„Nem azért érzek velük együtt, mert muszlimok, mint én, hanem mert emberek”
A menekülteknek és a határőröknek egyszerre osztanak meleg levest a határ mentén élő muszlim vallású tatárok.
Katonai teherautók, aztán rendőr kisbuszok hosszú konvoja húz el mellettünk szirénázva, alig pár kilométerre a lengyel-fehérorosz határtól. Mikor az utolsó kék fény is elhalványul, a horizonton feltűnnek egy sündisznóra emlékeztető domb körvonalai. Közelebb érve már látszik, hogy a tüskék hatalmas keresztek. Nem pár darab, hanem közel száz, a legnagyobb több mint 10 méter magas. Az ember Európa legkatolikusabb országában gyorsan napirendre tér e fölött.
Alig 10 perccel később viszont mintha egy másik országba érkeztünk volna. „Meczet” – áll a felirat, Bohoniki falujának névtáblája mellett. És valóban, elsőre inkább egy fatornyos kistemplomra emlékeztető épület tűnik fel, a lengyel pedantériával épített és rendben tartott házak között. Csak a félhold miatt lóg ki a képből az átlag kelet-európai szemében.
A lengyel Mekka messziről jött halottjai
„Tatárok vagyunk, muszlimok, ez pedig itt a lengyel Mekka” – meséli a hatvanas évei végén járó Szofia, vagy ahogy ők mondják, Zuhra, aki fiával és férjével él a mecset tőszomszédságában. Egy szomszéd muszlim faluból házasodott ide, a szülei viszont litván tatárok voltak. Zuhra beinvitál kis házukba, amelynek falán tenyérnyi folt sincs szabadon a falakon, minden létező helyen kiaggatott iszlám kalligráfiák díszlenek. Ahol nem Korán-idézetek szerepelnek, ott családi fotókról több generáció néz le ránk jellegzetes vágású szemekkel, vidáman, esküvőkön, születésnapokon, ünnepeken.
Zuhra törölgeti az orrát, meg van fázva, “nem Covid!” – magyarázkodik gyorsan a mindenki nagymamájára emlékeztető, kedélyes asszony. Leülni és csájt inni kötelező, a süti fakultatív. Nem árulok zsákbamacskát, miután kicsit megismertük a családot, azonnal megkérdezem, mit szól hozzá, hogy innen 4–5 kilométernyire több ezer hittestvére fagyoskodik a puszta földön, köztük nők és gyerekek.
„Az édesanyákat és a gyerekeket sajnálom a legjobban, szörnyű, ami velük történik. Lengyelország egy nap még fizetni fog ezért, meglátják” – válaszol csendesen, szerényen, lengyelül, mikor segítőnk lefordítja a kérdésemet. Pár nappal ezelőtt az erdei menekülttáborban szült meg egy terhes nő, őket azonnal kiemelték. Ő és a baba is jól vannak, azóta a közeli Bialystok városában kaptak szállást egy üresen álló lakásban. „Nem azért érzek velük együtt, mert muszlimok, mint én, hanem mert emberek” – egészíti ki saját magát.
A faluban rajtuk kívül alig pár tatár család maradt, a többiek katolikusok, akikkel tökéletes összhangban élnek, több száz éve. „Amikor ők ünnepelnek, mi kapunk finomságokat, amikor mi, akkor pedig a mi főztünkből viszünk nekik” – vallások közötti idill alig néhány kilométernyire a civilizációk összecsapásától, ahol a lengyel határőrök néznek szembe a fagy miatt egyre elszántabb muszlim menekültek ezreivel.
A lengyelországi tatárság tagjai már 400 éve élnek a régióban, amikor Sobieski János lengyel király, litván nagyfejedelem földdel jutalmazta őket, félelmet nem ismerő helytállásukért a lengyel korona érdekében. Csak Lengyelországban ötezren vannak, de Litvániában és Fehéroroszországban is élnek szétszórva közösségek a mai napig. Ez a kis, fából épült mecset is 300 éves, de gyönyörűen karban van tartva. Nagy ünnepeken és havonta egyszer van szertartás péntekenként, de annyian jönnek az ország minden részéből, hogy a hívők nagy része ilyenkor is a kertben talál csak helyet.
A régi és az új muszlimok
„Gyertek, csak vigyázzatok, mert itt fő a leves!” – figyelmeztet Maciej Szczesnowicz, a bohoniki muszlim közösség vezetője, ahogy beinvitál a muszlim előírásoknak, a halalnak megfelelően vezetett konyhán át a vendéglője nagytermébe. „Hogy hogy vagyunk a katolikusokkal? Itt pár havonta keresztelőket, húsvéti és karácsonyi vacsorákat tartanak, én intézem a foglalásokat. Hát így” – avat be Maciej, aztán büszkén mutogatja a fotókat, amin katolikus és pravoszláv vezetőkkel pózol.
Joviális, kerek arcú, vidám fickó, az ötvenes évei végén jár, de egy tízest gond nélkül letagadhatna. Azt mondja, a fiatalság kulcsa az iszlámban rejlik: „nem iszom alkoholt, nem nézek más nőkre a feleségemen kívül és tudom, mit eszem” – avat be a titkokba. Miután ezt elmondja, többé nem mosolyog.
„Hétfőn temetjük az elsőt. Most érkeztek meg a papírok, de már régóta szervezem, csak nem könnyű, mert az elhunyt családtagjaitól kell engedély. Lesz dolgunk, mert pont ma találtak a szomszéd falu határában egy másik holttestet” – mondja Maciej egy gőzölgő török kávé felett. De nem csak a holtakon segítenek, Maciej majdnem naponta visz a határra meleg levest, teát és takarókat.
„Nem muszlimokon segítünk, hanem embereken. Nekem tök mindegy, milyen színű a bőrük, vagy miben hisznek, de itt vannak, bajban vannak, közel vannak. A levesből egyszerre osztunk a kerítés másik oldalán lévőknek és a saját határőreinknek is” – visszhangozza Zuhra szavait a közösség vezetője.
Hozzáteszi, az elején a faluban is aktívan ment a gyűjtés a menekültek számára, de mióta látják a lengyel tévében a képeket arról, hogyan próbálnak meg erőszakosan áttörni a kerítésen, alábbhagyott a buzgalom. „Tele vannak drága telefonokkal, divatos kabátokkal, mi pedig szegény emberek vagyunk. Nem csoda, hogy sokaknak így már kevésbé van kedvük adakozni. De nők, gyerekek, betegek vannak ott, szóval továbbra is segítünk” – teszi hozzá Maciej. Ezeket a drágaságokat persze ő is csak fotókon látja, mert a kerítéshez őket sem engedik oda: „Láttam a kerítésnél várakozó pár száz embert, de a tábort, ahol több ezren vannak, már nem, mert az bent van a fák között”.
Tömegével ne jöjjenek
Végül felteszem a megosztó kérdést az embernek, akinek jelenleg az ötödik munkahelye, hogy levest hord ki az erdőbe olyanoknak, akiket előtte sose látott: szerinte be kellene engedni a határon rostokolókat?
Nos, bár egy istenben hisznek és az embert látja bennük, vannak félelmei is. „Én sem szeretném, ha tömegével bejönnének. Mi évszázadok óta itt vagyunk és nagyon jó a kapcsolatunk a katolikus lengyel barátainkkal. Ki garantálja, hogy nincsenek köztük terroristák, mint akik Németországban, meg Franciaországban robbantgattak? Persze a többségük nyilván nem ilyen, de nagyon sokan vannak.
Ha beengedjük őket és bármi történik, az ránk fog visszahullani, csak azért, mert mi is muszlimok vagyunk
– aggódik közösségéért Maciej.
Búcsúzásképpen kilátogatunk a muszlim temetőbe a falu szélén. Kis faluhoz képest meglepően nagy területen elterülő, fallal elkerített temető, szépen rendben tartott, a sírkővel kelet felé tekintő végső nyughelyekkel. Ez már az újabb, a régit a kommunisták idején eldózerolták. Az „új” mellé elférnek az idézőjelek. Még a frissebb részen is vannak cári időszakból származó sírkövek, kicsit feljebb, a domb tetején pedig már teljesen lekopott kövek, ki tudja hány száz évvel ezelőttről.
A nevek között Ibrahim, Mohamed, Ajsza, Arszlán, Juszuf, a családnevek viszont lengyelek: Milkamanowicz, Jasinska, Sulkiewicz. A föld még nem fagyott, nem lesz nehéz munkájuk a sírásóknak, mikor elkezdik kiásni lengyel földön azt a sírhelyet, ahol egy messze földről érkezett, a határon megfagyott férfi talál majd végső nyugalomra.
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
