Hogy egy hipermarket véget nem érő gondolái között dolgozni nem leányálom, azt eddig is sejtettük. Hogy a dolgozók egy része lop, az is világos. Hogy az áruházak gyakran megkárosítják a vevőket, s gyakran használhatatlan, balesetveszélyes bóvlit kínálnak, az is tény. Mégsem tűnik rossz ötletnek, hogy a hipermarketekkel kapcsolatos sztorikat valaki egybegyűjtse, legalább látunk a pályán.

A Tesco titok című (alcím: Amit senki nem mert elmondani) könyv szerzőjét nem ismerjük, a feltüntetett G.M. monogram – mint megtudtuk - Gazdaságos Munkatársat jelent. Az önbevalláson alapuló sztori szerint olyan kiugrott dolgozóról van szó, aki az áruházi hierarchia legalján kezdte, majd osztályvezetői szintig jutott. Mindeközben alkalma nyílt végignézni, hogy az árufeltöltőkből, biztonsági őrökből, pénztárosokból és vezetőkből álló siserehad hogyan lopja szét az áruház árukészletét, hogy gyakran átverik a vevőket, megsértik a dolgozók jogait, közben meg mindenki próbál saját zsebre dolgozni.

A kitálalás ideálisnak tűnik, a Tesco kitűnő hívószó, az áruházlánc neve szimbóluma lett mindannak, ami taszító, de nélkülözhetetlen.

A sztorik akár valósak is lehetnek, de szavatosságuk nagyrészt ellenőrizhetetlen. A teljes áruházi anekdotakincs és folklór megjelenik a könyvben; a saját zsebre dolgozó főnök, a korrupt biztonságiak, a késes romák, az ügyeskedő pénztárosok s az irritáló, balek vásárlók - akárha a Mesél az alvilág című könyvből vagy a pult alól bukkantak volna elő. Az események jobbára az Iskolabusszal Amerikában című középiskolai kalandregény felvágós, sztorizgató stílusában íródtak. A történetek egy része kicsit sem újszerű, Magyarországon azonban ilyen töményen még nem írták meg soha őket. 

Hogy az áruházi lopások nagy részéért az alkalmazottak a felelősek, s nem a kiflit majszoló politikusok, az eddig is tiszta volt. Legutóbb pár hete a Népszabadság és a Magyar Hírlap közölt cikket a témában, a hivatkozott becslés szerint az összes lopás 37 százalékáért felelnek az alkalmazottak. (Az is izgalmas persze, hogy miért éppen 37, miért nem 36 vagy 38 százalékban.)

A könyv alapján az alkalmazottak főleg értékesebb árukat, kabátzsebben meg nem lovasítható műszaki cikkeket visznek haza. Végeláthatatlan történetek sorjáznak az alacsonyabb rangú dolgozók és a biztonságiak, a vevőszolgálatosok és a pénztárosok összejátszásáról, amiből végeredményben leszűrhetnénk, hogy a fogyasztás templomában mindenki tolvaj, vagy legalábbis szeretne az lenni. Az ismeretlen szerző azért még így is fontosnak tartotta a "tolvaj cigányoknak" külön fejezetet szentelni, noha ő maga is henceg saját enyves kezeivel.  

„Sokan voltunk, akik pár tízezer forintokért dolgoztunk egy olyan helyen, ahol gyakorlatilag százmilliók voltak a gondjainkra bízva olyan termékek formájában, amelynek a birtoklásáról még csak nem is álmodhattunk. Sokakat ez hülyített meg” – jegyzi meg a lényeget kutatva. A fejesek, írja, maguk is loptak, méltánytalanul bántak az alkalmazottakkal. Már már kezdjük azt érezni, hogy tolvajnak lenni ilyen ellenséges közegben ellenállással ér fel. Lopás, mint civil kurázsi. A rendszert kell kijátszani, hogy meg legyen otthon a hangfal szett. Na, azért ne vicceljünk.

Betekintést nyerhetünk, hogy milyen garanciákat vállal egy áruház arra, hogy a polcára kerülő termékek valóban jó minőségűek-e. A könyv alapján a hipermarket inkább egy látogatott piactér, ahová mindenki szeretne bekerülni, hogy az ott kódorgóra rásózhassa termékét. Minőség és mennyiség nem számít, sugallja a könyv, mint ahogyan azt is, hogy a beszállítók hivatalos és nem hivatalos formában is súlyos pénzeket fizetnek azért, hogy a Tesco bevegye termékeiket, s kipucolhassák végre raktáraikat.

Sztorinak ez mind jó, de inkább  a cég vezetőit érdekelheti, akik elkezdhetnek gondolkodni rajta: hogyan lehet, hogy még mindig nyereségesek vagyunk? 

Az áruházi törzsközönség nyilván sokkal kíváncsibb arra, hogy őt magát hogyan verik át, de a szerző ennek már nem szentel akkora teret, mint a műszaki cikkek hazacsempészésének. Valahonnan már ismerős sztorik sorakoznak: lejárt szavatosságú szalámi átragasztott címkével, a jószándékú hentes haver, aki figyelmeztet, hogy mikor ne vegyünk a csirkéből, és így tovább. Ha szeretjük az ilyesmit, nem muszáj botránykönyvre várni: elég fellapozni a Fogyasztóvédelmi Főfelügyelőség honlapját, s szemezgethetünk. A romlandó áru lejárati idejének meghosszabbítása, magasabb áron való kiszámlázása messze nem Tesco-sajátosság, elegendő ide pillantanunk, hogy belássuk, sportot űznek belőle máshol is.

A versenyhivatal közleményeit is érdemes átfutni, az áruházak ugyanis ezek szerint rendszeresen csalogatnak olyan, leszállított árú termékekkel, amelyekből azután egy darab sincs az üzletben (az igazán kapós és olcsó árukat már nyitás előtt megveszik az alkalmazottak – írja a könyv). Ebből a törvénysértő gyakorlatból persze óriásit szakítanak, a napvilágra került esetek nyomán pedig bírságot fizetnek. (Kattintson és olvasson egy kis gyűjtést erről is.)

A műszaki cikkek szavatossága ugyan nem szokott lejárni, de a szerző arról is odavet néhány történetet, hogy micsoda bóvlik kaphatók a Tescóban. Nagy bátorság ehhez sem kell, mert tudjuk: sok helyen bagóért bóvlit kapunk. Nyilvánosságra hozott listákat böngészhetünk a fogyasztővédők honlapján, a betiltott áruk között megtaláljuk az Auchan, a Metro, a Praktiker, az Interspar, a Kika, a Baumax, a Cora, az OBI, az Office Depot és persze a Tesco, valamint számtalan kínai áruház által forgalmazott tűz- és balesetveszélyes vasalókat, hajsütő vasakat és ütvefúrókat is. Persze ha egy hifi nem gyullad fel, attól még lehet vacak, de hogy a könyvben írtak bárki számára valamifajta revelációként hassanak, azt kétlem. Aki vásárol, az tájékozódjon, végeredményben ezt tanuljuk gyerekkorunk óta. Akinek pedig egyedül az a fontos, hogy olcsón vásároljon, azt hagyjuk meg ebbéli örömében.

A könyv tanulsága mindenki számára más lehet. Aki lopni akar, az lehet, hogy célba veszi az áruházat, legfeljebb ezúttal a személyzetishez fordul. A cég vezetése azon morfondírozhat, hogy bár senkiben nem bízhatnak, a tömeges lopások ellenére is bombaüzletet csinálnak. Azt azonban kétlem, hogy a történetek tömegeket riasztanának el a Tescótól (ahogyan azt Árpa Attila az ajánlóban prognosztizálja). A vásárlók továbbra is azon lesznek, hogy megtalálják, amit keresnek, legfeljebb kerülik a cég saját márkás termékeit, kicsit jobban odafigyelnek majd, hogy a kiírt árat számlázzák-e a pénztárnál, s hogy valóban az-e a legolcsóbb termék, amit így jelölnek. A vásárló öntudatra ébredése (tananyagként lásd az Index.hu blogját, a Tékozló Homárt), s az egymást követő felügyeleti bírságok talán nevelő hatást gyakorolnak a hipermarketekre is.

Érdekes könyv ez tehát, bár inkább azoknak kínál újdonságokat, aki ezt az egész világot csak a reklámokból ismerik. A szerző kétszáznegyven oldalon keresztül ontja a bennfentes információkat, és mindegyik oldalon lerántja a leplet, ami alatt azonban mindig ugyanazt találjuk: az országot és a mentalitást, ami körülvesz bennünket. Magát a könyvet az isten is arra teremtette, hogy hipermarketekben árulják - könnyen fogyasztható, árértékarányos bóvli gazdaságos kiszerelésben -, de, mint hírlik, a Tesco konkurenseit se ejtették a fejükre, felfogták, hogy a történet róluk is szól, és a könyvet nem  forgalmazzák. Legendaképződés, indul!

Schmidt Ferenc