezetlen kilépés ennél csak rosszabb lehet – legalábbis rövid távon. Johnson így két dologra játszhat: meggyőzi a briteket arról, hogy a kezdeti nehézségek után diadalmenet következik, vagy Trumphoz hasonló outsiderként egyszerűen megy a maga útján, mindenkit félrelökve.

A kérdés az, ezt hagyják-e neki. Johnsonnak sok ellenfele van a konzervatív frakción belül is, és egy esetleges parlamenti bizalmatlansági indítvány esetében könnyen többség alakulhat ki személyével szemben. A kormánypárt ugyanis kisebbségben van a brit alsóházban, az északír DUP tíz képviselőjének támogatását pedig egyáltalán nem lehet biztosra venni. A DUP persze jobban utálja a megállapodást gátló backstopot (az Ír-sziget két fele közötti átjárhatóságot garantálni hivatott szükségmegoldást), mint a megállapodás nélküli Brexitet, ez azonban semmire nem garancia. Az annál inkább, hogy a konzervatívok népszerűsége mélypontján van, és ha Boris Johnson azonnal megbukik, egy parlamenti választáson magával ránthatja a pártot is. Ahhoz ő túlságosan akarta a miniszterelnökséget, hogy máris elengedje.

Azt aligha várhatja, hogy az EU elnézőbb lesz vele, mint elődjével, akinek számtalanszor a szemére vetették, hogy stratégia nélkül futott neki a Brexit-tárgyalásoknak. Arra hiába számít, hogy az 585 oldalas kilépési megállapodást újratárgyalják a tagállamok, és a no dealnek is számtalan ellenfele van Brüsszelben még úgy is, hogy az elhúzódó bizonytalanság már az uniós döntéshozatalt is jó ideje bénítja. Az ugyanis súlyosan érintene egy EU-tagot, Írországot is.