Ceglédi: A mindent rosszul csináló gyerekekről

Ceglédi: A mindent rosszul csináló gyerekekről

Utolsó frissítés:

Ceglédi Zoltán Szerző:

Ceglédi Zoltán
Ceglédi Zoltán
Tetszett a cikk?

Könnyű lenne elhoffmannrózsáznom magam egyes, a diákokat rühellő pedagógusok kapcsán, de ennél nagyobb a baj.

Az egyik olvasóm küldött egy fotót, az általános iskola negyedik osztályába járó gyereke tanul (?!) belőle, elméletileg környezetismeretet. A szerző Dr. Mester Miklósné, és ez a, nem is tudom, hogy hívjam, „nyomtatott gyerekbántalmazás” keltette fel a figyelmét:

©

Egyfelől ijesztő, hogy Miklósné milyen részletes listával rendelkezik arról, hogy mit nem tud elviselni a gyerekekben. A tízévesek szerinte bámészkodnak, a szemüket forgatják, kukucskálnak, fintorognak, orrot húznak és mindenbe beleütik azt, trombitálnak, terjesztik a náthát, beleszólnak, közbevágnak, csúnyán beszélnek, szájalnak, tele szájjal ásítanak, nyelvet öltenek, köpködnek, hallgatóznak, fülelnek és fület piszkálnak, ajtót csapkodnak, mutogatnak, vakaróznak, mindenhez hozzányúlnak, zsebre tesznek, toporzékolnak, a lábukat az asztalra teszik és rugdosnak. Ehelyett a gyerekek szeme, füle, szája, keze-lába szerinte arra való, hogy nézzenek és lássanak, éjszaka becsukják és aludjanak, vegyenek levegőt és tartsák tisztán az orrukat, helyesen beszéljenek és egyenek, írjanak, dolgozzanak, másoknak segítsenek, járjanak és fussanak.

Kedves Miklósné, fenti szöveg alapján ön szó szerint tetőtől-talpig utálja a gyerekeket. Már az a processzus is elriaszt, amivel összeszedhette ezt a bő kéttucatnyi ősbűnt, azon töprengve, hogy még mit ne csináljon a tízéves a testrészeivel. Zavarja minden, ami túlnyomórészt teljesen természetes és egészséges tulajdonsága egy tízévesnek, de mindezt belegyúrja A Világ Legrosszabb Gyereke szobrába, hogy aztán szembeállítson vele egy leszedált, megkötözött, örömtelen kisgyerekről szóló, elkeserítő elváráshalmazt. Kérem, olvassa vissza, ön szerint mi a dolga, mit szabad egy gyereknek – és (figyelem, foglalkoztató feladat!) húzza alá kék postairónnal azokat az elemeket, amelyek számára örömet is okoznak, amitől jó neki, amit szeret, amit szívesen csinálna!

Ahogy mondtam, könnyű lenne azt mondani, hogy ez kizárólag Hoffmann Rózsa hatása, bűne és öröksége. Szó se róla, a magyar oktatáspolitika elmúlt hét évének legmarkánsabb szereplője, a volt MSZMP-káderből lett kereszténydemokrata, aki már akkor a pártállami oktatási tárcánál dolgozott, amikor Orbán Viktor még az akkori (pont ilyen) környezetismereti tankönyveket biflázta, szóval Hoffmann Rózsa belépője tényleg az volt, hogy „túl jó dolga van a diákoknak”. Kivétel nélkül minden döntése, nyilatkozata, terve azt célozta, hogy legyen rosszabb élmény iskolába járni (sőt, ott dolgozni, de erről majd máskor). Diákként mindenkinek voltak hoffmannrózsák az életében, akiknek az óráit gyomorgörccsel várták, akiktől soha egy jó szóra nem számíthattak, akik minden számonkérésnél azt nyomozták, hogy mit nem tud a gyerek, min lehet „rajtakapni”. Mindeközben úgy tettek, mintha a tudás-nem tudás nem egy közös működés eredménye lenne, amihez a diák tanul, a tanár pedig tanít. Minden a gyerek hibája, aki eleve rossz! Egyszemélyes, hideg kivégzőosztaggá alakították a katedrát. Nos, egy ilyen emberre bízták a 2010-es kormányváltás után az összes magyar gyereket.

Miklósné könyve viszont nem ekkor, hanem még a legelső Fidesz-kormány idején, 2000-ben íródott. Csodásan passzol a hét éve hivatalossá tett, kormányprogramba foglalt, állami gyermekbántalmazáshoz, de nem annak terméke. Sokkal régebbi, masszívabb, és bizony: párpolitikai törésvonalakon is áthömpölygő örökség. Igen, a mai Fidesz sokkal direktebb módon, sokkal büszkébben áll bele ebbe (ugyanolyan határozottan, ahogy a rendszerváltás idején, tisztességes liberális pártként pont ennek ellenkezőjét képviselte). De az egy feszt nyikhajozó, a számukra nem szimpatikus politikai álláspontot megfogalmazókat taknyosozó habitus bizony sajátja az ellenzéki szavazóknak is, pontosabban szólva: nem attól függ a gyakorlása, hogy ki melyik pártra szavaz.

Ezért nincs abból forradalom, amit a Fidesz a gyerekekkel csinál, ezért küldi el csak titokban nekem a szülő ezt a könyvet, ahelyett, hogy az első tanóra után a teljes szülői munkaközösség követelné, hogy tépjék ki ezt az oldalt, és felháborodott apák, anyák tiltakoznának Balog emberminiszter tárcájánál. A nyilvános ábrázolások, a blikkfangosra tekert hírműsorok is mind ezt segítik: időről időre olyan érzésünk lehet, hogy a diákok naponta agyba-főbe verik a tanáraikat, pedig ennek ellenkezője az igaz, azaz van néhány (igen, elítélendő és kezelendő) atrocitás a tanárokkal, de közben a gyerekbántalmazás látenciája óriási, gyakorlata pedig a legmagasabb helyről bátorított.

Vannak attitűdök a magyar társadalomban, melyek bár többségi álláspontot képviselnek, de csak a legnagyobb gazemberek játszanak rá ezekre – ilyen például a halálbüntetés pártolása, melynek dacára (és uniós tagságunkkal biztosítva) nem hozzák vissza az állami gyilkosságok gyakorlatát. Akkor se, ha időről időre a legszutykosabb lelkű, beteg barmok szórakoznak ezzel a pulpituson. Más a helyzete a rasszizmusnak. Ez a szintúgy minden releváns párt szimpatizánsi körét mérgező bűn sajnos komoly nyomot hagy a magyar politikusi döntéseken. A Fidesz évek óta egy vegytisztán rasszista, fajgyűlölő kampánysorozatra költi el a közpénz-tízmilliárdokat, a Jobbik már csak tapsolni tud, hogy Habony és Rogán milyen szépen bebiflázta a kurucinfót, a magát baloldalinak mondó ellenzék pedig kevés kivételtől eltekintve a cinkos hallgatás, a mellébeszélés, vagy a „mi máshogy utáljuk a cigányokat”-féle pásztoralbertizmus eszközéhez nyúl. Az antiszemitizmus és a homofóbia (egyelőre) kisebbségi álláspont, ennek köszönhetően a buzizó és zsidózó kampányok mindig el is buktak.

Nos, és akkor ahhoz kéne tisztesség, bátorság, politikusi felelősség, hogy legalább az ellenzék sorai közt találjunk olyat, aki egyértelműen a gyerekek és fiatalok oldalára áll. Miklósné habitusa, amivel egy komoly társadalmi vélekedés tükröz vissza, nem szimplán „túlzás”, hanem rossz, és pont az ellenkezőjére lenne szükség. Ahogy nincs olyan, hogy „mérsékelt, normális szélsőjobboldali”, úgy nem lehet létjogosultsága annak, ha valaki akár ennyire, akár csak annyira utálja a gyerekeket. Sem a katedrán, sem tankönyvet, sem az oktatási államtitkárság döntéseit szövegezve. Olyan emberekre van szüksége a gyerekeknek, a tanároknak (igen, nekik is, ha rendes munkát akarnak végezni), Magyarországnak, akik kifejezetten bátorítják a gyerekeket, hogy legyél kíváncsi, fogd meg, mutogass, fintorogj, legyél szabad és érdeklődő. Egy dologban ugyanis Hoffmann Rózsának teljesen igaza van: az ilyen tiltólistákkal idomított magyar diákok egy múzeumban rendezett Biblia-ismereti versenyen kiválóan állnának helyt külföldi társaikkal szemben – utóbbiak viszont gyorsabban megértik, ügyesebben használják az igazán hasznos tudást, mert hagyták, sőt bátorították őket kérdezni, gyereknek lenni, fejlődni, boldognak lenni. Miklósné droidjai boldogtalan, képzetlen, könnyen befolyásolható felnőttek lesznek. Nem az újításokért, hanem a futószalagos munkáért felelnek majd. Nem lesz belőlük művész vagy feltaláló, nem forradalmasítják a magyar politikát, sajtót, szolgáltatóipart. Frusztrált, engedelmességre szoktatott robotokká nőnek.

Tudom, hogy kényelmesebb az ilyenekkel dolgozni, csak épp ezzel nyírjátok ki Magyarország jövőjét.

Hozzászólások