„Azt hiszem, ez mindenkivel így van: gyógyszerre van szükségünk, zenére, ami maszíroz” – mondta Manu Chao még valamikor az előző évezred végén, az első szólólemeze megjelenése után a róla könyvet író Alessandro Robecchinek.

A Clandestino dalait úgy válogatták össze, masélte, hogy amikor ezerszer végig hallgatták a felvett anyagot a stúdióban, egyszer csak a trombitásuk három gyerekét (akiket apjuk mindig bevitt a stúdióba) kezdték figyelni.„Ha idegesek lettek, haza, vagy csak odébb mentek, a szám repült a lemezről. Ha viszont ringatóztak, jól érezték magukat a szám alatt, az bennmaradt és felkerült a lemezre. A gyerekek a legjobb hallgatóság, mert rögtön felismerik a gyógyító zenét. Ha lehetne még egy munkám, orvos lennék. Gyógyító, igen, a curandero.”

Na, ez a gyógyítás tényleg benne van a - 62 éves (!) Manu Chao nevű világcsavargónak, globális utcazenésznek, a Bob Marley által megénekelt szabadság mai gurujának – zenéjében. Szerencsére láthattuk már Magyarországon is (először 2002-ben a Petőfi Csarnokban, aztán többször a Szigeten, a Volton, a Budapest Parkban), és mindig meggyőződtünk arról, hogy működik a terápia, a közönség mindig beindul, végig táncolja, - ordítja a bulit.

Korábban azt írtuk, és most sem gondoljuk másképp, hogy Manu Chao számai alapól nem túl bonyolultak, „nagyjából egy kaptafára húzható az összes dal: némi laza latinos ska 2-3 akkordra, amit néha felturbóznak kirobbanó punkenergiával. Erre a sémára énekel a frontember úgy, hogy miközben a vigyort nem lehet letörölni az arcunkról, mégis valami mély szomorúságot is érzünk, amolyan ’gombóc a torkunkban’- formában. A szövegek is egydimenziósak, leegyszerűsítve közvetítik az ’utáljuk Amerikát, a hatalmat, a politikusokat, a globalizációt’, és az ’éljünk szabadabban, szívjunk füvet, ne hagyjuk magára a szegényeket, elnyomottakat’ – témaköröket. Esetleg megengednek maguknak egy himnuszt a Szent Maradonának.  De mindez senkit nem zavar, sőt ez az egyszerűség Manu Chao-nál kifejezetten erény. Egy forradalmár nem lehet bonyolult.”

Balkan: Most/Kovács Bálint

Igen ám, de eddig mindig zenekarral érkezett, volt, hogy fúvósokkal megerősítve, volt, hogy anélkül, de mindig ott volt a dögös rockalap mögötte. A mostani veszprémi fellépés viszont több szempontból is kivételesnek ígérkezett. Egyrészt, eleve akusztikusnak hirdették meg, és lehetett tudni, hogy itt nemhogy fúvósok nem lesznek, de összesen két zenésszel ül ki a színpadra: a gitáros-mandolinos Lucky Salvadorival és a kongás-ütős (és egyben effektfelelős) Miguel Rumbao Serranóval. Ez arra talán némi magyarázatot adhatott, hogy miért is nem a Veszprém-Balaton 2023 Európa Kulturális Fővárosa projektre felhúzott, kiváló, és sokezer embert befogadni képes Gyárkert színpadán lép fel egy ilyen kaliberű sztár. („A koncerten a művész különös kérése értelmében korlátozott létszámú látogató vehet részt” – írták szűkszavúan a szervezők.) Oké, egy intimebb, utcazenésebb koncert ne legyen gigaszínpadon – fogadtuk el. Három héttel a koncert előtt, mellesleg még semmi információ nem volt arról, hogy egyáltalán jön Manu Chao, majd egy fél nap alatt elfogyott az összes (úgy 900) jegy. Így nagyon sokan csalódtak, hogy nem jutottak el.

És mi, szerencsés 900-ak vagyunk a tanúk: bizony, nagy élményről maradtak le.

Hogy mi köze a spanyol-francia Manu Chaonak a Balkánhoz – hiszen, az amúgy szintén kiváló Balkan:Most Fesztivál keretében lépett fel – azt nem firtattuk (amúgy is, 2013-ban ő maga is a balkáni turné egyik állomásaként hirdette meg a Budapest Park-buliját), amikor a Királynék városa történelmi utcácskáin sétáltunk a helyszínre. Akkor már tudtuk, előző nap, egy Veszprémtől nem messzi helyre betérve, némi sör, pálinka és kaja után spontán nyomott a társaival egy egyórás koncertet a maroknyi vendég előtt (nem úgy, mint 2015-ben, amikor csak áprilisi tréfának bizonyult az a pletyka, hogy a Gólyában ad egy gerillakoncertet).

Ez azért elég menő, és nagyon Manu Chao-ra vall, de azért – bevalljuk  - némi félelem volt bennünk, hogyan fog működni egy ilyen akusztikus, kvázi utcazene-szerű fellépés majd a Szentháromság téren két órán át. De amikor a sokat látott kastélyépületek, templomok közt felállított kisszínpadra szombat este tíz után kijött, (mit kijött: kirobbant) a társaival, még a hangszerhez sem ért, de már tombolt a közönség – és akkor egy pillanat alatt elmúlt ez a félelem.

Rögtön ezer fokra csavarták a hangulatpotmétert, amit aztán egy pillanatra sem vettek vissza. Sorra jöttek a szóló- és a Mano Negra-életmű áthangszerelt, sokszor mixben elővezetett dalai a Maradonát éltető La vida tómbolától a Libertadon át a Mala vidáig, King of Bongóig.

Vámosi Patrik

És trióban is kiválóan működött a varázslat. 900 ember táncolt át a vasárnapba hangosan yo-ló-joózva, miközben Manuék a szokásos módon nyomták a show-t. Mintha végig egy dalt játszanának, állandóan vissza-visszatérő elemekkel, dinamikai hullámvasúttak, közönségbarát refrénekkel, tapsoltatással, énekeltetéssel. Az egy percre vetített „köszi Veszprém”, „Köszönöm”, „are you ready, Veszprém” világbajnokságot pedig biztosan megnyerte a frontember, aki időnként nem bírt ülni, felpattant, hogy vezényelje a rajongókat, mint ahogy az ütőhangszeres barátja is.

Amikor lement a koncert, beindítottak egy technosított yo-loó-joóó tracket, amire ők maguk is ugráltak, „szeleteltek”, mintha addig semmit nem csináltak volna. A ráadások előtti szünetek tehát picit sem voltak szünetek – még vadabb táncra késztették a közönséget és a zenészeket is.

Majd az első ráadásban természetesen jött a Clandestino, amin végképp nem tudtuk, hogy a szívünk szakad meg vagy csak ropunk egy vidámat (hangosan kinyilvánítva, hogy csomó minden clandestino, csak a marijuna illegal – ami ugyanaz, természetesen).

Olyan értelemben igazi utcazene volt ez, hogy mennyire együtt lélegzett az egész a műsor a közönséggel, a színpad itt nem a nagy művészek és a közönségük elválasztója volt, mint sok koncerten érezhetjük, hanem csak egyszerűen kiemelte őket a fejek közül azért, hogy többen lássák az állandó széles mosolyt a zenészek arcán. Mert ez a másik nagy varázslat: egyszerűen lerí róluk, mennyire szeretnek zenélni. Ez az életük. A fentebb említett könyv címe: Zene és szabadság. Pontos.

Miguel Rumbao Serrano

Balkan: Most/Kovács Bálint

Pont tíz éve adott Manu a HVG-nek interjút, akkor így mesélt a mindennapjairól: „Szeretem az utcát, az embereket, hogy vannak valódi szomszédaim. Barcelonában, ahol most is élek, hetente háromszor-négyszer összeverődünk, nincs előre lebeszélve semmi, spontán alakulnak a dolgok. Utcazenészek, művészek, melósok, válogatott szegénylegények – focizunk, zenélünk, dumálunk, csocsózunk, zajlik az élet.” És pont ez a lazaság, a valódi életre törekvés, és szabadság jön le a színpadról minden koncerten.

Ezúttal nem nagyon politizált Manu, a világmegváltó üzeneteit a konferálásokban nem, csak a dalokba építve közvetítette. De nem is baj, nem hiányzik egy utcabálhoz prédikáció. A nagy üzenet így is (sőt, így még jobban) átjön: Zene és szabadság, ugye.

Igazából, Manu Chao-koncertet kellene felírni Magyarország összes fusztrált, gyűlölködő, rosszkedvű, „majd megmondon én neked, hogyan kell helyesen élni”-szerű felfogással fröcsögő lakosának.

Ahogy végignéztünk a koncert után is „DJ Manu” által celebrált utcabálon felszabadultan bulizó, igen vegyes életkorú emberekből álló tömegen, megállapíthattuk, igaza van Manunak: a zene gyógyító.

Az övé biztosan.