A Britsh Airways Nagyszerű Britek pályázatának a keretében, a híres sztárséf Heston Blumenthal döntötte el, ki készítheti majd az olimpiai játékok évében a BA több millió utasának az ételeit. Megvan a nyertes, a Kövér Kacsa nagy tekintélyű tulajdonosa pedig a The Times lapjain nyilatkozott arról, hogy miért volt nehéz a választás, és mekkora kihívás előtt áll a szerencsés befutó (vagy inkább berepülő?)

Az angol légitársaság májusban hirdetette meg a pályázatot, amelyre profik és amatőrök egyaránt jelentkezhettek, hogy a 2012-es londoni olimpiai játékok alkalmából a BA partnereként képviseljék a szigetországot. Blumenthal mellett, Tracey Emin képzőművész és Richard E. Grant színész döntöttek arról ki készítheti el a társaság dekorációit és egy kisfilmet, amely Nagy-Britanniát népszerűsíti.

www.thestaffcanteen.com

Blumenthal szerint a pályázat kulináris része komoly kihívást jelentett, hiszen a nyertesnek, nem csak a BA transzatlanti járatainak az étrendjét kell megterveznie, de a játékokhoz kapcsolódó nagyobb események, mint például a nemzeti olimpiai csapat báljának menüjét is. Komplex feladat, hiszen amíg egy bálon minden földi jót felszolgálhatnak, addig a levegőben, egy repülőgépen korántsem. „Kétszer sült felfújtat lehet készíteni a levegőben, de simát nem. Nincs sem idő, sem tér az elkészítéshez, és a repülési magasságnál a felfújt nem ugyanúgy emelkedik, mint a földön. Az olajban sütött ételek is kivitelezhetetlenek, mert a forró zsiradék használata a turbulenciától hányódó gépen katasztrofális következményekkel járhat. A 12 centiméternél magasabb ételek sem szerencsések, hiszen a repülőgépek sütőinek igen korlátozott a kapacitása” – magyarázza Blumenthal a The Timesnak, és hozzáteszi, rengeteg amatőr azért esett ki, mert figyelmen kívül hagyta ezeket a technikai – technológiai feltételeket. (Azt azért szívesen megnéznénk, amikor egy repülőgépen nekiáll főzni a szakács, és nem a személyzet melegíti a cateringből lefóliázott tálakat – a szerk. megjegyzése.)

A pályázati anyag egyébként egy menütervből, egy esszéből és egy videóból állt, ez utóbbi kettővel kellett a jelentkezőnek alátámasztania, miért gondolja ideálisnak az elképzeléseit. Blumenthal több ezer reménykedőből választotta ki azt a 16 embert, akinek – második körben – prezentálnia kellett a menütervét. „Olyan jelentkezőt kerestem, aki nemcsak ízletesen, jól főz,hanem számításba veszi a szezonalitást – hogy bizonyos hozzávalóknak, pont a játékok idején van főszezonja –, no és persze az is fontos volt, hogy az ételek tápanyagértéke ideális legyen” – nyilatkozta.

Még más kritériumnak is meg kellett felelnie menüterveknek: reprezentálni, szimbolizálni Nagy-Britannia gasztronómiáját. Néhány pályázó olyan menüt készített, aminek minden fogása az ország egy-egy részét jellemezte. Ezek a menük az angol, skót, wales-i és ír tradicionális ételekből tevődtek össze, amelyeket – természetesen – az alkotóik újragondoltak. „Volt egy pályázó, aki egy olyan ételt készített el, amely 1948-ból származik, abból az évből, amikor utoljára rendezte London az olimpiai játékokat. Egy másik pedig sajtból kis pódiumot, afféle olimpiai dobogót állított fel...” – sorolta Blumenthal, aki szerint a téma tányérra vitele többeknek komoly nehézséget jelentett. Aztán ott volt a nemzeti konyhák kérdése is. „Lehet, hogy első hallásra-látásra jó ötletnek tűnik egy mozzarella saláta olimpiai karikákra vágott paradicsommal, csakhogy ez az étel olasz és nem angol.”

www.thecriticalcouple.com

Ami tovább nehezíti a feladatot, hogy a nyertesnek alig egy év tréning után önállóan kell gondoskodnia a folyamatos beszerzésről,ellátásról,színvonaltartásról. Ennél a szempontnál pedig, sportnyelven szólva, még a legkreatívabb amatőrök sem rúghatnak labdába, itt a gyakorlat, a tapasztalat (és az ismeretség?) számít. S így is lett. Blumenthal favoritja, a nyertes, a Roux-ösztöndíjas Simon Hulstone lett, aki a Michelin-csillagos Elephant in Torquay étterem (Devon) séfje, és a francia séf világbajnokság, a Bocuse d'Or egyetlen angol aranyérmese (lásd: fotók).

Ezzel együtt Blumenthal nagyra értékelte a pályázatot, és egyáltalán nem tartotta hiábavalónak az amatörők megméretését. „ Kiemelkedő képességekről tettek tanúbizonyságot, páratlan ambíciót, pragmatizmust, eltökéltséget és leleményességet mutattak. Kulináris forradalomról csak akkor beszélhetünk egy országban, ha az a hétköznapokba is leképeződik, megváltoztatja az emberek szokásait, formálja ízlésüket. Nos, ez után én nyugodtan állítom, hogy Nagy-Britanniában tombol a kulináris forradalom.”