„Azt az időt semennyi pénz nem tudja pótolni, amennyit külön töltök a szeretteimtől. Itthon viszont képtelen lennék megélni. Ezért, bár nagyon nehéz, ki kell bírni” – foglalja össze a 33 éves Éva a rendszeresen külföldre járó idősgondozók dilemmáját.

Becslések szerint mintegy húszezer – elsősorban nő – honfitársunk ingázik Magyarországról Ausztriába, Németországba és más nyugati országba időseket gondozni. Ez a szám mellesleg nagyságrendben annyi, mint ahány ápolónő hiányzik a becslések szerint a magyar egészségügyből.

Sokszor a mosolyunk a legnagyobb segítség

A szakirodalomban migráns házi gondozóknak nevezett hivatást űzők – általában kétheti, havi turnusokban – nyugat felé, az ország minden területén találunk példát erre, Éva például miskolci.

Mint mondja: „Gyermektelen vagyok, talán erre lettem hivatott. Nem gyereket nevelek, hanem a második gyermekkorban élőket, az idős korukban segítségre szorulókat kísérem el – a végsőkig. Erről szól a munkánk magánápolóként. Sokszor a mosolyunk nagyobb segítséget ad az általunk gondozottaknak, mint akármilyen gyógyszer vagy ápolás.”

Gyorsan hozzáteszi, hogy

büszkébb lenne, ha a magyar egészségügyet, szociális ágazatot szolgálná, ha itthon tudná kamatoztatni a megszerezett tudását, de „itthon ennyi pénzért, ezt a munkát, ember legyen a talpán, aki megcsinálja”.

Körkörös migráció

A társadalmi öregedés Európa és a világ számos országát érinti, és ez nem csak a nyugdíjrendszerek elé állít új kihívásokat, hanem egyre nagyobb feladat – mind az államnak, mind a családoknak – az idős korosztály megfelelő ellátása. (A magyar helyzetről, problémákról, a családok gondjairól a Szülősors című sorozatunkban írtunk korábban.)

Az idősek gondozása történhet intézményekben, állami segítséggel otthoni környezetben, illetve magánápolók felfogadásával. Az utóbbi területhez tartozik az a nyugati országokban egyre elterjedtebb forma, hogy a gondozott hozzátartozói olcsó, külföldi munkaerőt bérelnek fel erre a munkára. A legtöbb ilyen – az időseknél lakó, ott állandó, 24 órás szolgálatot teljesítő – magánápoló a közép-európai országokból, így Magyarországról érkezik.

Az Ausztriában dolgozó gondozókra a körkörös migráció a jellemző, vagyis az, hogy a legális vagy nem legális munkavállalók a kibocsátó hely és a célállomás között többször ingáznak – írja Gábriel Dóra szociológus a témáról írt tanulmányában.

Váltásos rendszerben dolgoznak, amely az esetek nagy részében kétheti ott tartózkodást jelent, de akár négy hét vagy több hónap is lehet, attól függően, hogy milyen távol van a gondozó származási országa. A heteken, olykor hónapokon át tartó külföldi munka a saját családtól való rendszeres távolmaradást eredményezi, azaz transznacionális életet alakít ki.

Éva például korábban nyolc hetet volt kint az ápoltjánál, két hétre hazajött, majd újra visszament. Mint mondja, az idős emberek megszokják a gondozóikat, így ragaszkodnak a hosszú kint eltöltött időszakhoz. De ez mentálisan és fizikailag is rendkívül megterhelő. Borzalmas megpróbáltatás volt neki is, pedig ő gyermeket nem, csak a párját és édesanyját hagyta itthon ilyenkor. Most már ő is áttért a két hét kint, két hét itthon ritmusra.

Kint ápolnak, pedig itthon is szükség volna rájuk

Ez az ingázó életmód nagyon fura élethelyzeteket teremthet. Sokan Magyarországon hagyják az ápolásra szoruló szüleiket azért, hogy külföldön valaki mást ápoljanak. Ilyenkor itthon valaki mást (jellemzően valamely más családtagot vagy ismerőst) bíznak meg azzal, hogy gondozzák az időseket. Az is előfordul, hogy pénzt fizetnek ezért: azaz kimennek pénzt keresni idősgondozással, majd a megkeresett pénz egy részét itthon kifizetik valakinek idősgondozásért. Sokan a gyerekeiket, férjüket is itt hagyják a kéthetes turnusok idejére.

Különböző szintű migráns gondozók léteznek – magyarázza Éva –, vannak az idősgondozók (ott vannak az idős mellett, segítenek neki a háztartásban, bevásárlásban, kertben stb.), és a betegápolók (ők már jól beszélik a nyelvet, van szakvégzettségük, ellátnak különböző egészségügyi szakfeladatot is), mind a két munkakör azzal jár, hogy ott laknak az idős embernél, és gyakorlatilag 24 órás szolgálatban vannak. És vannak az életvitelszerűen kint élő intézményi ápolók (akik a kórházakban, idősek otthonában dolgoznak). Így a kint ápolói munkát végzők fizetése is változó, napi 40 eurótól 130 euróig terjed.

Az eredetileg ápolóként végzett Éva egy kéthetes ciklusért például 1400 eurót kap, amiből 180-at befizet adóként Ausztriában. A többi pénzt egy az egyben hazahozza, „egy idősápolónak nincs arra lehetősége, hogy odakint flangáljon, költekezzen”. Ő egyébként a hazai kéthetes periódusban is dolgozik: napi bejelentéssel egy miskolci nagyáruházban biztonsági őr.

Itthon kezdik ápolóként

Éva története egyébként tipikus gondozómigránsi karrier. Korábban egy borsodi szociális iroda keretében dolgozott szakápolóként, majd egy kórházban vállalt munkát, otthon pedig saját családtagjait (nagyszüleit, majd az anyósát) gondozta. Egy idő után a 12 órás kórházi munka mellett nem tudta ellátni az otthoniakat, kénytelen volt feladni az állását. Így viszont pénze nem volt. Amikor került valaki, akire rá tudta bízni anyósa ápolását, egy közvetítő irodán keresztül kiment Ausztriába. Most magánápolóként dolgozik.

Az osztrák állam (ahogy a német és egyéb más államok is) úgynevezett gondozópénzt juttat a fogyatékkal élőknek és más rászorultaknak, amelynek mértéke a gondozási igényeiktől függően havi mintegy 160-tól akár 1700 euróig terjed. Az összeget közvetlenül a gondozásra szoruló beteg kapja, aki saját belátása szerint költheti el azt. Leginkább ebből fedezik a gondozókat is. Ausztria – egyébként nem függetlenül azoktól a 2000-es évekbeli botrányoktól, amelyek során politikusokról is kiderült, hogy feketén ápolókat foglalkoztattak – 2007-től legalizálta magánvállalkozói és a munkaadó-munkavállalói viszony formájában a személyi gondozók státuszát.

Toborzóipar

A gondozómigránsok toborzására külön iparág fejlődött ki, ma már több száz ügynökség közvetíti ki a háztartásokba a gondozókat Kelet-Európából.

Ezekhez a rászoruló beteg közeli rokonai tagdíj ellenében regisztrálnak, majd miután a külföldi gondozó is regisztrált a szervezet oldalán, az ügynökség megtalálja a család elvárásainak megfelelő gondozót.

A hvg.hu által megkérdezett gondozóknak vegyes tapasztalatai vannak az ügynökségekkel kapcsolatban. Sokakat valóban segít, és megtalálják számukra a megfelelő helyeket, mások arról számoltak be, hogy sok pénzt lenyúlnak tőlük a közvetítésért.

„Elképesztő dolgokat művelnek a közvetítők, be lehet sétálni a csapdájukba” – mondja a most 57 éves Margit. Ő is ápolónőként dolgozott, férje betegszállító volt Pesten. Belecsúsztak egy svájci hitelbe, nem tudták törleszteni, a kettőjük fizetése alig volt több 150 ezer forintnál. 2011-ben úgy döntöttek, megpróbálják – 50 évesen, szinte semmi nyelvtudással – a külföldi munkavállalást. Sok kanyar és rengeteg tanulás, nyelvtanulás után végül ők közvetítő ügynökségen keresztül előbb Ausztriába, majd Németországba kerültek.

Egy ízben nyelvtanfolyammal egybekötött idősgondozói munkát ajánlottak Margitnak. „Megörültem, hogy tanulhatok, dolgozhatok. Mondtam a hölgynek, küldje el a szerződést. Áttanulmányoztam, és meglepve fedeztem fel benne, hogy két évig kellett volna náluk dolgozni bentlakással, valamint hogy közjegyző előtt kell nyilatkoznom, hogy 8000 euróig bármikor levehetik a számlámról a képzési költséget.”

Rögtön visszaírt, hogy ebbe nem megy bele, meg is szakadt a kapcsolatuk. Mint mondja, van olyan kétségbeesett helyzet, amikor eszébe se jut valakinek átnézni a szerződést, vagy nem tud németül és nem is tudja, mit ír alá. Pedig nagyon óvatosnak kell lenni – figyelmeztet.

A magyarokra másképp néznek

Margitnak végül szerencséje volt, mert egy korrekt céget fogott ki. Több időshöz is kiközvetítették, és ha valamiért nem volt megfelelő, új ajánlatot adtak neki. Ma egy német nagyvárosban dolgozik egy nagy karitász szervezetnél. Amikor két éve ide került, lakást is ajánlottak nekik (közben a férje is talált állást). Naponta 20-22 pácienshez megy ki, akik – mint mondja – lelkesednek érte. Azt állítják, hogy a magyar ápolók mások, mint a többiek. „Szerintük nekünk a szívünk is benne van az ápolásban.” Ha kell, bevásárol, ha kell, ebédet visz, de elvégez egyszerűbb ápolási feladatokat is.

„Ahonnan elindultunk: kettőnknek összesen 150 ezres fizetés, a számlák szortírozása, hogy mit tudunk befizetni. Most 1800 eurót keresek havonta, és a férjem is nagyjából ennyit. Ebből ki tudjuk fizetni a lakásbérletet, nem szorongunk a számláktól, el tudunk menni kirándulni, és még marad is pénzünk. Ilyen otthon nem fordult elő. Sőt, eljutottunk nyaralni is” – mondja Margit. „52 évesek voltunk, amikor elkezdtük, megtanultunk németül, levizsgáztunk. Most saját szakmánkban dolgozunk, és ha nem is nagylábon, de megélünk.”

Nem nagyon köti már semmi Magyarországra őket, nagyfiuk Angliában él, rokonaik nincsenek. A barátságok is megszakadtak, hiszen „a skype-os barátságok nem tarthatók a végtelenségig”. Azt fájlalja, hogy külföldön elszigetelődik az ember, nem nagyon alakulnak ki barátságok. De szerinte ez otthon is épp így jellemző.

Margiték tehát már nem „körkörös migránsok”, ők már valódi bevándorlók, hamarosan német állampolgárok lesznek. Ehhez hasonló példák is szép számmal vannak, de a jellemzőbb továbbra is az ingázó idősgondozó.

És itt leginkább az Ausztriát és Németországot célzó idősgondozókról esett ugyan szó, rengetegen ingáznak más országokba, elsősorban Angliába is.

„Ha belefeccöl az ember egy kis időt és energiát, hogy profi ápolóvá képezze magát, akkor 1-2 év alatt fel tud úgy fejlődni, hogy havi egymillió forintot simán meg tud keresni. Tökéletesen kialakítható konstrukció az, hogy valaki Magyarországról ingázva, 1-2 hónapot dolgozik, majd hazamegy és éli otthon, a magyar árviszonyok között az életét, az angliai keresetéből, sok szabadidővel, sok szabadsággal, anyagi biztonságban és azzal a viszonylag stabil nyugalommal, hogy munkája biztosan van, lesz, nem kerül utcára, nem kell aggódni a megélhetés miatt” – írja például egy Angliába ingázó magyar idősgondozó.

A magyar ápolómigránsok nagyságrendje azért is aggasztó, mert a magyar társadalom is egyre öregszik, a szociális intézetek, az egészségügy és a családok is egyre inkább igényelnék azokat, akik gondoskodni tudnának az idősekről.