A Magyar Rákellenes Liga 1%-os kampányfilmje egész egyszerűen valótlant állít. Ezt sokan megállapították tegnap óta, és milyen jól tették. A reklám ugynais azt sugallja, hogy a rákos beteg tehet arról, hogy beteg, mert egészségtelenül él – hiszen nem sportol és sokat eszik. Hosszan lehetne sorolni az ellenpéldákat, amikor egészséges felnőtteknél vagy egészséges kisgyerekeknél jelenik meg a betegség – ahogy egy orvos barátom fogalmazott, a rák, és a többi betegség sajnos nem olvassa a szakirodalmat, ezért nem csak az elhízott, dohányzó, nem sportoló emberek a veszélyeztettek. Hanem mindannyian. Még akkor is, ha természetesen fontos, hogy sportoljunk és próbáljunk egészségesen élni.

A reklám azt sugallja, hogy a beteg a bűnös. Hogy nem tett meg mindent azért, hogy ne legyen rákos. És ezért kell bűnhődnie. Ez az üzenet hatalmas károkat – konkrét egészségügyi kockázatokat okozhat. Az emberekben bizalmatlanságot és félelmet kelt az orvosokkal szemben, holott pont ennek az ellenkezője lenne a szükséges. Pont ezért meglátásom szerint a Magyar Rákellenes Ligának ezt a kampányát azonnal le kellene állítania.

Viszont fontos, hogy ne a Magyar Rákellenes Liga tevékenységét minősítsük ezzel a kérésünkkel. Vélhetően a jó szándék vezette őket – csak ugyanazon módon közelítették meg a betegség kommunikációját, ahogyan azt az elődeik is megtették.

Ennek a módnak pedig az az egyik alapja, hogy a betegnek nem kell mindent tudni, jobb, ha az orvosra bíz mindent. Akkor is, ha az orvos sem tud tenni semmit. Ennek a gondolkodásnak van egy nagyon érdekes kordokumentációja is. Örkény István egyik egypercesében, a Honvédkórház című novellában azt mutatja be, hogy a doktor hogyan tájékoztatta – vagy inkább nem tájékoztatta - az egyik női betegét arról, hogy nemsokára meghal. Rákban.  A doktor csak az őrnagy beosztású férjnek mondta el a hírt.

„ - Már a máj is tele van áttételekkel - folytatta egy kis szünet után az ezredorvos. - Csak kinyitottuk és visszavartuk a hasat.

Az őrnagy megint biccentett. Nagy testéből pirosság száll föl a kicsi fejbe.

- Körülbelül három-négy hete van hátra - tette hozzá gyorsan az ezredorvos. Az őrnagy megint csak biccentett, mint egy baba, mely csak biccenteni tud. Keményen tartotta magát, de a keze lassan ökölbe szorult, s a szorítástól egészen kifehéredett, mintha onnan nyomná fejébe a vért.

- Én is szívből sajnálom őt - mondta az ezredorvos. - Régen volt ilyen szelíd és béketűrő betegünk.

Az őrnagy összeráncolta kis homlokát.

- Tényleg - mondta egy kis gondolkozás után, mintha most értesülne feleségének e jellemvonásáról -, ő nagyon szelíd.

- Sohasem hallottuk panaszkodni.

Az őrnagy megint gondolkozott.

- Igaz - biccentett buzgón, mintha ezt is most hallaná először.

- Otthon sem panaszkodott soha.

Megint csönd lett. Az ezredorvos várt, de az őrnagy nem kérdezett semmit. Megint neki kellett megszegnie a csöndet.

- Őneki azt mondtuk, hogy a műtét sikerült.

- Megértettem - mondta az őrnagy.

- Az utolsó percig tartani kell benne a lelket.

- Értettem - mondta az őrnagy.

- Ugyanúgy kell vele bánni, mint máskor - tette hozzá az ezredorvos. - Mihelyt észreveszik a gyöngédséget, gyanút fognak a betegek.

- Meglesz - mondta az őrnagy.

Megint csönd lett.”

Az Egypercesek 1968-ban jelent meg, és tökéletesen bemutatta azt a világot, ami a rákbetegeket körbevette. Mintha az egy titok lenne. Mintha szégyen lenne. Amiről jobb, ha nem is tud a beteg. Az orvosok a titkolózás miatt még sokszor azt is megtették, hogy úgynevezett spuria zárójelentést, vagyis egy ál-zárójelentést adtak a páciensnek, amiben azt írták – egy például tüdőrákos betegről – hogy hörghurutja van. De a háziorvost azért értesítették arról, hogy ez nem a valós diagnózis.

Miért tették mindezt? Vélhetően azért, mert sokkal kevesebb rákbeteget tudtak régebben meggyógyítani, ezért a betegség diagnosztizálása a legtöbb esetben valóban azt jelentette, hogy a páciens nemsokára meghal. Ha meg ezen nem tudnak változtatni –gondolhatták - akkor miért kellene a pácienst is terhelni ezzel a hírrel? Az orvosok ezzel a hozzáállásukkal az érdemi kommunikációból kizárták a páciensüket. Nem voltak egyenrangú felek, amikor a betegségükről beszéltek. És hát mi másról beszéltek volna?

Közben szerencsére egyre több rákbeteget tudnak meggyógyítani az orvosok, de a régi beidegződések, a rákos betegséggel kapcsolatos titkolózások és félelmek megmaradtak. A Magyar Rákellenes Liga reklámja pont ezt a generációk által felépített félelmet erősíti. És kiegészül mindez azzal az újabb problémával, hogy sok rákos beteg –az egészséges életmódja ellenére- önmagát hibáztatja a betegsége miatt.

Ennek egy másik – talán az előzőnél is összetettebb – oka van. Az egészségügyi kommunikációban – először a nyugati világban, a nyolcvanas évektől pedig már Magyarországon is – történt egy paradigmaváltás.Egyre inkább az egyén felelősségét és a megelőzés fontosságát hirdették. Ez persze sok szempontból igen jó hír: egyre többen járnak szűrővizsgálatokra és egyre többen sportolnak, elég csak a futás reneszánszára gondolni. A nagy gyógyszergyárak (akik jellemzően a legnagyobb büdzsével hirdetnek) hirdetései pedig erre a hatásra csak ráerősítenek: elöntik az életünket azok az információk, hogy hogyan lehetünk egészségesebbek és sportosabbak, vagy hogy újszülött gyermekünket hogy védhetjük meg a legjobban a betegségektől. Egy ilyen információs dömpingben pedig teljesen egészséges reakció az, hogy a rákos betegek, vagy a rákos gyerekek szülei felteszik maguknak a kérdést: biztos, mindent megtettem magamért, a gyerekemért? Eleget mozogtam, eleget diétáztam, elég vitamint/táplálékkiegészítőt vettem be? A Magyar Rákellenes Liga reklámja ezt a félelmet is felnagyítja, amikor bűnösnek nevezi a betegeket.

Összességében tehát a film hamis félelmekre és a nem egyenrangú párbeszéd rossz hagyományára épít. Kétségtelenül figyelemfelhívó, de közben sérti a rákbetegeket és a hozzátartozóikat. Érdemes Örkény novelláját elolvasni, ott az orvos a végén elnézést kér a kialakult helyzetért. Ezt javasolom én is.

A szerző a Prompt Media kommunikációs szakértője.