Elzúgtak forradalmaink. Kifújta magát az ország, tudomásul vette az eredményt, és most ha nem muszáj, egy darabig hallani sem akar politikáról. Igazán nem akarok okvetetlenkedni, de egy hónap múlva sajnos megint menni kell.

Nem kötelező persze, de azért nehéz volna érvelni amellett, hogy az uniós képviseletünk mellékes ügy lenne. Az Európai Parlamentben nincs Orbán Viktornak kétharmada. Még. Ugyanakkor viszont szabadságharcban állunk az unióval, és ennek kimenetele szempontjából nem mindegy, kik képviselik odakint a sokszínű, megosztott magyarokat.

Nyilván meg lehet érteni azt is, aki súlytalannak, fogatlan oroszlánnak látja Brüsszelt. Mert hiszen eddig is mennyit fenekedtek meg fintorogtak, hogy ilyet Európában nem lehet csinálni, aztán mi lett a vége? Hogy de, lehet.

Sőt, nemhogy lehet, de a bamba unió maga tömi ki Orbánt és udvarát. Most például jámbor jóindulatukban száznegyven milliárdot dobtak ivóvízre, és még egy kulacsot se vettek belőle, de a fiúk már leosztották egymás között a szajrét. Mészáros Lőrincnek nem a háza, hanem a szakértelme nő meglepetésszerűen, mostantól az ivóvízhez is ért.

Európa ölbe tett kézzel nézi az uniós pénzeket kezelő minisztériumért küzdő titánokat: a Simicska Lajost személyesen képviselő Németh Lászlónét, a trafikmutyival feketeöves korrumpátor címet elnyerő Lázár Jánost, meg azt a tejfelesszájú, de annál mohóbb turbókukac Rogán Antalt. És úgy tűnik, hogy nem jut el a dinoszaurusz agyáig, kik ezek. Vagy nem érdekli. Valóban jó kérdés, miért érdekeljen minket az unió, ha ők ennyire beleszarnak. Minden épeszű hitelező minimum izotóppal jelölné meg a pénzét, mielőtt ezek közül bármelyiknek a kezébe adná. És aztán rezidens kémhálózattal ellenőrizné, melyik szörny mennyit akar nyúlni belőle.

Ehhez képest Magyarország finanszírozása kábé olyan értelmesen történik, mint amikor a művelt nyugat élelmiszerkonzerveket dobál Afrikába. És dobálják éveken át, mire rádöbbennek, hogy szadista hadurak seregeit etetik.

Mi tagadás, nem működik jól az az Európa, amely ennyire eszköztelen és kiszolgáltatott az ilyen belső kihívásokkal szemben. Nem Orbán az első, aki a torkán akadt: Berlusconival sem tudott mit kezdeni. Javára írandó viszont, hogy – éppen ezen a választáson – ezen tudunk javítani. Ezzel szemben az orosz érdekszféra parlamentáris fóruma mind a mai napig várat magára. Ennyit arról, hogy Brüszel nem Moszkva.

Voltak viszont a kudarcok mellett figyelemre méltó sikerek, amikor Európa be tudta tölteni az itthon már felszámolt fékek és ellensúlyok szerepét. Elég elképzelni, hogyan nézett volna ki a médiatörvény, ha nem kell meghátrálniuk. A kötelezően, személyi igazolvánnyal regisztrált bloggereket például. És a sanda szándékot, amely emögött látszik.

Tanító néni! A Viktor megette az uzsonnánkat!

Az európai parlamenti választásoknak nálunk az a hagyománya, hogy az a párt nyer, amelyiket a legtöbben szeretik éppen, tök függetlenül attól, hogy milyen uniós politikát ígérnek, vagy van-e arról egyáltalán elképzelésük. Ezt erősíti a gyakorlat, hogy elfáradt, bukott lúzereket delegálunk Brüsszelbe, nem kell személyesen helytállni és bizonyítani, csak a párt aktuális indexén múlik. Ne ringassuk magunkat öncsalásba: nem mindenhol megy ez így. Már Bécsben is európai ügyekről szól a kampány, és nem puszta szimpátiaszavazásról. Egyszerűen azért, mert az ottani választók ezt elvárják, a magyarok meg nem. Ez van: nem vagyunk kivételesen okos nép.

Különösen bűnös ebben a magyar baloldal, amelynek minden pártja külön közölte, hogy most arról szavazunk, mennyire tetszenek ők nekünk, így szólóban, a két szép szemükért. Ebből kettőnek tényleg csak egy pár szép szeme van, egy listavezetőre sem telt tőlük, hanem az az egyetlen valamirevaló ugrott be, „húzónévnek” úgymond. Nincs a káderhiánynak ennél látványosabb bizonyítéka. Hacsak nem maguk a listák, amelyeken csak elvétve szerepel olyan ember, akiről elhihető, hogy nem téved el Brüsszelben, és nem csak egy kényelmes állásra pályázik.

Pedig az Európai Parlament egyáltalán nem mellékes hadszíntér. Ha a magyar ellenzék komolyan azt gondolja Orbán rendszeréről, amit előadott az országgyűlési választás előtt, akkor tudnia kell, hogy az unióban sokat tehet a lebontásáért. És ehhez nem kell kéksisakosokat behívni.

Elég elérni, hogy az uniós források lehívásához kötelező legyen valamilyen átláthatósági standard, minimum a  szerződések és pályázatok megismerhetőségével, nyilvános elszámolással az utolsó euróig. Legyen hatóság, amely ezt ellenőrzi, és korrupciógyanú esetén zárolja a számlát. Ráférne egyébként ez az unió minden országára, de az Orbán-féle deviánsoknál soron kívüli intézkedés is indokolt. Mindjárt lefagyna a bárgyú, disznószerű vigyor a Mészáros Lőrincek arcáról. És lenne sírás meg fogaknak csikorgatása, mert hiszen ebből a segélyből vették eddig a stadiont meg a lézerblokkolót, de még a kétharmadukat is. Ugatnának persze, hogy a hazaárulók megfúrták a magyarok pénzét, de tudná mindenki, hiszen maga az unió kommunikálná, hogy ez azért van, mert ők meg el akarták lopni.

Aztán a következő Orbán-gyerek esküvőjén szépen átharapnák egymás torkát, a főbűnösök pedig Szovjet-Ukrajnába menekülnének kisrepülőgépen. A Vérmező fölött még kipottyantanának némi rablott ékszert, és mi nekiláthatnánk az újjáépítésnek.

Vagy legalább kénytelenek lennének hasznosan elkölteni azt a pénzt, sőt ha nagyon a tökükre lépnek, talán még a magyar forintokat is. Mindannyian jobban járnánk, ha az Európai Unió gátat tudna szabni Orbán habzsolásának. Már csak a jelöltek hiányoznak, akik ezt a feladatot vállalnák, és végre is tudnák hajtani.

Ez lenne ugyanis a nemzeti érdek. Ha már annyi eszünk sose lesz, hogy ennél messzebb lássunk Európában.