Maradjunk egyelőre, a játékosság kedvéért a kormánykommunikáció varázslatos világában. Ebben az epizódban a következő történt: a gonosz brókerek piramisjátéka meginog, ám a miniszterelnök az első rezdülésre ugrik. Határozottan és vitézül kimenti az emberek pénzét, Magyarország megint meg van védve, hála néked, fejedelem.

A miniszterelnök ezt technikailag úgy valósítja meg, hogy parancsot ad a kormány tagjainak, miszerint azonnal vegyék ki az összes pénzt a brókercégektől. Megszoktuk már, egyre gyakrabban beszél egyes elsőben, tilt, tűr, támogat, utasít, és amit elhatároz, az úgy is lesz. Legfeljebb az elnyomó nyugati hatalmak szegülhetnek neki ellen, de ők is csak ideig-óráig.

Te sötétben bujkáló

A miniszterei nyilván fegyelmezetten teszik, amit mond. Kivéve azt a sunyi bajuszost ott ni, a földművelésügyit. Az bezzeg szarik a miniszterelnökre, neki aztán követelőzhet meg hisztizhet. Nem veszi ki a pénzt, juszt se, hogy aztán másnak kelljen bevallani pironkodva: az a négyszázmillió bizony odaveszett.

Miért csinált ilyet vajon Fazekas elvtárs? Miért károsította meg a keményen dolgozó népet négyszáz millió forintra? Mivel tudja megmagyarázni ennyi pénz eltőzsdézését, horribile dictu? Figyelmetlen volt? Elszundikált? Menedzsertabletta hatása alatt volt napokig? Netalán azt se tudta, mi tartozik a minisztériumához, és az hol tart ilyen-olyan százmilliókat? Nehezen hihető. Sokkal életszerűbb, hogy Fazekas miniszter előre megfontolt szándékkal, a nemzetközi pénztőke szolgálatában, sőt annak zsoldjában követte el tettét, mint a háttérhatalom láncos kutyája.

Ez nem az első stikli arrafelé. Kellő éberséggel lecsaphattunk volna akkor, amikor ugyanez a minisztérium fogta a parlagfűpénzt, és eltapsolta folyó kiadásaira. Az a hatszázmillió nem veszett oda, csak átalakult szolgálati kocsikká és cipőfényesítő gépekké. Ez a négyszáz viszont csak úgy elpárolgott. Odaveszett, ilyet szól. Hát akkor uccu neki, ugorjatok utána azzal az edzett bulldogharapással!

Kincs, ami nincs

Mielőtt a Kehi, a TEK és a honvédség eszköztárából összeállítjuk az ügy kezeléséhez szükséges páncélos oszlopot, idézzünk fel két rettentő bűnesetet a közelmúltból.

Kilencvenmillió forintot emésztett fel a Platón-újrafordítás sokéves projektje, amely miatt Budai Gyula – akit később kiírtak a sorozatból – vehemens rohamot indított a filozófia ellen. Ebből nem lett semmi, a könyvek megjelentek, Budait meg kiröhögte minden érettségizett ember, amiért azzal érvelt, hogy minek megint lefordítani, ha már száz éve meg lett egyszer csinálva a meló.

Tampont vettek a norvégok pénzéből a civilek – így szólt a vád a lassan egy éve síppal-dobbal-kommandósokkal kezdődött vizsgálat után. Igaz, hogy felvilágosító kampányhoz szerezték be, de akkor is, ilyen undorító dolgot venni abból, ami szinte magyar közpénz, hát nézzenek oda.

Az azért megítélés kérdése, hogy ennél mennyivel undorítóbb cipőfényesítőre meg fiktív kötvényre költeni százmilliókat. Viszont semmiképp sem lehet megúszni házkutatás és hasonló látványosságok nélkül. Pedig minden jel arra mutat, hogy ez a cél. A menekülés már pánikszerű. A menekülés a felelősség elől.

Egyszer talán, ha nem is a mi életünkben, kiderül töviről hegyire, hogy ki volt a felelős az egész összeomlásért. Addig azonban elkezdhetjük kicsiben. Egy bűnös itt áll előttünk meztelenül: Fazekas Sándor miniszter akkor is terhelt, ha elhiszem, hogy a miniszterelnök megtett mindent, ami tőle telt.

A teljes vagyonelkobzás például remek ötlet. A következő kormánynak bizonyára nehéz lenne felderíteni, hol és milyen eszközökben foglalhatja le az exminiszterek vagyonát, és hogyan szerezze vissza azoktól, akik a gyerekük nevére írattak mindent. Sokkal egyszerűbb, ha megejtjük most.

Továbbá nagyon érdekelne, hogy mióta megy ez a tőzsdézés közpénzzel, és a bukásig kivett nyereséget hová könyvelték. Sok családi összefogás nyerne értelmet hirtelen. A külügy például majdnem négymilliárdot forgatott. Annak a kamataiból össze lehet fogni rendesen.

Husztnak romvára

Vannak emberek, akik úgy örökítik meg magukat, hogy kitalálnak valami nagyszabású csalást. Ezért emlékezünk Charles Ponzira, a piramisjáték feltalálójára, vagy L. Ron Hubbardra, a szcientológia atyjára. Nem ártana szobrot emelni nekik, hogy figyelmeztessenek, mi mindent nem szabad elhinni.

A Quaestornak emléket állító Tarsoly Csaba-mellszobor üzenete az lenne, hogy lehet egy vállalat színmagyar, támogathatja orrba-szájba a megyei focit (ha rájön, hogy a vén hülyének azzal mindent el lehet adni), és koccintgathat a bíboros érsekkel. De attól még simán előfordulhat, hogy egy büdös nagy átbaszás az egész. Legyünk gyanakvóbbak, amikor nemzeti akármiről van szó, legyen az akár buszgyár, dohánybolt, építőipar vagy közért. A nemzeti pontosan ugyanolyan fosztóképző, mint a szocialista. Aki versenyképes, az megvan nélküle. Azok takaróznak vele, akik csalnak.

Nem egy multi, nem egy nyugati nagybank dőlt itt össze azért, mert pénzt hamisított magának. Hanem egy igazi, vérbeli magyar nagyvállalkozás. Ékes példája annak, amikor politikaközeli, korrupt módon preferált haveri cégek csődöt mondanak, mert a matekban nincs nemzetiszín együttható.

Ez például azért is fontos tanulság, mert a magyar állam, amelynek rátermettségét fentebb számba vettük, éppen most szerzett meg két szép nagy bankot: az MKB-t és a Budapest Bankot. Ha ennyi eszük van a pénzhez, akkor izé, a világért sem szeretnék pánikot kelteni, de talán ideje van a menekülésnek. Nem vigasztalna a sajnálkozás, hogy a számlám odaveszett.