Thaiföldig kellett menni, hogy többé ne szidjuk a BKV-t
Tömegközlekedve ismerni meg igazán egy országot. Olyan élményekre lehet így szert tenni, amelyekből a kényelmesebb – és drágább – megoldásokat választó turisták garantáltan kimaradnak. Kipróbáltuk Thaiföldet.
Angkor csak egy ugrás – már persze ha az ember éppen Thaiföldön van, és hajlandó néhány napra megszakítani a tengerparti lazsálást a világ egyik csodája kedvéért. A thai fővárost, Bangkokot amúgy is látni kell: csatornáival, a három-négy szintes autópálya- és magasvasút-csomópontok alatti fa- és bádogviskókkal, meg persze a királyi palota kétszáz éves templomegyüttesével.
Ha pedig már ott járunk, be lehet ugrani a hátizsákos turisták utcája, a Khao San valamelyik utazási irodájába, és az arrafelé kötelező alkudozásba kezdeni egy kambodzsai út áráról. Nem is igazi utazási irodákról van szó, inkább afféle eljuttatóvállalkozásokról, amelyek abból élnek, hogy képesek kiigazodni az ottani közlekedés ázsiaiasan egzotikus összevisszaságában.
Már a thai fővárosban is erős elszánás kell ahhoz, hogy valaki a tömegközlekedésre hagyatkozzon. Mintha kimondottan azt szolgálná a rendszer, hogy a turista véletlenül se utazzon mással, mint a mérőóra bekapcsolása helyett sokszor három–ötszörös fuvardíjban megállapodni próbáló taxisokkal vagy a legendás nyitott triciklikkel, a tuktukokkal. Ha valakiben van elég elszántság, annak mégis érdemes ragaszkodnia az ütött-kopott buszokhoz – például a Thaiföldön, még a nyolcvanas években összeszerelt, deszkapadlós, piros-fehér Mitsubishikhez – és egyéb egzotikus közlekedési módokhoz, hiszen ezzel egy picit a helyiek mindennapjainak is részesévé válhat. Kis túlzással: tömegközlekedve ismerni meg a legjobban egy idegen országot.
Bangkok egy metró- és három magasvasúti vonalát három külön vállalat működteti; sem átszállót, sem mindháromra érvényes bérletet vagy napijegyet nem lehet venni. De ezeken a kötött pályás „módozatokon” szinte lehetetlen eltévedni, útvonaluk minden térképen követhető.
Sőt, az angolosan skytrainként emlegetett magasvasút délnyugati és észak–délkeleti vonala példamutatóan utasbarát módon úgy kanyarodik egymás mellé, hogy a kétfelé tartó szerelvények ugyanannak a peronnak a két oldalán állnak meg, a lehető legkomfortosabbá téve az átszállást.
E nyugat-európai színvonalú járműveken a helyiek közül szinte kizárólag a jól szituált fiatalok utaznak – azok, akik meg tudják fizetni például a havi metróbérlet 12 ezer forintnyi árát.
A Budapesten még mindig csak – igaz, régóta – tervezgetett e-jeggyel használható járműveken csupán két apróság emlékeztet a kulturális háttérre. Az állomásneveknek a képernyőkön angolul is megjelenő verziótól igencsak elütő, jellegzetes thai kiejtése, valamint az a matrica, amely arra figyelmeztet, hogy adjuk át az ülőhelyet az időseknek, a terhes nőknek, a kisgyerekeseknek – és a narancssárga leplet viselő szerzeteseknek.
Csakhogy a gyorsvasutakkal messze nem mindenhova lehet eljutni a három budapestnyi területű thai fővárosban – egyebek közt éppen a legfőbb turistalátványosságokhoz sem. A tömegközlekedéshez ragaszkodni próbáló utazónak elkerülhetetlenül meg kell ismerkednie az önmagában is 6 milliós, vonzáskörzetével együtt pedig bő 14 milliós metropolis kiismerhetetlen buszhálózatával.
A bangkoki autóbuszok egy részét a saját öregecske flottájából kiállító, egyszersmind a magánszolgáltatók buszainak közlekedését is összefogó BMTA-nak van ugyan saját honlapja, annál azonban már ahhoz is szerencse kell, hogy ne váltson angolról minduntalan thai nyelvre. Útvonaltervező helyett pedig a bmta.co.th-n keresgélőknek be kell érniük az egyes járatok útvonalának kisilabizálhatatlan ismertetésével.
Valamivel előzékenyebb a transitbangkok.com oldal, ennek még útvonaltervezője is van – használatához előbb egy kis térkép segítségével ki kell nyomozni az indulási és a célmegálló hivatalos elnevezését –, abban azonban például ez sem segít, hogy hol találja meg a jámbor tömegközlekedő a kiválasztott megállót, és hogy ott melyik irányba menő kocsira kell felszállnia. Ráadásul a transitbangkok információi nem is mindig pontosak.
A legjobb még a Google-nak a thai fővárosban is működő, a BMTA adataival dolgozó útvonaltervezője, de annyira azért ez sem jó, hogy használni is lehessen; egyebek közt azért sem, mert a megállók nevét ez is kizárólag thai írással tünteti fel.
Ha a tömegközlekedés kipróbálásához mindezek ellenére ragaszkodó utazó az online sillabuszok valamelyikével legalább többé-kevésbé kitervelte, hogyan juthat el úti céljához, vesz egy nagy levegőt, és megkeresi a buszmegállót. Az is megesik, hogy nincs megállótábla – ilyenkor figyelni kell, hol ácsorognak az emberek „buszmegálló-szerűen” a járda szélén. De még a legjobban kitáblázott megállókban is csak az arra közlekedő járatok számát írják ki, azt nem kötik az orrunkra, hogy melyik merre-hová megy. A várakozó utasokat pedig hiába kérdezzük, ők csak a legritkábban ismerik más busz útvonalát, mint amivel maguk járnak.
Ha az idegen biztosra akar menni, odaszalad a megállóba érkező busz ablakán kikönyöklő kalauzhoz, és megkérdezi tőle. Már ha sikerül helyesen kiejtenie az úti cél nevét, ami – ahogy a metróban már megtapasztalhattuk – thaiul sokszor egész másként hangzik, mint a térképeken és az utcanévtáblákon is feltűnő angol átírás alapján hinnénk. (A thai nyelvben nemcsak a betűknek, hanem a hanglejtésnek is jelentéshordozó-jelentésmódosító szerepe van.) Ha pedig végre szerencsésen fent vagyunk a buszon, jön a következő bizonytalanság: nem felejti-e el a – benzingőz miatt sokszor szájmaszkot viselő – kalauz, hogy kérésünk szerint figyelmeztessen, amikor le kell szállnunk.
Még egzotikusabb kaland a rakterükben elhelyezett két pad segítségével busszá felturbózott iránytaxikat kipróbálni. Bangkoknak csak a külvárosaiban tűnnek fel, a vonzáskörzetével együtt közel egymilliós északi Csiangmajban viszont ezek jelentik a közösségi közlekedés egyetlen módját. Akik távolabb szállnak föl a belváros felé tartó járgányokra, azoknak még jut ülőhely, a pechükre közelebb lakók viszont sokszor a hátsó ajtó mögötti kiállóhelyek – nálunk a kukásautók hátulján csimpaszkodó személyzetnek járó – szegényes komfortjával kénytelenek beérni.
A thai főváros Dunáján, a Csaophraján szaladgáló vízibuszok, legalábbis a belvárosi szakaszon, tele vannak turistákkal. Ritkábban merészkednek viszont idegenek az egyik kelet–nyugati csatornán, azaz khlongon járó közforgalmú motorcsónakokra, a khlong boatokra.
Pedig ezeken is számozott megállók segítik a tájékozódást – hogy kicsit bonyolultabb legyen, a vonal közepén a számozás nulláról újraindul –, de a számokat nemigen lehet látni, mert a csónakok „falát” jelentő műanyag fóliákat menet közben, a vad tempó miatt felfröcskölő víz ellen védekezve, fölhúzzák. Ráadásul a hajócskák, ha nincs leszálló, sokszor csak elrobognak a megállók mellett – látva, hogy a várakozók úgyse férnének fel az agyonzsúfolt jószágra –, így a megállások számlálása sem segít a helyismeret nélküli utazónak.
Nem marad más, mint a motoros lélekvesztő közepéről, a zsúfolt padról görnyedten fölemelkedve megpróbálni elkapni valami ismerős látványelemet a vászontető és a műanyag fólia közötti résen keresztül. A kalauz elérhetetlen – ő kívül, a csónak peremén mászkál, az alacsony hidak miatt bukósisakkal a fején –, itt viszont nem reménytelen a nap mint nap erre járó helyi utastársak segítségét kérni. Persze ügyelve a helyes kiejtésre.
S ha végre megvan a keresett megálló, akkor már csak ki kell jutni valahogy a jármű szélére, és az oldalműanyag fölötti résen kibújva, a szembefröcskölő vízre fittyet hányva, egyik kezünkkel a vászontető melletti kötélbe kapaszkodva, fényképezőgépünket a felcsapó víz elől a könyökünkkel eltakarva integetni a kalauznak, hogy ki szeretnénk szállni.
Ha pedig nem sikerül az akció, még mindig ott van utolsó mentsvárnak a taxi meg a tuktuk, amire így a legeltökéltebb tömegközlekedő is ráfanyalodhat. Legfeljebb megbeszéli magával, hogy az is része a helyi kultúra megismerésének, ha megtapasztalja, hogyan akarják átverni.
A buszon, metrón szerzett helyismeret azért ilyenkor is segít: a trükközni próbáló taxisok, amint csak egy picurka tájékozottságot is elárul az idegen, gyorsan odébbállnak, ám a túlkínálatnak hála pillanatokon belül ott másik, harmadik kocsi. Csak arra kell ügyelni, nehogy az óvatlan turista túl helyes kiejtéssel mondjon valamit – például azt a két szótagból álló mondatocskát, hogy „mibe kerül?”, azaz „hi bát?” – mert akkor folyékony thaisággal érkezik a válasz, amiből aztán egyetlen szót se fogunk megérteni.
Hasonlóan élménydús az angkori utazás is, ha a helyi szervezésre hagyatkozik a kalandkereső turista. A megkérdezett első irodában mindjárt azt a felvilágosítást kaptuk, hogy mindenki kizárólag a kambodzsai határig hajlandó elfuvarozni az utazókat – erre nyomban ajánlatot is tettek –, onnan ki-ki úgy jut tovább, ahogy tud. Szerencsére ezt már a második irodában máshogy tudták, és velük sikerült is megállapodni az oda-vissza összesen 800 kilométeres út igencsak barátságosnak látszó, átszámolva mindössze 5600 forintos árában.
Másnap azért kicsit megszeppentünk, amikor hiába ácsorogtunk, kezünkben a nyugtával, a megbeszélt reggel 8 órakor az utazási iroda makacsul zárt ajtaja előtt. Végül negyedóra múltán egy gyanús külsejű figura leszólított, hogy mi mennénk-e Kembodíába – mint utóbb megtudtuk, maguk a kambodzsaiak is így ejtik a hazájuk nevét –, és betuszkolt egy kisbuszba. Tizennégy szűkös ülését a legkülönbözőbb nemzetiségű utasok foglalták el, a tizenötödiken pedig a poggyászunkból emeltek halmot – akié nem fért, az az ölében vagy a lábai között szorongathatta a csomagját.
Zsúfolt járgányunk a határ közelében váratlan manőverrel befordult egy udvarra – mintha mégis inkább a zöldhatáron akartak volna átterelni minket. Kikászálódva azonban előttünk termett az iroda helyi rezidense, és kis csoportokban bekísért a vállalkozás hivatali helyiségébe, vízumügyintézni.
Persze, joggal kérnek fizetséget azért, hogy magukra vállalják a sorállást a belépési engedélyért, az ügyintézés közel 8 ezer forintnyi díja azonban kicsit soknak tűnt e kényelmi szolgáltatásért. És mivel egyszerre mindig csak néhány utast engedtek be az irodába, nem lehetett nem arra gondolni, hogy a díj annál nagyobb, minél alacsonyabbra alkudta le előző nap az utazó a menetjegy árát. Trükkös, de nem éreztük nagy átverésnek, hiszen a két összeg együtt sem olyan sok a 800 kilométeres buszozásért. Míg a vízum készült, a több lábon álló iroda kifőzdéjének kínálatát próbálták ránk tukmálni.
Mielőtt nekivágtunk volna – gyalogosan, csomagjainkat cipelve – a határnak, egy újabb vezető a lelkünkre kötötte, hogy mindenképpen váltsuk át a pénzünket thai bahtra, azt pedig a túloldalon kambodzsai riálra, mondván: odaát nem tudunk mit kezdeni a dollárunkkal.
Forgalomképtelennek ítélt amerikai fizetőeszközünktől gyorsan megszabadulva beálltunk hát a thai, majd néhány száz méter múlva a kambodzsai határőrség hivatalában kígyózó tömött sorba, hogy röpke másfél óra múlva kiléphessünk a túloldali Poipet főterére. Újabb félóra múltán egy becsukhatatlan ajtajú, ősöreg busz is került, hogy elfuvarozzon minket egy néhány kilométerre levő turisztikai objektumba, amelynek szíve – a büfék mellett – a vezetőnk állítása szerint haszon nélkül dolgozó, állami pénzváltó.
A váltás és az eddigre már megszokott hosszas várakoztatás után végül fölszállhattunk egy harmadik buszra, összevárták, míg a negyvenegynéhány ülés mindegyikére kerül utas, és nekivágtunk Kambodzsának.
Az öreg jószág igyekezett kitenni magáért, de igencsak erőlködnie kellett, hogy a poros országúton negyvenes–ötvenes tempóval poroszkáló pótkocsis teherautókat megelőzze. Közben egy még újabb kísérő, talán a kötelező határstatisztika kedvéért, végigkérdezte, ki honnan jött.
A leghátsó sorban szorongó öt ember válaszát hallva – magyar; olasz; egyesült államokbeli; spanyol; chilei – az utolsó felkiáltott: „We are the world!”
Már alig 60 kilométer volt hátra a célig, amikor a busz a – jelek szerint a szokásos üzletmenethez tartozó – hirtelen manőverrel befordult egy oldalfal nélküli, alumíniumtetős étteremhez, ahol újabb bő másfél órás veszteglést mértek ránk. Így esett, hogy a meghirdetett délután 3 helyett, tizenkét órás utazás után, csupán este 8-ra értünk az Angkor romvárosa melletti Sziemreap szélén lévő buszvégállomásra, ahol – se helyismeretünk, se más közlekedési eszköz nem lévén – már mindenképpen a helybéli tuktukosokra kellett bíznunk magunkat.
Így csak 9 óra felé, a szállodában derült ki, hogy Kambodzsában igenis a dollár a bevett fizetőeszköz, s ha valaki botor módon mégis riált használ, az mindjárt 23 százalékot bukik a pénzváltó „korrekt” árfolyamához képest. Még cudarabbul számolnak az angkori emlékpark pénztárában, ráadásul ebben a garantáltan állami intézményben annyira nincsenek berendezkedve saját valutájuk elfogadására, hogy a 20 dollárban megszabott napijegyért kért 83 ezer riál helyett 100 ezerrel próbálkozva egyszerűen nem tudtak visszaadni.
Egyedül az angkori túrára felbérelt tuktukosunk volt korrekt, aki a látványos sopánkodással és „jaj-jaj Mister!” felkiáltásokkal kísért alkudozás végén széles vigyorral a tenyerünkbe csapott, s 20 dollárért készségesen végigvitt az egy napba belezsúfolható látnivalókat sorra vevő húszegynéhány kilométeres körúton.
Mindezek után az már szinte természetes volt, hogy harmadnap a reggel 7-re ígért hazainduló busz csak 8 óra tájban érkezett meg értünk. Azon sem nagyon lepődtünk meg, hogy visszafelé ugyanaz a pénzváltó – meghirdetett árfolyam nélkül, a zsebszámológépén pötyögve, majd a kapott összeget egy vállrándítással lekerekítve – még az angkorinál is rosszabb árfolyamon vásárolta vissza levitézlett riáljainkat.
Sose tudjuk meg, mennyi „jutalékot” kapott tőle meg a kényszerétkezőhelyektől az utaztatóvállalkozás vagy annak egyik-másik alkalmazottja. De nem is bántuk. Megjártuk Angkort, és ráadásként belekóstoltunk az ügyintézés délkelet-ázsiai módjába – ha úgy vesszük, ez olyan unikális program, amiért akár felárat is érdemes fizetni.
Negyvenegynéhány-ezer forintnak megfelelő áron repülőgéppel is kiugorhattunk volna Sziemreapbe. Gyorsabb, kényelmesebb, simább, de úgy „csak” a középkori khmer fővárost ismerjük meg; a mai Délkelet-Ázsiáról valószínűleg sokkal kevesebb tapasztalatot gyűjtöttünk volna.
Hasonló érdekességekért lájkolja a HVG Autó rovatának Facebook-oldalát.
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
