"Csak abban a statisztikában hiszek, amit én magam hamisítok" – ez a klasszikus, a legendás angol miniszterelnöknek, Sir Winston Churchillnek tulajdonított mondat juthat sokak eszébe az Orbán-kormány néhány manőverérről, amelynek kifutása az lett, hogy a kabinet szemszögéből kardinális jelentőségű, de az ország, gazdaság, állam állapotáról fekete képet festő, vagy csak kínos mutatószámokat valahogyan mesterségesen valaki feljavította, vagy éppen elhallgatja. (Vannak, akik kétségbe vonják, hogy Churchill mondta volna ezt.)

Terjedő szegénység – hallgassuk el

A minap a Központi Statisztikai Hivatal jelezte, hogy ezentúl nem fogja közreadni a létminimumról szóló adatokat – a hivatal egyébként pár éve először arról szokott le, hogy közölje, hányan is élnek Magyarországon a létminimum alatt (utoljára 2011-ben hozták nyilvánosságra), mostantól már azt sem tudjuk meg, mekkora a létminimum összege. Csupán annyit ígért a KSH, hogy majd egy másik mutatószámot fog kidolgozni, amely szerintük jobban tükrözi a szegénységi, leszakadási helyzetet.

Sokan politikai nyomást véltek felfedezni a lépés mögött, pedig a KSH a kormánytól független szervezet. Ez – még ha véletlen is volt – beleillik abba a sorba, amely a mélyülő, egyre több embert elérő szegénység elkendőzéséről szól.

Bő fél éve jelent meg egy átfogó szociológiai tanulmány, amelyben mellbevágó számok szerepeltek. (A 350 oldalas tanulmány itt, az arról szóló cikkünk itt található.) Az anyag szerint súlyos szegénységben több mint 3,2 millió magyar él, s az összes szegénységi mutatónk szerint az EU legszegényebb negyedébe tartozunk. Az 1,7 millió magyar gyerek közel fele kirekesztésben, nélkülözve, szegénységben nő fel. Sőt, gyermekszegénység területén egyenesen katasztrofális a kép: az EU statisztikai hivatalának átfogó adatai szerint míg 2008-ban a magyar gyermekek 24,4 százalékának kellett szembenéznie komoly anyagi nélkülözéssel, 2014-ben már 35 százalékuk járt így. Ez már Romániánál is rosszabb (ott 34,4 százalék), és csak Bulgáriát előzzük meg.

A szegénység dimenziói

A KSH nem közli, de a fenti szociológiai tanulmányból tudjuk, hogy a magyar lakosságból nagyjából 4-4,2 millió ember (1,4 millió háztartás) él a létminimum alatt. Nem egy biztató arány, de ezt árnyalja, hogy a létminimum inkább egy társadalmilag elfogadható szociális minimumjövedelem, nem a tényleges szegénységi küszöb. A létminimum azt jelenti, hogy ennyiből lehet megélni egy olyan életszínvonalon (lakhatást, élelmiszert, öltözködést, utazást is belevéve), amelyre a társadalom nagy része még úgy tekint, mint ami még éppen elfogadható. Az egy főre számított létminimum 2014-ben havi 87 350 forint, a két felnőttből és két gyermekből álló háztartások létminimuma pedig 253 320 forint volt. A létminimum alatt élőknél valamivel kevesebben, de még így is több millióan vannak azok, akik súlyosabb szegénységben vagy kirekesztett helyzetben élnek. Az ő számuk 2012-ben valamivel 3,2 millió felett volt. Közéjük azok tartoznak, akik jövedelmi szegénységben vagy súlyos anyagi nélkülözésben, esetleg nagyon alacsony munkaintenzitású háztartásban élnek. A jövedelmi szegénység határa a mediánjövedelem (az a jövedelem, amelynél ugyanannyian keresnek kevesebbet, mint ahányan többet) 60 százalékát keresőknél húzódik, és nagyjából nettó 66 ezer forint havi jövedelemnek felel meg. Csak ebbe a kategóriába csaknem 1,4 millió magyar tartozik a 2012-es adatok szerint. A súlyos anyagi nélkülözésben élők közé azokat sorolja az uniós statisztika, akik a következő 9 tétel közül legalább négyet nem engedhetnek meg maguknak: lakhatási költségek fizetése, megfelelő fűtés, váratlan kiadások fedezése, hús/hal fogyasztása minden második nap, évente legalább egy hét fizetett üdülés, színes televízió, mosógép, autó, telefon. Ebbe a csoportba közel 2,6 millió magyar tartozik, és a 25. helyen állunk az EU 27 tagállama között. (A felmérésnél még nem vették figyelembe az EU-hoz 2013 közepén csatlakozott Horvátországot.)

A kormány 2012 óta már nem ad pénzt a társadalomkutatással foglalkozó műhely, a Tárki 1990 óta évente megjelenő kiadványára, a Társadalmi riportra, pedig ezt a jelentést belföldön és külföldön sokat forgatják. A tanulmány végül csak úgy tudott megjelenni, hogy a Tárki gyűjtést szervezett, és összejött elegendő pénz, 8 cég és 63 magánszemély dobta össze a pénzt.  A vaskos kötet az ország leszakadásáról tanúskodik.

Azt, amit a dokumentumok leírnak, ha máshol nem, talán legplasztikusabban karácsony és húsvét környékén, az ételosztásnál kígyózó hosszú sorokról készült képeken és videókon láthatjuk.

Egycsapásra kevesebb a hátrányos helyzetű gyerek

Magyarország jobban teljesít a hátrányos helyzetű (HH) és a halmozottan hátrányos helyzetű (HHH) gyerekek terén is. Mindkét kategóriában visszaesett az arányuk. A papíron jól mutató, látszólag örvendetes tény azonban pusztán egy adminisztrációs trükk: megváltoztatták e kategóriák kritériumrendszerét. Más kérdés, hogy a szegény, sokszor a hétvégéken szó szerint éhező gyerekeket azonban ez nemigen vigasztalja.

Korábban a közoktatási törvény írta le, hogy kit tekintünk HH tanulónak: az, aki rendszeres gyermekvédelmi kedvezményben részesült. (Azaz a HH státuszról család jövedelmi helyzete döntött.) 2013. szeptember 1-jétől ez már nem elég. Onnantól ugyanis a gyermekvédelmi törvény írja le a kritériumokat, amelyek kibővültek további három ponttal: a szülők iskolai végzettsége legfeljebb alapfokú, a szülőknek hosszú ideje nincs munkája, az elégtelen lakókörnyezet. Ezek közül, ha egy teljesül, hátrányos helyzetű, ha kettő, akkor halmozottan hátrányos helyzetű a gyermek.

Az első pont eddig a HH meghatározásánál eddig nem számított (az csak HHH státusznál számított). A második pontból a szegény családok jó része a közmunkaprogram miatt kiesik, a legtöbb szülő hosszabb-rövidebb részt vett ilyenben. A harmadik pont pedig meglehetősen szubjektív kategória. Ma azok, akik bár szegények, de e feltételek közül legalább egynek nem felelnek meg, nem tekinthetők hátrányos helyzetűnek.

És láss csodát, radikálisan kevesebb lett a HH-s gyerekek aránya. A nemrég bemutatott A közoktatás indikátorrendszere című MTA-kiadvány adatai szerint a HH-tanulók aránya 2010 és 2012 között az általános iskolákban stabilan 34 százalék körüli volt, 2013-ra hirtelen 28,7 százalékra csökkent. Lapunk Nyomor széle blogjának szerzője több hajdú-bihari településen olyan arányt talált, ahol a tavalyihoz képest harmadával csökkent a kategóriába tartozók aránya.

Pedig e gyerekek életkörülményekben, élethelyzetekben nem volt ilyen látványos változás. Sőt, az akadémiai kiadvány szerint a 0–17 évesek nagyjából 20 százaléka élt szegény háztartásban 2007 és 2010 között, 2011 óta ez az arány 23 százalék körüli. 

Közmunkába mindenki!

A foglalkoztatás is az Orbán-kormány egyik vesszőparipája – mindent megtesznek, hogy a négy- és tízéves tervet papíron elérjék. Bármi áron.

A rendszerváltás óta nem dolgoztak annyian, mint most, 4 millió 140 ezer foglalkoztatottat mér a Központi Statisztikai Hivatal. Innen nézve jó úton vannak Orbánék, hogy egymillióval több munkahely legyen tíz év alatt (volt egy köztes állomás is, négy év alatt 300 ezer új munkahely 2010-től számítva, ez kis híján meg is lett).

A trükk a közmunka felpörgetése. A munkanélküli segély idejét, összegét megvágták, a rokkantnyugdíjasok jó részénél végeztek a felülvizsgálattal, és a szociális juttatásból élőket is arra kényszerítik, fogadják el a közmunkát. Aki pedig nem munkanélküli, nem eltartott, hanem közmunkás, az a statisztika szerint foglalkoztatott – és gazdaságilag aktívnak számít.

A 2010-es kormányváltás előtt havi átlagban 80 ezer közmunkás volt, most bőven 200 ezer felett van a számuk, lassan a 300 ezerhez közelít, és a következő években egyre több állami pénzt szánnak rájuk, még több embert szeretnének közmunkásként, és nem segélyből élőként látni. Erőltetett közmunkaprogram nélkül 4 millió alatt lenne a foglalkoztatottak száma, a hivatalosan 8 százalék alatti munkanélküliségi ráta bőven 11 százalék felett lenne, ha a közmunkásokkal korrigálnánk. (Kétségtelen, hogy a versenyszektorban is nőtt az elmúlt öt évben a munkahelyek száma, de közel sem olyan ütemben, mint ahogyan az összfoglalkoztatás.)

Az már csak hab a tortán, hogy a statisztika – a nemzetközi szabványoknak megfelelően egyébként – a kivándorlók egy részét is a magyarországi foglalkoztatottak közé sorolja. (Azok tartoznak ide, akiknek legalább egy családtagjuk Magyarországon maradt, tartják vele a kapcsolatot.) És mivel a kivándorlási hullám nem akar véget érni, csak hol a lendület alábbhagy, hol erőre kap, a külföldön munkát vállaló tömegek egy része is növeli a statisztikai kimutatások szerinti magyarországi foglalkoztatottságot.

A közmunkaprogramnál van még egy csavar: most nyáron a közmunkások jó része átmenetileg nem közmunkás lesz. Kiközvetítik őket rájuk igényt tartó magáncégekhez, így pedig versenyszektorbeli alkalmazottaknak számítanak majd egy ideig.

Mindent az államadósság év végi beállításáért

Az államadósság elleni harc az Orbán-kormány egyik szimbóluma lett, ezért aztán bármilyen botlás felnagyítódik, politikailag kínos lesz. Alighanem ezzel függenek össze az államadósság körüli manőverek év vége fele.

2013-ban nagyon rosszul alakultak a számok év közben, komoly esély volt rá, hogy a 2012 év véginél nem lesz alacsonyabb az adósság. A kormány két lépést húzott meg, de Matolcsy jegybankjának segítsége is kellett, hogy mégis kisebb adósságrátát mutasson a statisztika 2013 végén.

A bevételek és a kiadások más-más időpontban érkeznek be és mennek ki az államkasszába és abból, ezért mindig kell egy likviditási tartalék. Ezt, a jegybanknál vezetett számlán levő tartalékot apasztotta le évek óta nem látott alacsony szintre a kormány, abból költekezett, és nem vett fel újabb hitelt. Ezen felül a 21 százalék erejéig magyar állami tulajdonban levő Mol nagyon baráti gesztust tett 2013 végén, ahogyan azt a Portfolio.hu észrevette: december végén visszaadta az euróalapú, inflációkövető államkötvényt (PEMÁK) az államnak, ezzel csökkent az államadósság, rá egy-két napra, január elején meg visszavette a cég az államtól a papírokat, akkor megugrott az adósság – de az már nem számított, mert akkor már 2014-et írtunk.

De ez talán nem is lett volna elég. Az államadósságot forintban mérjük, azonban az adósságnak nem kis része euróban, dollárban van. Azokat át kell számolni forintra, vagyis számít, hogy éppen akkor mi a forint-euró és a forint-dollár árfolyam. 2013 december közepétől elkezdett süllyedni az euróárfolyam, 304 forintról 296 forintra esett év végére a kurzus. Ez bő 2,5 százalékos forinterősödést jelent. Az euróban levő államadósság durván 40-45 százalékát tette ki akkor a teljes államadósságnak, ezért önmagában ez a forinterősödés 1 százalékponttal (0,4*0,025=0,01, vagyis 1 százalék) hozta lejjebb az év évi adósságmutatót. Ez sokat jelentett: a három lépés eredőjeként 2012 végén 78,5 százalékos államadósságból 77,3 százalékos lett 2013 végére.

2014 végén újra kellett segítség. Az év utolsó hetében, december 29-én hétfőn hajnalban 317,50 forintig szaladt az euró ára, 3 éve nem volt ilyen gyenge a forint. Aztán pár óra múlva 315 forintra jött vissza az árfolyam, és ott 31-én kora délutánig gyakorlatilag befixálódott. Akkor állapították meg a hivatalos árfolyamot, (314,89 forint lett az euróárfolyam), onnan kezdve aztán – mintha elengedték volna a forint kezét – elkezdődött a gyengülés. 31-én késő estére már a 317 forintot közelítette a kurzus, az új év első néhány munkanapján hajszál híján 320 forint is volt az euró ára. Akármilyen kicsinek is tűnnek ezek a pár forintos mozgások, bizony sokat számítanak: 315 helyett 318 forintos euróval már aligha lett volna meg az adósságcsökkenés. (2013-ról 2014-re 77,3-ról 76,9 százalékra apadt a hivatalos adósságráta.)