Az azonban, hogy miért pont egy ilyen módon összehozott könyv kerül a magyar olvasók elé, már vitatható. Meglehet, tendencia, hogy hasonló tárgyú könyvek esetében anyagilag kifizetődőbb a kiadói jogot megvenni, mint hazai szerzőkkel megíratni. Tény, hogy kevesebb is vele a macera, sőt akár még szélesebb merítést is adhat az adott témában. Kérdés persze, hogy elég-e lefordítani, s enyhén szólva is, csak lazán (vagy sehogy?) kezelni a hitelességet? Igencsak elszomorító, ha nem felel meg az elvárható szakmai követelményeknek. Mert ekkor már az olvasó, a vásárló félrevezetéséről beszélhetünk. Pláne, ha a fülszöveg azt ígéri, hogy   gondosan összeállított enciklopédiával van dolgunk, amely: „Kitűnő kézikönyv mind a sörszakértők, mind pedig az olyan érdeklődők számára, akik e témában bővíteni szeretnék tudásukat”.

Akár szó nélkül is elmehetnénk a kérdés mellett, de nem tehetjük, mivel több szempontból is lejárt szavatosságú termékkel van dolgunk. Nem ismerjük a kiadó  szempontjait, hogy miért pont erre a könyvre esett a választása, de azt az idevágó szakirodalom ismeretében biztosan állíthatjuk, hogy ennél színvonalasabb és újabb munka is bőségesen akad az európai könyvkiadók kínálatában.

A enciklopédikus rész – mely a sörfőzés technológiáját, a sörfőzés alapanyagait és a sörök típusait sorolja fel – ismerős az elmúlt tizenöt évben megjelent sörös könyvekből. A második, az 1200 sört bemutató rész, gyakorlatilag semmi újdonsággal nem szolgál, információinál sokkal részletesebb és szórakoztatóbb leírásokat találunk az interneten – például még magyar nyelvű sörértékelések is olvashatók!

Már az is jelzésértékű, hogy az eredeti mű 2002-ben jelent meg. Ez azonban elnézhető lenne, ha az eltelt nyolc év történései megjelennének a könyvben. De nem. Sőt, úgy tűnik, hogy az adatok már 2002-ben is elavultak voltak. Például a Staropramen tulajdonosa már akkor sem a Bass volt, és a holesovicei sörgyárban – mely a könyv szerint a mai napig üzemel – már 2002-ben sem főztek sört. Az is már rég a múlté, hogy a svájci Hürlimann Sörgyár főzi a világ egyik legerősebb sörét a Samichlaus-t.

Ami mellett végképp nem lehet szó nélkül elmenni, az a fordítás minősége. Fordította az Oberon Bt. – áll a könyv impresszumában. Ez a név nyilván több munkatársat takar, akik a könyv magyarítása felett bábáskodtak. De mint tudjuk a sok bába között elvész a gyerek. Ez lehet magyarázat arra, hogy eleinte a Guinness még Guinness, majd a könyv felétől Guiness, de nem magyarázat arra, hogy több elfogadott szakkifejezést tükörfordítással helyettesítenek illetve le sem fordítanak. Így lesznek az alsóerjedésű sörök lagerek, míg a felsőerjedésű sörök ale-ek.

A könyvből azt is megtudhatjuk, hogy a spontán erjedésű sörök esetében „az erjedő sör tetején képződő habot lemerték és azzal indították be a következő főzet erjedését” és „így született meg a felsőerjedésű ale”. Arra természetesen nem kapunk magyarázatot, hogy milyen az alsóerjedésű ale. Nem véletlen: ilyen sör ugyanis nincs! Ahogy az sem igaz, hogy „a lager típusú sörök Belgiumból és általában a kolostorokból erednek” – hiszen a ma is működő trappista kolostorokban kizárólag felsőerjedésű söröket főznek.

A Pilsner Urquell-ről megtudhatjuk, hogy „közeli rokonságban áll az eredeti Pilsnerrel és ez az egyetlen sör, melynek neve elé oda lehet írni az original szót” – a mondat megfejtését izgatottan várjuk olvasóinktól. A könyvből kiderül, Magyarországról hogy „hosszú ideig része volt az Osztrák-Magyar Monarchiának és a közeli szomszédság jegyei a mai napig fellelhetők. Számos osztrák sörfőzde fektetett be Magyarországon, de más, a nemzetközi piacokról érkező cég is képviselteti magát A legtöbb Magyarországon főzött sör lager típusú, cukorral és kukoricával (maize) készül. Emellett jelen vannak a barna sörök is, a porterhez és a baksörhöz hasonlók. A tízmillió magyar széles skálából válogathat borban és sörben egyaránt, így hát – csakúgy mint északi szomszédaik – éves szinten átlagban 85 liter sört fogyasztanak fejenként.”

A fenti bekezdés nem vicc – hanem előszó a hazai sörök bemutatásához, amely az évtizede bezárt komáromi gyár Talléros sörével kezdődik: „aranyszínű lager, nem túl kellemes, erős komlóaromával. Ugyanez az ízéről is elmondható, száraz, miután a kesernyésség visszatér”. Szép emlékeket ébreszt bennünk az ugyancsak rég nem látott Kanizsai Világos és a Három Királyok sajátosságainak a leírása is, de a legkedvesebb értékelést a Soproni (akkor még Ászok) kapja, mely szerint „nyomokban fellelhető benne a komló”, de ennek ellenére „íze az édes malátára emlékeztet, a komló kesernyésségével kiemelve”! Ezek véletlenszerűen kiragadott példák, de sajnos a könyvben hemzsegnek a tévedések, így a bemutatott 1200 sör közül az ismeretlenekkel kapcsolatban is erős fenntartásaink vannak.