Nincs más megoldás, a Magyarországon működő legnagyobb bankoknak össze kell olvadniuk – fejtegette a Hungarian Business Leaders Forum konferenciáján Nagy Márton, a Magyar Nemzeti Bank ügyvezető igazgatója. De miután ez nem megy, be kell segíteni – ezt viszont nem fűzte hozzá, csupán érzékeltette.

„A bankoknak a közeli jövőben a bevételt el kell felejteniük. A lakosságot is el kell felejteniük, a vállalkozásokat kell hitelezniük” – lepte meg karakán kijelentéseivel a hallgatóságot Nagy Márton. Értékelése szerint mára felállt az „önfinanszírozó” bankrendszer (amely a betétekből hitelez, nem külső forrásból), megszabadul a toxikus elemektől (a rossz, nem teljesítő hitelektől), nyakán van az elszámolási törvény és a fair banking-törvény, ebből adódóan sem a kamatmarzson, sem a banki termékek árazásán nem lesz akkora bevétele, mint korábban. Vagyis a működéshez le kell szorítani a banki költségeket. Ha a devizahitelek eredeti kamatfeltételei visszaállnak, az átlagos felár (THM-felár) 7,2 százalékról 4,9 százalékra mérséklődik, ezzel a törlesztőrészletek 25-30 százalékkal csökkennek, a bankok pedig nagyjából 700 milliárd forintot buknak; azért csak ennyit, mert – például – a rossz hitelekre képzett tartalékaik egy része felszabadul. További veszteség éri őket azzal, hogy a gépjármű-hitelezésben nem tűnik el a devizahitel, viszont a törvényben megszabott kamatcsökkentés hatására ezek a kölcsönök hatalmas árbevétel-kiesést okoznak – mondta az ügyvezető igazgató.

Hogyan kényszeríti ki a veszteség az összeolvadást?

E veszteségek az egész szektort megrázzák. Magyarországon nyolc nagybank van – 3 milliárd eurónál nagyobb mérlegfőösszeggel -, piaci részesedésük 52 százalék, a működési költségeik ennél nagyobbak, 60 százalék fölött vannak, ami a jegybanki vezető szerint rossz hatékonyságra utal. A devizaadósokkal történő elszámolás után a bevételhez viszonyított költségek aránya 70 százalék fölé kerül, ezt kellene kigazdálkodniuk. Elvileg menne, ha 90 százalékos piaci részesedést tudnának elérni, de ez képtelenség, viszont ha két bank egyesül, akkor a költségek negyede megspórolható – állította. Ami egyébiránt papíron könnyen kimutatható.

Mégsem láthatók összeolvadások, kivásárlások a magyar piacon, pedig több bank nyíltan eladósorban van. Ezt Nagy Márton azzal magyarázza, hogy az anyabankok könyveiben a magyarországi leányok túlértékelve szerepelnek, rég nem érnek annyit, amennyit a könyv szerinti érték mutat. De a tulajdonosok nem akarják az értéküket leszállítani, nehogy le kelljen írni a veszteséget, a könyv szerinti értéken viszont nincs vevő ezekre a bankokra – latolgatta a piaci tisztulás esélyeit. Afelől pedig nem hagyott kétséget, hogy az állam és a jegybank igyekszik gyorsítani ezt a „piactisztulási” folyamatot.

Szavait a Magyar Nemzeti Bank korábbi kétszeres elnöke, Surányi György nem kommentálta. De azt a megjegyzést azért megeresztette, hogy a banki költségek és bevételek mérlegelésénél a gazdaságpolitikai teljesítményt is értékelni kellene: a régióban csak Magyarországon csökkent minden évben a banki hitelezés, ami önmagában is „az égbe viszi” a költség-bevétel arányt.

A szegénység a devizahitelezés elhúzódó felszámolása miatt nő?

Igen, ezt a célzást is megengedte magának Surányi. A mellbevágó és szívszorító adatok a szegénységről rávilágítanak, mennyit késlekedett a kormány a devizahitelek kivezetésével, és mennyire nem volt hajlandó tudomást venni a legszegényebb adósokról: 120 ezer családról, csaknem félmillió állampolgárról. Közülük sokan az állásvesztés, mások a korábbinál kisebb fizetésük miatt kerültek reménytelen helyzetbe. A kormány legfontosabb teendője a tehetős devizaadósok kimentése volt a 2011-es végtörlesztéssel, amely csak súlyosbította a helyzetet.

A devizahitelezés története 2001- nyarán kezdődött – kezdett bele Surányi egy hosszabb, ám a mára nézvést is tanulságos levezetésbe -, amikor a konvertibilitást a folyó és tőkeműveletekre is kiterjesztették. Amíg ő állt a jegybank élén, küzdött ellene – tette hozzá, s kétségtelen, hogy a helyébe lépő Járai Zsigmond elbüszkélkedett, hogy az euróval épp úgy vásárolni lehet belföldön is, mint a forinttal. No és hitelt is fel lehetett venni benne. A Járai-vezette jegybank igyekezett az államadósságot devizakötvény-kibocsátás helyett forint állampapírokkal finanszírozni, ami szintén baj volt, mert ezzel az állam elszívta a forint-megtakarításokat a gazdaságból. Ez egyébiránt ma is megszívlelendő felvetés… Mivel nem volt elég forintforrás a hitelezéshez, belépett a helyébe a démonizált devizakölcsön – mondta Surányi.

Ebben a 2001-től 2007-ig tartó időszakban a jegybank megpróbálta ellensúlyozni a laza költségvetési politikát, ám túlszigorított. Az inflációt jócskán meghaladó kamatszint szintén a deviza felé terelte az adósok érdeklődését. A devizaadósok az alacsony kamaton és az erősödő forinton is nyertek, akkor „ritkán lehetett hallani, hogy a hitelek felvevői nem értik az árfolyamkockázatot” – fűzte hozzá Surányi lakonikusan.  Ezt a folyamatot sem a jegybank, sem a pénzügyi felügyelet, sem a kormány nem állította le. A Magyar Nemzeti Bank is elmulasztotta, hogy tartalékai egy részét svájci frankban tartsa, ha akkor ebből bevásárol, mára hatalmas árfolyam-nyereségre tehetne szert, amit be lehetne forgatni a leginkább rászoruló adósok megmentésébe.

Csak beruházásokra lett volna szabad devizahitelt adni, a lakást is beleértve, és csak euróban – tért rá a bankok felelősségére. A kereskedelmi bankok likviditási és kamatpozíciója fedezetlen volt, rövid, néhány napos forrásokból nyújtottak hosszú lejáratú kölcsönöket. Ezt a pénzügyi felügyelet nem akadályozta meg. Ami pedig a mostani, utólagos törvényi beavatkozást – az egyoldalú kamatemelés visszaállítását és az árfolyamrés szűkítését – illeti, az olyan, mintha egy focimeccsen a bíró játék közben közölné, hogy nem a tizenhatoson belül elkövetett szabálytalanságokért jár tizenegyes, hanem a kaputól 25 méterre elkövetett szabálytalanságok után is – jellemezte a törvény jogi érvényét.

Nehezebb megítélni a devizaadósok felelősségét, mert 2008 előtt senki nem gondolt arra, hogy súlyos világválság közeleg – latolgatta Surányi. Mi több, a nem teljesítő forinthitelek aránya épp akkora, mint a devizahiteleké, ami azt mutatja, hogy az egész hitelezési boom volt a fő oka a bajoknak, nem önmagában a devizahitel. Ezzel együtt Surányi már 2011-ben azt javasolta, hogy a devizahiteleket forintosítani kell, mégpedig a terhek megfelelő megosztásával: a legnagyobb részt, 400 milliárdot a bankok buknák el, az állam kamattámogatást nyújtott volna, az ügyfelek pedig hosszabb ideig törlesztettek volna – de kisebb havi részletekben. „Akkor 201 forint volt a svájci frank árfolyama, nem 256, vagyis azóta bő 25 százalékkal nőtt a kamatteher” – jelezte, mennyivel olcsóbb lett volna egy korábbi megoldás. Amelyet egyébiránt annak idején a kormány és a Bankszövetség is elutasított.

A mostani megoldásban helyes, hogy a devizahiteleket kivezetik a piacról, és az is, hogy a jegybanki tartalékok terhére, és hogy piaci árfolyamon váltják át. Az viszont baj, hogy ehhez a Magyar Nemzeti Bank nem nyújt forinthitelt. Bár itt egy veszélyre is figyelmeztetett: nehogy a kéthetes jegybanki betét „fedezetére” adjon hosszú lejáratú kölcsönöket a jegybank, mert az életveszélyes lenne. Az sem korrekt, hogy a terhek döntő többségét a mai megoldással a bankszektor viseli el, ráadásul ezzel a Magyar Nemzeti Banknál évi 150-200 milliárd forint nyereség keletkezik. Ez költségvetési pénz, vagy annak kellene lennie – vajon mi lesz vele? A korábbi árfolyamnyereségre a jegybank igényt formált, és alapítványaiba vitte be. (Surányi ezt nem mondta ki ugyan, de ma már világos: a hatalmas summa ma jegybanki alapítványokban hever.)

És mi lesz a legszegényebb 120 ezer családdal? Félmillió ember nem kerülhet az utcára, de ha a bankok nem érvényesíthetik a zálogjogukat, akkor vége a jelzáloghitelezésnek. Ezeket a hiteleket ki kell vásárolni, rájuk is ki kell terjeszteni a kamatcsökkentést, és tartozásaikat 20-25 ezer forintra kellene szorítani, amihez jegybanki forinthitel is szükségeltetik – adott választ a legsúlyosabb kérdésre Surányi. Ahol pedig ez sem segít, ott szociálpolitikai megoldásra volna szükség.