A legjobban megépített áramkörökben is felléphet üzemzavar, melynek következtében mégsem csap le a biztosíték. A kontrollálatlan kóbor áramok új energiákat hoznak működésbe, másmilyen lesz a fény árnyalata, más hangok jönnek ki az elektromos készülékekből. Akit bedrótoztak a popzene áramkörébe, tudja, hogy az energiaellátás néha akadozik, ám abból nem következik az, hogy felmondjuk a szerződésünk a szolgáltatóval.

25. Nem a győzelem a fontos

Michael Jackson: Invincible / 2001 Sony

Vádirat
2001-ben még voltak, akik azt hitték, hogy Michael Jackson a pop királya, pedig akkor már megindult lefelé a lejtőn. A többség csak a mozgás sebességét tudta megállapítani, az irányát nem. Erre tökéletes bizonyíték az akkor megjelent lemezének címe: Invincible, azaz legyőzhetetlen. Az albumra egyetlen slágert sem sikerült összekalapálnia Jacksonnak, így aztán hatalmas bukás is lett belőle.

Hogy történhetett?
Jackson az Invincible megjelenését követően jelentette be, hogy megválik a Sonytól, ezért a kiadó felfüggesztette a lemez promóját. MJ nem kapott pénzt a kívánt videó elkészítésére, kikényszerítették, hogy a You Rock My World legyen az első single, holott Jackónak más tervei voltak. A kínos szituáció addig fajult, hogy a hiperérzékeny popkirály kijelentette: a Sony feje, Tommy Mottola nem támogatja a színes bőrű művészeket. Egy ilyen jellegű nyilatkozatnak azonban a fele sem tréfa Amerikában. Mottola visszautasította a vádakat, és patyolattisztán került ki az ügyből, Jackó pedig olajsejkeknél vigasztalódik.

Védőbeszéd
A függőben lévő gyerekmolesztálási ügyei miatt a szokásosnál is paranoiásabb Jacksont ezek után egyre kevésbé vették komolyan, és a lemez helyett inkább személyes tragédiája került az érdeklődés középpontjába.

Legjobb rossz pillanatok
A You Rock My World videójában az a másodperc, amikor beleszúrják a kést az asztalba.

24. Nyálbomba

U2: How To Dismante An Atomic Bomb/ 2002 Universal

Vádirat

Bár a HTDAAB csak egy nyúlfarknyit rosszabb, mint az All That You Can’t Leave Behind, azért mégiscsak. Hihetetlen, hogy ugyanarról a zenekarról van szó, amely egykor a The Joshua Tree-t és az Achtung Babyt rögzítette. Hihetetlen, hogy olyan emberek ölték bele erejüket, energiájukat, mint a The Edge, Steve Lillywhite producer, Nellee Hooper, Brian Eno vagy Daniel Lanois. Miután az Electrical Storm maxi után mindenki azt hitte, végre észhez tértek, a U2 megint kritikán alul teljesített. Hihetetlen, hogy díjak halmazát söpörte be történetének legfélresikerültebb, legkevésbé nézett Grammy átadóján (az amerikai Megasztár párhuzamosan ment, négyszer annyian nézték…), és hihetetlen, hogy a hírek szerint mindezek ellenére korántsem érzik befejezettnek pályafutásukat.

Hogy történhetett?
Miután 2002 környékén az ír családapák felfigyeltek arra, hogy minden lenyalt hajú ifjú surmó a régi dalaikat (War, October, The Joshua Tree) utánozza, röpke másfél év alatt meghozták a felelősségteljes döntést: ők is a régi számaikat fogják utánozni. Mindehhez kitalálták Paul McCartney halálhíre óta a leggagyibb PR-fogást: „ellopták a félkész lemezt, és felrakták a netre!”. Érdekes, azok a számok az elmúlt két évben sehol nem voltak online hozzáférhetők, csak amikor már kész volt mindegyik, és a lemez a boltokba került.

Védőbeszéd
Végül is, ha választhatok, hogy azt nézzem a tévében, hogy Bono verbálisan megváltja a világot, vagy azt, hogy arról magyaráz, hogy az új lemeze milyen zseniális, akkor az utóbbira szavazok, mert az legalább vicces.

Legjobb rossz pillanatok
A The City Of Blinding Lights pre-Achtung Baby rajongók számára emészthető darab, körülbelül háromszor meg lehet hallgatni rángógörcs nélkül. Az All Because Of You azért szórakoztató, mert Bonónak pont olyan a hangja rajta, mint amikor a 90-es évek elején az akkor még a Saurday Night Live stábjához tartozó Adam Sandler parodizálta őt.

23. Ultra Light

Depeche Mode: Exciter / 2001 Mute-EMI

Vádirat

Az együttes hosszas tökölés után megszülte a XXI. század első Depeche Mode albumát, a katarzis azonban elmaradt. Az eredmény egy, a popipar átlagához mérve elfogadható, a Depeche Mode életműben viszont középszerű album.

Hogy történhetett?
A kilencvenes években Dave Gahan kábítószer-problémái, klinikai halála, a túlhajszolt turnézás pokoli és egyben pokolian inspiráló hátteret teremthettek ahhoz, hogy igazán mélyről jövő, sötét és súlyos dalok szülessenek. Mondhatni megérte, még akkor is, ha a zenekar és tagjai folyamatosan a teljes szétesés határán balanszíroztak. A 1997-es Ultrával eljött megtisztulás: sokan e felemelő, letisztult remekmű folytatásának tekintik a négy évvel későbbi Excitert. Az Exciter az elégedettség és az elismertség légkörében született: kiadták a The Singles 86>98-at, amit egy kellemes, emberléptékű turné követett, és Martin Gore megkapta a brit zeneszerzői és szövegírói akadémia nemzetközi díját. Az Exciter munkálataihoz a fiatal producert, Mark Bellt választották, aki korábban Björkkel is dolgozott, és kisujjában volt a kortárs elektronikus zene összes irányzata. A lemezen az elektronika dominál, Bell visszafogottan és ügyesen bánt tudományával, kicsit lehetett volna bátrabb is, de nem az ő hibája, hogy az Exciter gyengébbre sikeredett elődjénél. Egész egyszerűen a dalok nem elég átütőek. Megmaradt ugyan az Ultra lebegős, misztikus atmoszférája, de hiányzik belőle az erő. Az Ultra nyugodt, az Exciter lagymatag.

Védőbeszéd
Letagadhatatlan, hogy a DM számainak 90 százaléka hibátlan, és a többi 10 százalékot is szívesen átíratná a nevére bármelyik producer. Martin Gore vastagon megérdemelte azt a díjat.

Legjobb rossz pillanatok
A Dead Of Nightban a Depeche Mode alkalmazta az I Feel You fékcsikorgása óta legdurvább, legnyersebb hangszínt, az eredmény egy otthon nehezen, koncerten viszont annál inkább élvezhető, kegyetlen szám – az olyannyira hiányolt pokol mélyéről. A Freelove és a Breathe csalafinta dallama a mennyekbe repít. csd

22. Gyóntató parkett

Madonna: Confessions On A Dancefloor / 2005 Warner

Vádirat

Unalmas party-lemez, gyakorlatilag folyamatzene. Kapunk egy házi DJ-t is otthonra, ami még nem lenne baj, de míg egy diszkóban számos inger éri az embert (UV-lámpa, stroboszkóp, lampion), addig a Madonna-lemezen az Abba-samplinges dalon kívül semmi nincs, ami hatna az érzékszerveinkre.

Hogy történhetett?
A Confessions On A Dancefloor Madonna egyik legsikeresebb albuma lett, de ennek az oka inkább a Vatikánnal való örökös hadakozása, az örökbefogadási ügyletei, valamint a házassági válsága által kreált publicitás volt. Míg a Ray Of Lightba a gondosan megválogatott producerek láthatóan hatalmas energiákat fektettek, a Music pedig részben érdekes, részben kellemes termék volt, a COAD-nak nincsenek különösebb ismertetőjegyei, valójában olyan, mint egy végtelenített DJ-set.

Védőbeszéd
A nyolcvanas évek óta biztos pozícióban trónoló popkirálynő mindig a maga útját járta, és kialakult benne a pápai tévedhetetlenség érzése. Még akkor is, ha a Kabbala szabályait vette alapul. Minden művésznek lehetnek kísérletezős ügyei, Madonna is kapott egy lehetőséget. Köszönjük, meghallgattuk, most már a fitness kazettán kívül tessék valami mást is adni.

Legjobb rossz pillanatok
A Push című számban a reszelés, valamint a lemez vége.

21.A hamutál

Nick Cave and the Bad Seeds: The Boatman’s Call / 1997 Mute - Reprise

Vádirat

A kirobbanó energiájáról híres Nick Cave váratlanul egy olyan hervadt dalcsokrot nyújt át, amelynél még a nagymamámból is több életkedv süt. Cave ijesztően új útra lépett, háttérbe szorítva a zseniális Bad Seeds zenészeket, a maga zongorajátékát állítva a központba.

Hogyan történhetett?
Az egy évvel korábban kiadott Murder Balladstól jött meg a kedve a balladaíráshoz. Az andalító, minimalista dalok témája kivétel nélkül a szívfájdító szerelem, de a korábbiakban megszokott erőszakos narratívák helyett önéletrajzi ihletettségű vallomásokat hallunk. Két kudarcba fulladt kapcsolatának (Viviane Carneiro – Where do we go now, but nowhere, illetve PJ Harvey – West Country Girl, Black Hair, Green Eyes) tömény szomorúságával önt itt nyakon minket, szembenézve kudarcaival és heves indulataival. A The Boatman’s Callra valószínűleg az is rányomta a bélyegét, hogy Cave ekkoriban hagyott fel a 20 éve tartó heroin- és alkoholhasználattal – és ez ugye gyakran ihlethiánnyal jár.

Védőbeszéd
Nick Cave-nek egyértelműen szüksége volt erre az albumra: elsiratta régi szerelmeit, kiírta magából szomorúságát, és pontot tett egy korszak végére. Éppen azzal hívta fel magára a figyelmet, hogy nem egy véres rituálé közepette tépte ki a szívét, hanem a műtét után egyszerűen csak piacra dobta azt a hamutálat, amit beültettek a helyére.

Legjobb rossz pillanatok
Mi a lehangolóbb, ha egy album úgy rossz, ahogy van, vagy ha ígéretesen kezdődik, és aztán drasztikusan zuhan a színvonala? A nyitószámok, az Into My Arms és a Lime Tree Arbour (sőt még a People Ain’t No Goodot is ide sorolnám) gyönyörű, kiforrott darabok, ezért akkora csalódás a folytatás. D. Á.

20. Zajra Hangolva

Lou Reed:   Metal Machine Music / 1975 Buddha

Vádirat

„Senkinek nem szabadna élve megúsznia egy ilyen lemez kiadását” – mondta maga Lou Reed 1975-ös, Metal Machine Music című művének megjelenése kapcsán. A camp-kultúra tabufeszegető enfant terrible-je viszont nemhogy túlélte az említett túlkapás fogadtatását, hanem követőket szerzett vele magának.

Hogy történhetett?
Egy ilyen mértékben hallgathatatlan lemez elkészítése meglehetősen véletlenszerű ügy: a MMM estében az történt, hogy Lou a lakásában megnyomta négysávos magnóján a „record” gombot, a felvételen pedig azért hallhatóak hangok is, mert az említett lakóobjektumban találhatóak voltak hangszerek is. Ha az elektromos gitár hangszedőjét, ami a húrok rezgését felfogja és átalakítja árammá, felerősítjük és hangszórókkal egy térbe helyezzük, majd feltekerjük a volume-ot, akkor véletlenszerűen, fültépően torz gerjedő hangok jönnek létre, amiket feedbacknek hívunk. Ez a lemez ennyiből áll.

Védőbeszéd
Bár Reed autentikus művészi kísérletként aposztrofálta a Metal Machine Musicot, az igazság az, hogy – mint ahogy az lenni szokott – hajba kapott a kiadóval, és ebbe a produktumba kívánta belenyomni a főnökeinek az orrát.

Legjobb rossz pillanatok
Az album végighallgatása közben nem nagyon vannak egy-egy másodpercnél hosszabb jó pillanatok, így a jelentőségét nem az élvezeti értékének, hanem az utóhatásának lehet tulajdonítani: Trent Reznor például igencsak kedveli ezt a lemezt, úgyhogy tekinthetjük a noise-zene előfutárának is akár.

19. Dühödt angyalok

Metallica: St. Anger / 2003 Universal

Vádirat

A Metallicától mindenki az új évezred nagy metál albumát várta, már csak azért is, mert az 1991-es Black Album óta permanens csalódásokat okoztak még az ortodox híveknek is. Sem az 1996-os Load, sem az 1997-es Reload nem felelt meg a finnyás rajongók ízlésének (a két lemezből lehetett volna egy jó albumot összerakni), és ami ezek után jött, az jórészt vasreszelék volt, amit az esztergapad alatt találtak.

Az 1998-as Garage Inc. kiadatlan számokból és feldolgozásokból állt, tehát sorlemeznek egyáltalán nem nevezhető, ahogy a szimfonikusokkal felpántlikázott 1999-es S&M is valójában zenekari pótcselekvés.

Így aztán érthető, hogy hat évvel az utolsó sorlemez és 12 évvel az utolsó igazán jó Metallica-album megjelenése után a rajongók az életművet betetőző opus magnumot várták Hetfieldéktől. Ehhez képest a zenekar legrosszabb lemezével piszkított a rajongók hifitorony előtt leterített kis szőnyegére. A St. Anger kopogós, ötlettelen, invencióktól mentes zajköltészet, melyben egyedül Hetfield hangja emlékeztet a Metallica-hangzásra. Jellemző, hogy a használt lemezboltokban egyedül ez a Metallica lemez kapható, de ez nagykereskedelmi mennyiségben.

Hogy történhetett?
2001-ben kilépett a zenekarból Jason Newsted basszusgitáros, akit átmenetileg Bob Rock helyettesített. Hetfieldnek kiújultak az alkoholproblémái, rehabilitációs kezelésekre járt, Lars Ulrich és Kirk Hammett már fontolóra vette a zenekar feloszlatását, amikor Hetfield kitisztulva visszatért. A lemez túl nyers lett, a precízen kikevert thrash-hangzás helyett kásás, szólók nélküli, célratörő, de zavarba ejtően unalmas lemezt kaptunk.

Védőbeszéd
A Metallica ekkor még kóstolgatja Robert Trujillo basszusgitárost, aki korábban a Suicidal Tendenciesben és Ozzynál erősítette a ritmusszekciót. A csapat le akarta fektetni az új évezred metáljának alapjait, ami heroikus vállalás volt, de az érzelmileg kiégett zenészek 2003-ban még motiválatlanok és szétesettek voltak a feladathoz.

Legjobb rossz pillanatok
Frantic, St. Anger, Some Kind Of Monster.

18. Szintipunk

The Clash: Cut The Crap / 1985 Epic

Vádirat

Hogyan hozhatott ki a legsikeresebb és legsokszínűbb multikulti punk zenekar egy olyan katasztrofálisan csapnivaló albumot, mint a Cut The Crap? A sörényes anarchót ábrázoló borító, valamint a cím is azt sugallta, hogy itt most egy „vissza a gyökerekhez” típusú nyers punker albumot kapunk. Helyette szintipopos, dobgépes borzalmat kellett kitépnünk a lejátszóból.

Hogyan történhetett?
A 2003-ban a Rock&Roll Hall Of Fame-be is beiktatott Clash-tagok a legkelendőbb albumuk, a stadionfellépéseket hozó Combat Rock elkészítése után katapultálták Topper Headon dobost, amiért egyre jobban rákapott a heroinra. Headon szerves része volt a Clash-kemikáliának, és mindenkit megviselt a kirúgása. Elkezdtek lefáradni és szétesni, és a Jones-Strummer ellentét még csak most éleződött ki igazán! A Combat Rock turnén már alig beszéltek egymással, és ’83-ban Mick Jones is repült „összeférhetetlenség és zenei nézeteltérések” miatt. Joe Strummer és Paul Simonon új dobost és új gitárosokat toboroztak, de ez sem segített sokat. A valódi gondot a menedzser, Bernie Rhodes jelentette, aki egyre agresszívabban próbált belenyúlni a munkálatokba, és benne volt a keze Jones eltávolításában is. A hatalmi harcot megelégelve, Strummer végül levette kezét a félkész projektről és nem sokkal később fel is oszlatta a zenekart.

Védőbeszéd
Sokan nem tekintik igazi Clash-albumnak a Cut The Crapet, hiszen se Headon, se Jones nem szerepel rajta. Ráadásul miután Strummer kiszállt az album készítéséből, Rhodes átkeverte a számokat, és félkész szerzeményekkel egészítette ki. Maga Strummer is megtagadta ezt az albumot, bár a This Is England azért valahogy csak felkerült az Essential Clash Compilationre.

Legjobb rossz pillanatok
Az egész album egy 38 perces rossz pillanat. Csak azok tudhatják, milyennek szánta Strummer ezeket a számokat, akik hallhatták őket élőben a feloszlást megelőző félbehagyott turné során.

17. A szívbajt hozod rám

Lokomotív GT: Ellenfél nélkül / 1984 Hungaroton

Vádirat

A Lokomotív GT-t maguk az alkotók tolatták rá egy szárnyvonalra, egy olyan időszakban, amikor a legtöbb zenekar a new wave-vel szemben próbálta meg újradefiniálni magát. Az LGT zavaros kísérletezésbe kezdett. Az Ellenfél nélkül hangképei zavarosak, és bár eltérnek a megszokott LGT-soundtól, az ekkor már a feloszlás szélén álló zenekar már azt a fáradt férfihangot szólaltatja meg, mely a későbbiekben Presser szólólemezeinek a jellegzetessége lesz.

Hogy történhetett?
1984-re egyszerűen kifáradt a csapat, nyilvánvaló, hogy a nemzetközi pódiumok felé kacsintó zenekart kiábrándította az, hogy az egyébként kiváló X. lemez (Angliában Too Long címmel jelent meg) nem hozta meg az igazi nemzetközi áttörést. Pici bácsi is csak annyit tudott sikerként elkönyvelni a Pulzusban adott interjúban, hogy az LGT-t mint a 10 CC előzenekarát a közönség végighallgatta, nem ment ki a büfébe sörözni. Ebben az időben kezdett felpörögni a Presser Művek, és oly’ sok megrendelésnek tettek eleget (Katona Klári, Vikidál, Révész, stb.), hogy magára az LGT-re jutott a legkevesebb idő. Az instrumentális Banális bluesra készült szöveg, de végül csak zenekari szám lett belőle, aztán ki kellett venni A szívbajt hozod rámból a „lánctalpas cipellőd” sort, míg az Éjszakai vonatozás eredeti címe „Köszönöm a rakétát” volt.

Védőbeszéd
Egyetlen magyar zenekar sem rendelkezett olyan bámulatos hangszerelési kvalitással, zenei virtuozitással, mint az LGT. 1984-re azonban alkotói válságba kerültek. Az album hemzseg az innovatív részmegoldásoktól, de a csapatnak nem sikerült összefognia a zenekari tagok különböző elképzeléseit. Ettől függetlenül az LGT valóban ellenfél nélkül állt a hazai pop vasúthálózatában. Talán ez volt a baj.

Legjobb rossz pillanatok
A szívbajt hozod rám, Éjszakai vonatozás, Próbatánc a Broadwayn.

16. Váltóáram, váltógazdaság

AC/DC: For Those About To Rock (We Salute You) / 1981 Sony

Vádirat

Az AC/DC-nek váratlanul sikerült tökélyre fejleszteni az unalmat és a kiszámíthatóságot. Többszöri meghallgatás után sincs nyoma az izgalomnak.

Hogy történhetett?
Bon Scott-tal az egész világ megismerte és végigjárta a pokolba vezető utat. A nagy sikerre való tekintettel Scott az újrahasznosítás mellett dönt, szó szerint szénné itta magát. Így a világ legnagyobb példányszámában eladott rock albumán, a Back In Blacken már Brian Johnson vinnyog, csakúgy, mint az ominózus és egyben szánalmas folytatáson, a Párizsban rögzített For Those About To Rockon. A Young és Young Művek addig sem törekedett kifejezetten a progresszivitásra. A tíz szám megírása nagyjából annyi időt vehetett igénybe, mint Angus rövidgatyáján végigfuttatni a legrövidebb mosóprogramot. Az előző két anyaggal magasra helyezett mércét alulról sem sikerült megközelíteni. Talán itt is csak egy kínai bölcselet segített volna: „Addig hagyd érni a gyümölcsöt a fán, amíg magától le nem esik”.

Védőbeszéd
Az AC/DC már Bon Scott-tal is külön fejezetet biztosított magának a rocktörténelemben. Nincsenek nélkülük gitár kottagyűjtemények, a villámos logójuk a pop egyik nagy ikonja. Ráadásul idén az ausztrál kormány nemzeti örökséggé nyilvánítja Bon Scott sírhelyét.

Legjobb rossz pillanatok
For Those About To Rock (We Salute You)

15. Tériszony

Oasis: Standing On The Shoulder Of Giants / 2000 Big Brother-Sony

Vádirat

Az ezredforduló évében épp valahányadik válságát élte a rockzene. A nagy kiadók a castingolt nu-metál bandák (Limp Bizkit, Linkin Park) minősíthetetlen tahóságaival riogattak. Az agresszív transzatlanti inváziónak még Nagy-Britannia sem tudott ellenállni. Bár a britpop színtér felszámolását a Blur (Blur 13, 1997) és a Pulp (This Is Hardcore, 1998) már évekkel korábban megkezdte, a végső döfést a manchesteri Oasis arcoskodó, Standing On The Shoulder Of Giants című zagyva válságterméke vitte be.

Hogy történhetett?
A Gallagher tesók a Definitely Maybe, (What’s The Story) Morning Glory?, és a Be Here Now példátlan sikerei után joggal érezhették, hogy szférikus magasságba érkeztek. Több csaj, több anyag, még több a cigi és az alkohol. Egy londoni pubban átrongyolt éjszaka után, az új kétpennys széléről Noelnek bevillan Newton híres mondata. „Csak azért láttam messzebb másoknál, mert óriások vállán álltam.” Az első, saját label (Big Brother) alatt kiadott Standing… a maga felsőbbrendűségétől szenvedő New York látképével együtt, minden kétséget kizáróan bizonyítja, az oxigénhiányos magaslati levegő nem kedvez az agyműködésnek. A cerebrális vérellátás zavara, a kreatív ötletek elmaradásához vezet. Nem elég, hogy Liam magánéleti problémái miatt naponta a beszámíthatatlanságig issza le magát, az album munkálatai során az alapítók közül ketten is távoznak. ’99 augusztusában Paul "Bonehead" Arthurs gitáros, majd két hét múlva a basszusos Paul "Guigsy" McGuigan is megpattan. Noel augusztus 11-én az NME-nek ezt nyilatkozza: „Bonehead kilépése úgy érintett miket, mint mikor Paul McCartney otthagyta a Beatlest!” A két zenész pótlására többek között Bernard Butler (Suede), Johnny Marr (The Smiths), John Squire (Stones Roses) és Gary "Mani" Mounfield (Stones Roses) neve merül fel. Sok a dudás. Basszusozni végül egy Andy Bell nevű fickó, a Ride és a Hurricane gitáros dalszerzője, míg ritmusozni Gem Archer a glam-rockban nyomuló Heavy Stereóból áll be. A Franciaországban (Chateau De La Colle Noire) folyó felvételi és keverési munkálatokat új producer, Mark "Spike" Stent (Björk, U2, Madonna, Massive Attack) dirigálja. Az utómunkák nagy részére a londoni Olympic stúdióban és a Supernova Heightsban került sor. Az óriások vállán állva szinte mindent látni, a föld görbületének hatására azonban a horizont jelentősen deformálódik, a helyes irányt így könnyű elvéteni. Az Oasis mindentől elszakadva, saját ikonjai között bolyongva egy erősen középszerű munkát szállított le. A groove-os, szkreccses, zsigerekre ható szub-basszusban és zúgó gitárokban fürdő Go Let It Out, a Beatles Rainjét citáló keleties, spirituális Who Feels Love? és a Sex Pistols zabolázatlanságát eszünkbe juttató, punkos I Can See A Liar kifejezetten középszerű próbálkozások. Az album mélypontja, a Noel által énekelt Where Did It All Go Wrong? zajos, sűrű gitárhangzással és orgonával súlyosbított, kásás izéje.

Védőbeszéd
Halmazati büntetésként csápolják végig – a hat különböző formátumban (CD, kazetta, DVD, VHS, Tripla Bakelit, Mini Disc) megjelent – saját fontosságuk előtt tisztelgő, Familiar to Millions című közel 100 perces monumentális hőbörgésüket.

Legjobb rossz pillanatok
A lüktető Chemical Borthers-es big beatet hozó zseniális intró, a Fuckin' In the Bushes után gyorsan léptessünk az ötös és a hatos trackre. A dudorászós Little James akusztikus gitáros, zongorás balladája és a húzós alapra épített elektronikus hatásokat mutató, egyszerre pszichedelikus (értsd betépett) és popos Gas Panic! elhangzása után, mielőtt végképp elhatalmasodik rajtunk a tériszony, inkább húzzunk vissza a földre. 

14. Dugjatok a 220-ba!

Tankcsapda: Connector 567 / 1997 Warner

Vádirat

A Tankcsapda képtelen volt túlszárnyalni, vagy akár megközelíteni addigi legjobb lemezüket, az Ember tervez című 1995-ös albumukat, mely a zenekart gyakorlatilag a szupersztár státuszba repítette. A Connector 567 válságtermék, még ha a trió dafke a legjobb lemezének kiáltotta is ki. Ebben az időben Cseresznye még „roadosan” penget, zavarba ejtően egyszerű szólókkal tölti ki a kötelező helyeket, de a legnagyobb baj az, hogy elmaradtak a zenekarra jellemző, részegen, a vasútállomás felé tartva kántálható dalok.

Az album bár karcosabb, keményebb, mint az Ember tervez, mégis, azt kell mondanunk, hogy a jellegtelenségével tüntet, és még a Ha zajt akartok... című lemezüket is alulmúlja.

Hogy történhetett?
Foghatjuk a helyszínre is – a zenekar a Népstadion úti metrómegálló közelében, egy szociobrutális gyártelep eldugott helyén rögzítette az anyagot, tehát nem a megszokott debreceni miliőben. A hangmérnök sem állt a helyzet magaslatán, egybemosódik a dob és a gitársound, miközben hallgatjuk, olyan érzésünk támadhat, mintha csak egy koncerten lennénk, és sörért sorban állva valahonnan oldalról figyelnénk a műsort.

Védőbeszéd
1997-ben az egész metál műfaj átalakulóban volt, ekkor jutottak a csúcsra a goth metal csapatok (Anathema, Type O Negative, Gathering, Paradise Lost) és éppen megtorpant a Green Day-jel reprezentált kereskedelmi punkhullám. A Tankcsapda is kereste az új utakat, és az Ember tervez árnyékában a képességükön alul teljesítettek.

Legjobb rossz pillanatok
Kicsikét, Vezér.

13. Tészta Őrület

GUNS N’ ROSES: The Spaghetti Incident? / 1993 Geffen

Vádirat

A The Spaghetti Incident? feldolgozás-album a Use Your Illusions harmadik darabja lett volna, csak hát összeférhetetlenség és egyéb tésztafélék miatt a sorozat nem jött össze. A SI amúgy a legrosszabb albumcím és a legundorítóbb CD-borító címre is pályázhatna.

Hogy történhetett?
Amikor 1992-ben világossá vált, hogy nem lesz ebből hármas szett, a zenekar elhatározta, hogy az Izzy Stradlinnal a Use Your Illusions I & II munkálatai szünetében felvett néhány feldolgozást EP formájában adja ki. Az újonnan csatlakozott Gilby Clarke viszont rákapott az elcsépelt ötletre, felvett még pár dalt és megszületett a csapat első zabigyereke. Az album címe Steven Adler panaszára utal, aki mint exdobos azzal a sztorival akarta a banda rosszindulatáról meggyőzni a bíróságot, ahol szerzői jogokért könyörgött, hogy a többiek a turnén megették a spagettijét és aztán kiröhögték. Szegény.

Védőbeszéd
Ami az utókor számára ebből a szellemi elcsúszásból megmaradt: egy marakodó, pitiáner, önmagától elszállt zenekar ÁNTSZ által betiltott menüje. Mivel Axl Rose ragaszkodott egy Charles Manson-feldolgozáshoz (a rejtett Look At Your Game Girl), valamiféle dacos művészi értéket hozzáerőltethetünk a kiadványhoz, ha nagyon muszáj.

Legjobb rossz pillanatok
A Raw Power (The Stooges) és az Attitude (The Misfits) megállja a helyét, de a SI egyetlen jól sikerült (értsd: GNR vonásokat felvonultató) számának a Human Being tekinthető, ami egyébként egy The New York Dolls-feldolgozás.

12. Trombitás Frédi

The Cure: Wild Mood Swings / 1996 Universal

Vádirat

Az 1989-es, a Cure-életmű csúcspontjának tartott Disintegration után már minden lemez megjelenésekor elterjedt, hogy itt a hattyúdal, a The Cure mégis a mai napig működik – bár ne tenné. A 1992-ben megjelent Wish még zeneileg is viszonylag innovatívan dokumentálta egy depresszióval és alkoholizmussal viaskodó popsztár napjait, az ezt követő Wild Mood Swings viszont maga az elszabadult bipoláris őrület. A borító nem hazudik: a hosszában kettéhasadt fejű bohóc találó szimbólum. A The Cure a Wild Mood Swingsen úgy kapkod minden után, mint zenebohóc a hangszerboltban – az eszetlenül megpakolt kosárnak végül leszakad a füle.

Hogy történhetett?
Bár a The Cure-t általában Robert Smith egyszemélyes, zenészekkel kiegészített ámokfutásának tartják, a gitáros-szaxofonos-billentyűs Porl Thompson és a dobos Boris Williams távozása nem tett jót a Wish utáni darabokkal. A Wild Mood Swings készítésekor Perry Bamonte maradt meg Smith mellett az eredeti felállásból. Az album minden újító szándéka ellenére önismétlés. Robert Smith saját karikatúrája: szerelmetesen hisztizik vagy vonósokkal lágyított, patetikus elmélkedésekbe bonyolódik az élet és a szerelem mulandóságáról. Zeneileg a The Cure szemérmetlenül nyúlja korábbi önmagát: a Mint Car a Friday I’m In Love-val, az idegesítően latinos 13th a Caterpillarrel mutat erős hasonlóságot, és így tovább. Ahogy a műfajilag túlbonyolított albumokon általában, itt is rengeteg közreműködő zenész hegedül, csellózik, trombitál, szaxizik, de a sokszínűség helyett zavaros csapongás az eredmény.

Védőbeszéd
A Wild Mood Swings életvidám fordulatai hallatán a gruftik nyilván azonnal belehánytak fekhelyül szolgáló koporsójukba, ám az album erénye éppen abban rejlik, hogy ismét megpróbálja eloszlatni a The Cure-t körüllengő gótikus hullaszagot. Sajnos ezt émelyítően édeskés toalett-illatosító spray-vel teszi.

Legjobb rossz pillanatok
A Jupiter Crash lírája gyönyörű párhuzamot von egy szomorkás tengerparti randevú és egy távoli kozmikus esemény között. A két utolsó szám, a Treasure és a Bare pedig tökéletes aláfestő zene szakításhoz. De egy fájdalmasan hosszúra nyúlt életmű lezárásához is az lett volna.

11. Elemi részecskék

Pink Floyd: Atom Heart Mother / 1970 Harvest-EMI

Vádirat

Január 24-én Robert Moog bemutatja a progrock legfontosabb hangszerét, a mini moog-ot. A mini moog egyrészt egy nagyzenekar teljes illusztrációs-kísérő készletének arzenálját rejtve korábban sosem hallott zenei produkciók létejöttét segíti elő, másrészt hihetetlen visszaéléseket rejt magában, ha Keith Emerson vagy Rick Wakeman használja. A pszichedelia túlteljesítésének legfontosabb kellékei már nemcsak kémiai, hanem elektro-fiziológiai alapúak is. A Pink Floyd mértéktartóan használja a mini moog-ot, például Michelangelo Antonioni Zabriskie Point című filmjéhez írt kísérőzenéjének felvételeihez. Antonioni az elkészült anyag nagy részét túl modorosnak, tolakodónak és a képeket felülírónak tartja, és bár néhány tételt elfogad, a maradék elegendő ahhoz, hogy a Pink Floyd önálló munkává fejlessze az elemi részecskéket.

Hogy történhetett?
A Pink Floyd franciaországi turnéján folyamatosan programján tartja, és újraírja az anyagot Roger Waters eredeti elképzeléseinek megfelelően. Londonba visszatérve Waters Ron Geesinnel (másik közös munkájuk a Music From Body /1970/ című experimentális filmzene) szövetkezve egy nagyzenekar bevonásával szerzett pozitív tapasztalatokat felhasználva inkább a csilingelő, simogató, nagy térerejű akusztikus hangszerek bevonásával képzeli el a művet, és végül is így veszik fel az anyagot az Abbey Road stúdióban. A korabeli konceptuális darabok legtöbbjéhez hasonlóan az Atom Heart Mother sem kiérlelt, inkább látványos, ám az előadók képzetlensége miatt a kontroll alól sokszor kisikló torz és felfoghatatlan mű, amelynek egyetlen érdekessége, hogy nem követi a popszámok hagyományos szerkezetét. Védőbeszéd A blöff, mint a pszichedelia harmadik legfontosabb komponense tökéletesen működik. Az eredeti kvadrofon hatású nagylemez teljes A oldalát elfoglaló öttételes címadó szám – a címet egy pacemaker beültetése után szülő anyáról készített tv-riport megtekintése közben találták ki – meg sem közelíti a The Piper At The Gates Of Dawn (1967) meghökkentő színvonalát, de részmegoldásai – a borító hangulatában komponált Breast Milky vagy a Funky Drug tételek – elégedettséggel töltötték el azokat, akik Lennont és McCartneyt tekintették a progresszió legnagyobb ellenfeleinek.

Legjobb rossz pillanatok
Az If szinte normális hallgatói állapotban is követhető popszám, a legjobb azonban a konvencionális angol reggelek hangulatát reprodukáló nagyszabású Alan’s Psychedelic Breakfast, amelyben nemcsak megjelennek a Pink Floyd addig használt szónikus képei, hanem kis képzelőerővel akár a The Dark Side Of The Moon (1973) előtanulmányaként is értelmezhető. L.N.T.

10. A túl sok szeretet megöl 

THE QUEEN: Made in Heaven / 1995 EMI

Vádirat

Freddie Mercury halála után négy évvel került polcokra a beszédes című Made In Heaven, amely egyik oldalról kegyeletadás, másik oldalról pofátlan marketingfogás. A Queen anyagilag legsikeresebb nagylemeze lett, de a könnyek felszáradása után elkerülhetetlen volt a rajongók fanyalgása.

Hogy történhetett?
Mercury tényleg mindent megtett, hogy jó legyen. Érezte, hogy jön a halál, ezért megfeszített tempóban vette fel a dalokat. Miután eltávozott, először Taylor és Deacon kezdett dolgozni az énekfelvételekkel és a melléjük biggyesztett utasításokkal, majd Brian May is csatlakozott. Próbálták feldolgozni a hátrahagyott anyagot, May énekelte újra azokat a részeket, amelyek már meghaladták Mercury erejét.

Védőbeszéd
Tényleg a részvétel a fontos, nem a győzelem. Anyagi haszon ide vagy oda, szép a többi tagtól, hogy ilyen kemény munkával hajtottak fejet.

Legjobb rossz pillanatok
A You Don’t Fool Me még emlékeztet a régi Queenre. A Too Much Love Will Kill You pedig természetesen minden szívet meggyötört.

9. A medence alja

David Bowie: Never Let Me Down  / 1987 EMI

Vádirat

A nagyszabású művek megalkotását követő elvárások ellen sokféleképpen lehet védekezni: hivatkozhatunk a művészet szabadságára, különböző tudatmódosító szerekre, migrénes fejfájásra, havi vérzésre, vagy arra, hogy gonosz marslakók fegyvert nyomtak a fejünkhöz, és nem tehettünk mást – mindazonáltal a legbölcsebb a preventív, úgynevezett „nem adok ki selejtet a kezemből” módszer. Késő bánat.

Hogy történhetett?
A mesternél bármi megtörténhet. Tony Visconti, Bowie csatlós producere ezúttal kimaradt a tortaevésből, aminek maga a torta látta kárát. Bowie a Let’s Dance sikere után úgy gondolta, hogy ismét színészekedni fog, amit meg is tett: szerepelt a Krisztus utolsó megkísértése című filmben, a Labirintusban meg vagy egy tucat másikban. Míg filmes és médiasztári teendőivel volt elfoglalva, kiadójával való hosszas acsarkodás után végül belevágott az ominózus lemez elkészítésébe. A produktum leírásakor elkerülhetetlen az emésztési végtermékek szinonimáinak használata. Az egésznek a hangzása olyan, mintha elszállt volna a mély a hangfalból, és még csak elmés szövegekkel sem vigasztalódhatunk a kezdetleges számítógépes játékok soundtrackjéhez hasonlítható zenei élményért cserébe. Az eredeti albumon található például a Too Dizzy című dal, amiért annyira szégyelli magát a művész, hogy az újabb kiadásokra már fel sem került. Nem véletlenül: az a medence alja. Akkoriban nyilatkozta, hogy épp nem érdekli a zene, és ő sem jobb, mint Paula Abdul és Kylie Minogue, de nem zavarja.

Védőbeszéd
A Gordon-módszer szerint nem kell a gyereket büntetni, mert bünteti az magát a lelkiismeretfurdalással. Bowie, miután kihisztizte magát a Pepsi-reklámokban és tv-show-kban, rálépett a javulás nemes, ámde rögös útjára, aminek köszönhetően kisvártatva olyan lemezekkel állt elő, mint az Outside, vagy a vitatható, de demokratikus törekvéseivel lenyűgöző tesztoszteron- rockos Tin Machine.

Legjobb rossz pillanatok
Bowie nem lenne Bowie számos sajátságos mellényúlása nélkül. David Bowie befolyása máig is érezhető: a Time Will Crawl videójában egy nagytestű afroamerikai srác neonkék biciklisgatyában olyan táncot jár, amit Beyoncé hozott mostanság újra divatba. K.K.

8. sok terápia

Frank Zappa: Tinsel Town Rebellion / 1981 Ryko

Vádirat

A fúziós reakciókban keletkezett és a reaktorba befektetett energia hányadosát a fizikusok Q-val jelölik. Hivatalos magyar neve „jóság”, de igazából az angol „quality” szóból származik, ilyenformán ezt az egyébként igen bonyolult hányadost kitűnően lehet alkalmazni túltermelési válságban szenvedő zenészekre.

Hogy történhetett?
Egy igazi Zappa-freak azt is megvásárolta volna, ha Frank fütyül a vinylre és azt próbálja meg eladni. Bár az ilyen jellegű megmozdulások nem álltak tőle távol, a zenetörténet egyik legbájosabb karakterének ezúttal nem sok volt a potrohában. A mű születésének körülményei homályosak: az egyik verzió szerint Zappa Schönberget hallgatott, de valószínűbbnek tűnik, hogy egyszerűen leküzdhetetlen lemezkiadási ingere volt. A klasszikus Freak Outhoz és a Joe’s Garage-hoz képest a Tinsel Town Rebellion olyannak tűnik, mint egy ébredés utáni lámahányás az ágyban. Egymást váltják a közepes dalok és az eredetihez képest lehangoló feldolgozások. Mivel nagyrészt koncertfelvételekből áll össze, sok benne a végeláthatatlan szólózás, amiből nehezen keverednek ki a zenészek. Ez koncerten a legjobb, de lemezen szörnyű.

Védőbeszéd
Aki évente átlagosan három lemezt ad ki, annak már csak a nagy számok törvénye alapján is könnyebben bepörög egy nem várt nullás. A polgárpukkasztásba is bele lehet fáradni, ha már nincs olyan szervezet, jelenség, vagy egyéb téma, amit megcélozhatnánk vele. Minden motor kevesebbet fogyaszt, ha üresben nyomjuk neki a gázt.

Legjobb rossz pillanatok
A Fine Girl és a Love Of My Life felidézi a Zappa-bagázstól elvárt határfeszegető poénkodással vegyített zenei élményfürdőzést, még ha senki mást nem is látunk a medencében.

7. A vágányok mellett tessék vigyázni

Bob Dylan: Slow Train Coming / 1979 Columbia

Vádirat

Ez az első komoly bukkanó, az első igazi csalódást okozó, új dalokat tartalmazó Dylan-sorlemez. A pillanat, amikor joggal kérdezhetjük, hogy mi történt Pán Péterrel. Hogyan történhetett? Dylan 1979-ig akár így, akár úgy – akár folkénekesként, akár elektromos gitáros, zenekarral megtámogatott „folkjúdásként”, bluesosan, rock and rollosan vagy éppen countrysan –, de érvényes bírt lenni. Még 60-as évekbeli csúcskorszaka, a gyakorlatilag teljesen hibátlan első kilenc lemez után is rögzített kiemelkedő, vagy legalábbis élvezetes lemezeket, sőt: a 70-es évek közepén újra úgy tűnt, hogy jó formában van – 1975-ben kijött a zseniális Blood On The Tracks, még ugyanabban az évben a boltokban volt a titokzatos Basement Tapes, egy évvel később pedig elkészült az ugyancsak fontos Desire, közben pedig megszervezte a vándorcirkuszos, összeművészeti-ízű Rolling Thunder Revue turnét. Mindehhez képest a túlpolírozott 1978-as Street Legal már persze intő jel volt, de igazán a Slow Train Cominggal ütött be a ménkű. A Slow Train Coming nem gyalázatosan rossz lemez, a következő Saved vagy a Shot Of Love talán még ennél is szürkébb dalgyűjtemények – nem: a Slow Train Coming egyszerűen – megtérése, megvallottan és jól dokumentált módon átható spirituális élménye ellenére – zeneileg és érzelmileg is tétnélküli, lapos, közepes, ami egy olyan dalszerző esetében, aki csibész vagy poétikus, lázító vagy érzelmes, de mindig penge, a lehető legnagyobb baj. Dylan – aki a lemezre a Dire Straits gitárosát, Mark Knopflert kérte fel muzsikustársnak, a soul-lemezekről közismert Jerry Wexlert pedig producernek – a lemez megjelenését követő koncerteken kizárólag „istenes”, „Istentől kapott” dalok eléneklésére volt hajlandó, régi dalai egy részét egyszerűen nem játszotta, más számok szövegét pedig átírta és részben bibliai idézetekkel töltötte meg. Ami sikerült például Pajor Tamásnak és az Ámennek a zenekar emlékezetes első lemezanyagán, az nem sikerült Bob Dylannek.

Védőbeszéd
Dylan zseni, életműve pedig olyan izgalmas és buja kalandregény, hogy nála még egy efféle fejezet is izgalmas, „olvasmányos” bír lenni. Azt se felejtsük el persze, hogy Dylan bő tíz év kreatív bolyongás után újra megtalálta múzsáját és az elmúlt dekádban újra fontos lemezeket készített.

Legjobb rossz pillanatok
A Slow Train Coming olyan, mint egy hosszú vízszintes vonal. Akár az album hangulati ívét, akár az ehhez kapcsolódó hangtájképet tekintjük, nincsenek nagy kiugrások vagy komoly mélypontok, csak a végig korrekt, lapos és üres AOR-hangzás. Éppen ez az igazi probléma.

6. A hetedik napon

Kispál és a Borz: Én, szeretlek, téged / 2004 Universal Music

Vádirat

Lassan húsz éve, hogy az alternatív rock keresztjét vonszolja a Kispál és a Borz. A pécsi csapat a Holdfényexpresszel csúcsra járatott zenekar lett. A Turisták bárhol című lemezzel a zenekar még konszolidálni tudta a sikereit, viszont az Én, szeretlek, téged csendes-ülősre sikeredett dalai már nem nyújtottak katartikus élményt.

Hogy történhetett?
A zenekar felhagyott a hagyományos stúdiózással. Nyaralóban, koncerthelyszíneken, patacsi próbahelyükön rögzítették a felvételeket, valamint egy kecskeméti aerobic teremben, ahol Csík János énekelte fel a lemez címnélküli kezdődalát. A keményebb riffek és a nyakatekert gitármotívumok mellőzése hiányérzetet keltett a rajongókban. Olyan benyomásunk támadhat, mintha Kispál András nem a következő riffjére gondolt volna, hanem arra, hogy bágyadt szólózás közben vajon elő tudja-e venni a cigijét, és rá tud-e gyújtani. A borítóra álmodott poén – mely a Teremtés című Michelangelo festményt gondolta tovább – leginkább egy régi Ludas Matyi vizuális poénját ismétli meg, míg a Csiga című klipdal sem olyan erős, hogy leomlott volna tőle a Sixtusi Kápolna vakolata. A dologgal az a legnagyobb probléma, hogy ez a Kispál eddigi utolsó albuma, tehát nem tudjuk, hogy a fiúk kijönnek-e valaha is a gödörből.

Védőbeszéd
A közönség teljes mértékben akceptálta ezt a kísérletezős, nyugodtabb periódust. A posztmodern „lángoszloppá” avatott Lovasi nyomokban bibliai motívumokat tartalmazó szövegei, és a borító oda-vissza utal egymásra, így az összkép alkalmat adhat az absztrahálásra.

Legjobb rossz pillanatok
Az egy fiú az ágyban, Minden rendben, Vackolj belém.

5. Le!

R.E.M.: UP! / 1998 Warner

Vádirat

Az Up! az a szerencsétlen pillanat, amikor minden összejön. Kilép egy fontos tag, a régi metódusok mehetnek a levesbe, a megszokott technikák és rutinok megszűnnek. A zenekar egy nagy sorozat, egy áttörést jelentő popalbum, egy „már életében szentté avatott” klasszikus lemez, egy bravúros irányváltó számgyűjtemény és egy nagy összegző munka után áll. Menni kéne, de hova? Hát ennek a dokumentuma az Up.

Hogy történhetett?
Az 1996-os New Adventures In Hi-Fi-t követően az R.E.M. elvesztette a dobosát, az egészségi állapota miatt visszavonuló Bill Berryt, aki sajnos nemcsak „egy dobos” volt, hanem a zenekar alkotói kémiájának fontos eleme. Stipe-ék a megváltozott helyzetből kreatív módon próbáltak kikeveredni, de nem jött össze. A Bill Berry dobost helyettesítő dobgép és az ambientesebb, elektronikusabb, poszt-rockos hangzás nem aratott osztatlan sikert. Az album az érzékeny textúrák, a finom érintések, a cizellált hangtájkép mellett sajnos kevés emlékezetes pillanattal szolgál.

Védőbeszéd
A kétes fogadtatásban részesített ’98-as lemezt a Radiohead rehabilitálta két évvel a megjelenése után, amikor a Kid A című albumuk előfutárának kiáltották ki. Azt se felejtsük el, hogy az Up! újdonságot jelentő stíluselemei a következő, jobban sikerült lemezeken többé-kevésbé a helyükre kerülnek.

Legjobb rossz pillanatok
A Daysleeper az obligát R.E.M. sláger, és még kicsit több is. Az egész album túl van beszélve (az első CD-füzet teljes dalszövegekkel!), ez a dal szűkszavú apátia-himnusz, szép videoklippel. Az At My Most Beautiful és a You’re In The Air pedig Michael Stipe legjobb dalszövegei közé tartoznak. _ener/GA

 

4. A fiúk a tetőn dolgoztak

The Beatles:  Let It Be  / 1969 Apple-Parlophone

Vádirat

Brian Jones meghal, elkészül a Szelíd motorosok. Woodstock. Charles Manson írástudatlan pszichopata és haverjai sorozatgyilkosságba bonyolódnak. Manson filozófiája a szcientológiai elemeken kívül a Beatles Fehér Albumának sajátos értelmezésén alapul. Meggyőződése, hogy a lemez külön neki szóló titkos üzeneteket tartalmaz, az öldöklést Helter Skelternek (Összevisszaság) nevezi. Az ártatlanság korának vége, a kapukon kábítószerkereskedők és sörszagú rockerek dörömbölnek. Szeretet, béke, szevasztok, jönnek a parasztok.

Hogy történhetett?
Januárban, tehát még az Abbey Road megjelenése előtt a Beatles George Martin producer segédletével már a Let It Be felvételein dolgozik, a tizenharmadik (bizony!) stúdióalbumon, mint később kiderül: egyben az utolsón. A hanglemez 1970. május 8-án jelenik meg, aztán sok-sok évvel később a Rolling Stone magazin Minden idők 500 legjobb albuma elnevezésű listáján a nyolcvanhatodik helyet foglalja el. Eggyel előtte Bruce Springsteen a Born In The USA-vel, eggyel mögötte a Pink Floyd a The Wall-lal. A lemezen Beatles-dalok hallhatók 35 perc 10 másodpercen keresztül, hattyúdal, ugye, aztán mégis a közös életmű leggyengébb láncszemének szokás tekinteni. A négy elhanyagolt külsejű milliárdos elhatározta, hogy visszatérnek a gyökerekhez, elég a túlcizellált cuccokból, csak őszintén. Az eredeti terv szerint adtak volna egy koncertet a Roundhouse-ban, kijön a tévé meg minden, és kábé kész az anyag. Aztán McCartney kitalálta, hogy legyen a buli egy amfiteátrumban, vagy mégis inkább egy óceánjárón. Mire Lennon azt mondta, hogy ő személy szerint kezd megbarátkozni a gondolattal, hogy a legjobb lenne egy elmegyógyintézetben rögzíteni a matériát. Amúgy is jóban voltak, főleg mióta Yoko ott ült a próbákon, Johnnak meg fogytak a szabad vénái. Végül a koncertet ’69 január 30-án az Apple székház tetején tartották meg néhány havernak, de a környékbeli bankárok kihívták a zsarukat, akik aztán véget vetettek a zenének. Néhány szám így is felkerült a Let It Be-re, és ez még nem is lett volna baj, de jött Phil Spector producer és agyonvágta az egészet a hangszereléssel. Nagyrészt az hallatszik, hogy Spector megvalósítja élete nagy álmát (almát, he-he), McCartney menti a menthetetlent, Lennon unja az egészet, Harrison néha ott sincs, Ringo meg már megint valami csajon töri a fejét. Na, nem is lett belőle énekes halott. A lemez eredeti címe Get Back lett volna, ami egy jó kis szám, Brezsnyevnek is tetszett, ugyanis még mielőtt dumdum lemezen meglett volna itthon is a kicsike, már volt egy szovjet képeslapom, pipacsokat ábrázolt, és meg is szólalt rajta a dal, 45-ösön.

Védőbeszéd
Elévülhetetlen érdemeikre való tekintettel az elhunytak felmentését kérem, a még életben lévő tagok további pályafutására való tekintettel viszont beleegyezem, hogy a vádlottak minden nap írják le százszor, hogy Sgt. Peppers Lonely Hearts Club Band, Magical Mistery Tour.

3. Puha vagy, Jenő!

The Doors: The Soft Parade / 1969 Elektra

Vádirat

Az univerzális kontextusban nem tragikusan rossz lemez, ám a Doors életművének értelmezési tartományában mégis gyenge produkció. Felpuhított, fókuszálatlan lemezanyag, kevés emlékezetes dallal, túl sok korrektséggel, túl kevés megrendítő pillanattal.

Hogyan történhetett?
Jim Morrison kiengedte a kezéből a kreatív kontrollt és nem volt képes a szükséges szellemi és érzelmi apportot hozzáadni. Morrison „nem volt jelen”, a lehető legteljesebb mértékben ki- és szétütötte magát, képtelen volt kompetens módon részt venni a dalszerzésben és stúdiófelvételekben, így felborult a Doors egyszerű, de mégis finoman beállított kémiája. Képzett és egyébként tehetséges zenésztársai Morrison effektív jelenléte nélkül elkezdtek „hangszerelgetni” és saját sztenderdjeik szerint dalszerezni. A korábban csupán néhány napos, feszes, hatékony stúdiómunkálatok hetekké dagadtak, a zenekar szellemi vezére inkább csak akadályozta azt, ami amúgy is kínkeservesen ment. A dalok egy része zavarba ejtő „Las Vegas-i” vonós- és fúvóskörítést kapott (a Touch Me-t például egy nehezen értelmezhető szaxofonszóló zárja), más számokról meg csak annyit mondhatunk, hogy vállalható szerzemények. A Soft Parade-et egy gyakorlatilag működésképtelen zenekar készítette.

Védőbeszéd 
...helyett ott a teljes Doors-életmű, és az a tény, hogy a Soft Parade után a zenekar bizonyos értelemben kimászott a slamasztikából. A következő album, a Morrison Hotel ismét rendben van, nem is beszélve az azt követő lemezről, az L.A. Womenről, amely a Doors történetének egyik legjobb albuma, s amely igazán letaglózó hattyúdal.

A legjobb rossz pillanatok
A Doors még ilyen állapotban, egy ilyen lemezen is képes volt komoly magasságokba jutni. A ráolvasós Wild Child vagy a szédelgős Shaman’s Blues lenyűgöző. Oké, a Touch Me meg egy remek popdal, csak egy kicsit émelyítő.

2. A nagy krumpli

The Rolling Stones:  Dirty Work / 1985 Rolling Stones-Virgin

Vádirat

Minden élő organizmus sejtjei hét évente teljesen kicserélődnek. Legendás rockzenekarok esetében az ezzel járó piszkos munkát a piac végzi, ezért nem is kérdéses, hogy a megújulás eredménye a vásárlói elégedettségre lesz kihegyezve – vagy inkább letompítva.

Hogyan történhetett?
A világ legnagyobb rockzenekara sok mindent megengedhet magának, de az Emotional Rescue diszkóelszállása után egy najó-ezúttal-csak-kicsit-diszkós rocklemez elkészítése nem tartozik ezek közé. Mivel Keith és Mick akkoriban nem voltak egy hullámhosszon, a popra kattant Mick addig kakaskodott a szólólemezén, hogy lemaradt a Dirty Work munkálatairól, és az énekeket utólag kellett rögzíteni. Így a lemez – Keith konzervatív túlsúlyának köszönhetően – egy kicsit hagyományosabbra sikeredett, ami azonban messze nem jelentette a gyökerekhez való visszatérést: az egész lemezből áthatóan árad a dohos, megfáradt, nyolcvanas évekből ottfelejtett hangszerelés.

Védőbeszéd
A Stones olyan, mint a McDonalds: az ember azt várja, hogy mindig ugyanazt a minőséget és ízt érezze. Ezért találták fel a mekis olajat, illetve Keith Richardst, akik körülbelül egyforma hatékonysággal uniformizálják a végterméket, függetlenül attól, hogy az zenei tartalom, vagy sült krumpli. Így aztán az elkötelezett mekisek kiborulnak, ha Burger Kingben kell enniük, a stonesosok pedig nem kívánnak Billy Idol lemezeket hallgatni, és ez így van rendjén.

Legjobb rossz pillanatok
A Fight pörgése és a nagykókuszról nemrég kiskókuszra esett „Keef” éneke a Sleep Tonight-ban, valamint a borító.

1. Alkonyattól pirkadatig

Led Zeppelin: In Through The Out Door / 1979 Swan Song-Atlantic

Vádirat

1979-ben nemcsak a hetvenes éveket temették, hanem a konceptuális zeneművek mellett a hard rockot is. Nem véletlen, hogy a legpompázatosabb koporsóba préselt, élettelenül is súlyos testet a korszak minden kétséget kizáróan legnagyobb zenekarának élőhalott tagjai cipelték a vállukon. Az In Through The Out Door bizonyíték arra a képtelenségre, hogy a halhatatlan is véget ér egyszer, méghozzá a maga idejében.

Hogy történhetett?
A Zep a Presence (1976) albummal kísérletet tett az utolsó fejezet megírására, ám a Peter Grant menedzser által felkorbácsolt közönséges indulatok, meg persze a személyes ambícióik, végül is azt eredményezték, hogy újabb erőfeszítést tettek a mítosz fenntartására, miközben erre semmi szükség nem volt. Az eredeti kiadás barna csomagolópapírba bújtatott, a Hipgnosis dizájn-csoport által tervezett albumborítója egyfajta számvetésre utal: mielőtt kilépne a bejáraton és az örök fénnyel egyenlővé válna, Viktor László egy kocsmában elszívja az utolsó cigit, elégeti a múltját dokumentáló névjegyeket és közömbös a körülötte legyeskedő kurvákkal éppúgy, mint a csapossal. Jimmy Page és John Paul Jones a nehéz szüléshez olyan helyszínt választott, amely csak különleges kombinációkkal illeszthető a Led Zeppelinhez: a stockholmi Polar stúdiót, az ABBA boszorkánykonyháját.

A lemez producere ismét Page volt, de a hangulatot Jones szintetizátor-imádata és eszelősen ismételt polifonikus effektjei határozzák meg. John Bonham szinte végig részeg volt, máskor mennydörgő dobjátéka ezúttal maszatolás, amellyel kapcsolatban igazolódni látszanak azok a kocsma-tények, amelyek szerint a South Bound Saurez szörnyűséges kalipszó-témáit Jones nemcsak elzongorázgatta, hanem fel is dobolta. Robert Plant éneke az egész lemezen végig hátul van, tompa, kiábrándult és nyávogó, leszámítva a többszörösen mélypontnak számító hercigeskedő-salalalázó South Bound Saurezben előadott virnyákolását és csuklástechnikáját. A világ legsármosabb rockgitárosa, Jimmy Page éppen identitáskereséssel bajlódott: az egyetlen emlékezetes riffet sem tartalmazó hallható eredmény szerint nem sikerült Alister Crowley teljes önfelszabadító programját elsajátítania, sőt: korábbi önmaga negatív inkarnációjává vált. A Fool In The Rainben szólóként előadott kerepelése legalább olyan emlékezetes, és kilóg a Led Zeppelin életműből, mint az ugyanazzal a szólóval kezdődő Hot Dog című szám. A Hot Dog a Led Zeppelin Petróleumlámpája: vidámkodó, inbecilis és instabil rock and roll, amelyet Nick Rivers is előadhatna a Top Secret! című filmben, már ha meghülyült volna.

Védőbeszéd
A védelem nevében a legsúlyosabb büntetést kérem, szóval: halál. Ha mégis kegyelmet kapnának, nagy nyilvánosság előtt – persze az 1980-ban meghalt Bonhamot is magukkal cipelve – meg kell hallgatniuk az év meghatározó, brit toplista vezető számát, a Village People-től az YMCA-t.

Legjobb rossz pillanatok
A korábbi érdemekre való tekintettel legyen mégis felfüggesztett halál. Minimális enyhítő körülményként beszámítható a biztatóan kezdődő, de aztán a saját farkába harapó masírozós-skót dudás, tíz és fél perces Carouselambra, és az I’m Gonna Crawl, amely a büszke, ragyogó és felülmúlhatatlan Physical Graffiti (1975) nevű emlékműről lezuhanva, a szakadék mélyéről küzdötte fel magát az In Through The Out Doorra.