Nem Áder Jánost, hanem Bayer Zsoltot zaklatta fel a leginkább a Kossuth téri köpködés. A kolléga érzékletesen írja le, ahogy a budiból kigurul egy szarcsimbók, felkapaszkodik a pódiumra, és onnan hőbörög egy rakás betegnek arról, hogy ki a hazaáruló, és mit érdemel.

A betegek sohasem hallottak az illetőről, munkásságát nem ismerik, nem is érdekli őket, viszont felgyűlt a nyál a szájukban, úgyhogy kapnak az alkalmon.

Hazaárulóvá kinevezni valakit egyszerű. Viszonylag hosszú szó, de mássalhangzó-torlódásoktól mentes, egyenesen dallamos, és rásüthető bárkire. Hányszor és milyen könnyen kicsusszant, ugye? Elég, ha a célpont bármiben nem ért egyet az éppen uszító szarcsimbókkal. Mondjuk kompromisszumot köt, vagy koalíciót, netán üzletet.

Egyetlen előfeltétele van ennek, és ahhoz elég hazai szarcsimbóknak lenni: a beszélő saját magát magyarnak és nemzetinek tételezi. Ezután már lehet mutogatni körbe, hogy miben és mennyire kevésbé magyar a másik. Ezt viszont érdemes valóban egy magaslati pontról tenni, különben a vádló mutatóujj először azokat a néptársakat találja el, akik a szónok körül nyüzsögnek, és akiknek magyarságteljesítménye alighanem könnyedén kétségbe vonható. Legalábbis nehéz elképzelni, hogy rendes magyar emberek hobbiból, de pláne munkaidőben szarcsimbókoknak csápoljanak és köpködjenek.

A szónok és közönsége horizontjánál csak egy icipicit kell magasabbra emelkedni ahhoz, hogy észrevegyük: ez a dolog nem most kezdődött. És nem is a Jobbikkal. Igen régi műsorszám nálunk, hogy valaki felmászik egy hordóra, traktorra, tankra, és onnan megmondja, ki a nem magyar. Aki például helyesen teszi, ha meghúzza magát, menekül, háta mögé néz. Mert utoléri az igazi magyarok dühe, amiért bármiben nem ért egyet az illető úr pártjával. Akár részletkérdésekben: földtörvény, drogpolitika, történelemértelmezés.

Semmiféle különbség nincsen, ha Gaudi-Nagy Tamás hazaárulózik, vagy ha Bayer Zsolt teszi. Akkor sem, ha Orbán Viktor jelenti ki a Kossuth téren, két nappal a köpködés után, hogy szerinte kik a magyarság ellenségei. Ez nem a Jobbik szabadalma, sokkal ősibb hagyomány. Orbán már Horn Gyula ellenzékeként megmondta, hogy a kormány idegenszerű, mindegy is, miért. Lényeg, hogy nem eléggé magyar. És ez megy azóta is: volt már hazaáruló Medgyessy, amiért jattolt a román miniszterelnökkel, Gyurcsány, mert Gyurcsány (le is köpték, nem egyszer), Bajnai, mert nem fizette ki a libákat, de a magyarság ellensége bélyeget megszerezhette akárki, ha nem örült eléggé a rezsicsökkentésnek vagy Hoffmann Rózsának. Nehéz megmérni a különbséget a 2006-os Kossuth tér népe és a most nyáladzók között. De akkor a Fidesznek még tetszett a móka, nem volt eszük felismerni, hogy ennek az agyhalálsugárnak könnyű a rosszabbik végére kerülni.

Hogy ez a beteges érveléstechnika ennyire elterjedt, abban Áder János pártjának főszerepe van. Ideje lenne elhatárolódni nemcsak a Jobbiktól, hanem a Fidesztől is. Nem ártana amúgy sem, mellesleg. És kilépni végre ebből a súlyos beteg púposlelkűségből, ami ide vezetett: nem arról habogni, hogy Pásztor Istvánt a magyarságáért köpték le, hanem bevallani, hogy éppen a bunkósbotként használt magyarság nevében tették. És elcsomagolni azt a bunkót végre.

Ismerős, ami szembejött, Bayer Zsoltnak és Áder Jánosnak is. Meglátták a szarcsimbókban a saját tükörképüket. A szar visszanyalt, sőt visszaköpött. Ők és barátaik is hamar megkaphatják a magyarellenesség ítéletét, és sokat tettek azért, hogy ezt elég legyen világgá ordítani.

A technikának van egy szubkulturális változata: a zsidózás. Ennek a megfejtése ugyanaz, mint amiért Pásztor Istvánt leköpte a szarcsimbókok népe: a célszemély azért mondja és teszi, amit, mert nem magyar – hanem zsidó.

Aki magyar, egyen szart!

A gondolat mögött egy régi, idejétmúlt, tragikus tévedés húzódik meg: az, hogy a magyar szó minőségjelző. Hogy amit magyarnak tudunk, képzelünk vagy nevezünk, az szükségképpen jobb; ezzel szemben amitől megvonjuk ezt a minősítést, az rosszabb.

Mindennapi életünk rendre rácáfol erre: a Lexus például a legkevésbé sem magyar, nyugdíjasverő portyákhoz mégis ezt választják a legmagasabb rendek. De Clark Ádám sem volt magyar, a legnagyobb magyarnak mégis elég jó volt. Ezenfelül nem magyar a napsütés sem, de azért élvezzük.

Mondok egy durvát, keresztény hazafiak: Jézus Krisztus sem magyar valójában. Hanem zsidó. Lehet leköpni, ha tetszik, szokva van.

A magyar, az sajnos nem kizárólag jót jelent. Nem arkangyalságot. Magyarok azok a primitív hordák, akik bármely szarcsimbók felszólítására indulnak lincselni, köpködni és gyalázkodni – szerepük egyébként nem elhanyagolható abban, hogy Magyarország nem teljesít jobban. Vannak nagy magyar kudarcok, néplélektani torzulások, bűnök és mulasztások.

Ilyen például az a kontraszelekció, hogy mivel idehaza támogatást lehet szerezni puszta magyarkodással, a nemzetközi porondon rendre olyanok képviselnek minket, akik ennél sokkal többre nem képesek. Ott viszont süket fülekre talál az a tétel, hogy nekünk vérségi alapon több járna, mint bárki másnak. A magyarságteljesítménynek nincs világpiaca.

És aztán körbeér és hazaér a nóta: ha bármilyen hibára vagy vitára rá lehet húzni a nemzeti zsugorfóliát, akkor bizony jogos az is, ha a trafikok, földek, orosz kapcsolatok vagy az oktatás miatt nem pöcsölünk sokat, hanem kimondjuk ércesen: ez hazaárulás, ott fut az Orbán, tessék leköpni, és még örüljön, ha ép bőrrel megússza. Miért is ne? Hát nem elég egy vidéki kórház bezárása, hogy magyarellenessé minősüljön az ember?

Ennek egy ellenszere van, és ahhoz minden eszköz rendelkezésére áll a Fidesznek, ha szeretné elkerülni a hasonló incidenseket. Nekik maguknak is találniuk kell másik érvrendszert. Olyat, amelyben nem azért helyes, amit cselekszenek, mert magyarok, hanem védhető enélkül is. Nem lesz könnyű. Lehet, hogy mást kell majd cselekedni ahhoz, hogy köpködés nélkül megmagyarázható legyen.