Az elmúlt évek alatt lettünk annyira szkeptikusak és cinikusak, hogy  lenyúlást, mutyit, ízléstelen gagyikommandók működését sejtjük a szaporodó csinnadrattás eseménysorozatok kapcsán. A balatoni borok, immáron második, fővárosi fesztiválján kellemesen csalódtunk. A szervezőgárdából Köteles Zsolttal tudtunk néhány szót váltani. Szó szerint kutyafuttában. Egyfolytában lótott-futott, egyszerre minimum öt dolgot intézett, hol „üzletemberkedett”, hol jeget hozatott. Költségvetésről egy szó sem, egy-két mondat arról, hogyan szelektáltak a borászok között, miként körvonalazódott az üzleti modell.

Ami tehát biztos: pénzt kell szerezni szponzoroktól, például a Budapesti Kereskedelmi és Iparkamarától, a médiával el kell hitetni, hogy az ilyesmi tulajdonképpen egy kulturális esemény (az is), miért is óriási kedvezményeket kapnak a hirdetésekből, minőségi rétegzenét kell színpadra állítani (például Tárkány Művek, Swing Manouch, Kerekes Band, Fabula Rasa, Gyárfás Trió), és persze meg kell győzni az értő közönséget, hogy ők tulajdonképpen nem csak egy fesztiválra váltanak jegyet, hanem egy koncertsorozatra. Mindeközben azért nívós borokkal is itatgatni kell őket. Ez utóbbiban nincs hiba. Ugyan kissé gyanakodtunk, mert mi szombaton, koradélután néztünk ki a rendezvényre, és akkor még különösebb sorban állás nélkül tudtunk kóstolójegyeket vásárolni, de kíváncsiak lettünk volna, hogy bírják a későbbi rohamot a mindössze három árusítóhelyen. A beköszöntőnk  Figula kreáció volt, sauvignon blanc és sémillon házasítás. Nem rossz, annak ellenére mondjuk ezt, hogy mi jó sémillont még csak a sauternes-i édesekben kóstoltunk. Egy kézen meg lehet számolni, hányan foglalkoznak ezzel a fajtával Magyarországon, de ha ennyire iható szárazon, akkor talán megér még néhány kísérletet.

Balatoni borok a belvárosban. Kulturális esemény is

infovilag.hu

A szervezők nem kértek helypénzt a borászoktól (legfeljebb borhozzájárulást), viszont azt elvárták, hogy a pincészetek vezetői ne csak a sameszeiket delegálják, ők maguk is legyenek jelen az eseményen. Mi jó néhányukról azért lemaradunk, mert sokan csak a hűs estén látogattak ki, a központilag delegált sommelier-k pedig – bár jellemzően ifjak, csinosak és szép mosolyúak voltak – csak a legritkább esetben tudtnak válaszolni a borkészítést firtató szakmai kérdésekre. Mindenesetre a szervezők jó ízlését és szakértelmét dicséri, hogy a végül meghívott húsz borászat közé nem  keveredett kommersz. Mindegyik pincészet nedűje vállalható és bátran ajánlható volt az eseményre véletlenül beeső,borkedvelő külföldieknek is,akik nemzetközi szortimenthez vannak szokva. 

A jó borok mellett   az idén másodszor megrendezett fesztivál sikerének a titka: a rendezvény nem akart túl nagy lenni, ezért az 1500 forintos beugrót leperkáló közönség könnyen bejárható és belátható helyen, jó zene mellett, mégis kicsit intim módon borozgathatott az Erzsébet téren. A hangosítás nem volt durva, bárki   szóba elegyedhetett a szomszéd asztalnál kóstolóval, ami már nem   könnyen megy a várbeli mega borfesztiválon. Mi például rövid fertályóra alatt a vulkánfelhő miatt itt ragadt ausztrál turistával,a CEU-n tanuló hollandokkal,no meg éppen a válása miatt kesergő honfitársunkkal kerültünk borbarátságba. S pont azért, mert a szervezők mertek kicsik lenni, a nagyon elkötelezett borfanok még akár végig is kóstolhatták a húsz  kiállító  portfólióját. Igaz, a kóstolójegyeket ár-érték arányban, nem csupán jelképes összegért vesztegették. De ahány standhoz odamentünk, és nem egy decit, csupán egy korty kóstolót kértünk, a személyzet a legritkább esetben fogadott el kóstolójegyet cserében.

A Figula-pincészetnél és a Bujdosónál csak mérsékelten fogyasztottunk, az ottani kínálatot már többé-kevésbé ismerjük, inkább a kisebb, általunk még nem felfedezett pincékre utaztunk. A Szabó és Fia Borpincénél meg is lepődtünk, mert a balatoncsicsóiak egy szokatlan házasítással, a cabernet franc-kékfrankossal (2008) elég nagyot dobnak; a cuvée nélkülözi a balatoni vörösek szokásos „vízízűségét”. Hasonlóan különlegesnek ítéltük a badacsonytomaji Borbély Család borait. Az olaszrizling-kéknyelű  meglepett a frissességével. Nem tudjuk, hány hagyományos balatoni borásznak jutna eszébe a két bor házasítása. A 2008-as szürkebarát szintén megér egy kóstolót. Az ennél a bornál   sokszor zavaró fanyarságot nyilván a hat hónapos hordózás „lúgozza” ki , no meg a  minden bizonnyal tényleg válogatott fürtök. A bodza- és más florális jegyeket mutató rajnai rizlinget, a Kőmagast már nem is dicsérnénk tovább, mit mondjunk, jól csúszik.

A fesztiválon erős volt a felhozatal a kéknyelűben, a Laposa, de az Istvándy és a Szeremley pincészetek is jeleskednek ebben a fajtában. A Kreinbacher Pincészet megérne egy külön misét, a kevésbé ismert Szentkállai Pincészet meg igazi meglepetés. A lelkes, Mindszentkállán másfél hektáron szorgoskodó budapesti ifjak egyelőre inkább veszítenek hobbijukon, viszont a boraik zseniálisak. Birtokrizlingjük, melybe 20 százalékos arányban aszúsodott szemekből készült bort is vegyítenek, a jó irányú kísérletezés gyönyörű példája. 2008-as, mindössze 900 palackos pinot noir tételük pedig a jobbféle burgundiai terroirokat idézi – ha Robert Parkerek volnánk, mindenkinek azt tanácsolnánk, tegyen el egy-két palackkal belőle, később még sokat fog érni. Ez jutott eszünkbe a Csobánc Cooperation, konkrétan János von Beöthy borainak kóstolásakor is. A 2007-es pinot-ja számunkra kissé túl kerek, túl könnyen értelmezhető (ámbár valószínűleg ezt igazán szereti a piac), viszont a Kurucvér nevű 2005-ös vörös csúcsbora, az elsősorban kékfrankosból és pinot noirból összerakott ital mutatja, mi történik akkor, amikor valaki szenvedéllyel, kísérletező kedvvel és alázattal fordul a borhoz.