Mol–INA: Mindent vissza!
Belefáradt a 13 éves meddő és jó ideje viharos viszonyba a Mol és a horvát kormány. Ha utóbbi valóban visszaveszi a magyar cég részét, mindkét fél fellélegezhet.
A jobboldali Horvát Demokratikus Közösség élén októberben parlamenti választást nyerő Andrej Plenkovic karácsonyi ajándékként, rendkívüli sajtótájékoztatón jelentette be december 24-én, hogy kivásárolnák a Molt az INA-ból.(A bejelentésről és annak pontos tartalmáról, horvát motivációjáról további részleteket olvashatnak a HVG hetilap friss számában.) A zágrábi tőzsdén jegyzett horvát olajipari cég papírjai ugrottak is fölfelé 9 százalékot. Ha e mögött lehetett is némi manipuláció (mivel a börzén az INA papírjai évek óta ritkán cserélnek gazdát), az, hogy a Mol-részvények szintén drágultak – ha csak 3 százalékkal is –, már egyértelmű jelzés, hogy a piacnak tetszik a rég megromlott érdekházasság lezárásának ígérete.
Hivatalos vételi szándékkal a horvátok még nem álltak elő – az ottani lapok szerint valószínűleg a 2015-ben egyszer már előkerült ötletet reaktiválják Plenkovicék: az állami tulajdonban lévő horvát áramszolgáltató részleges eladásából teremtenék elő a vételre a pénz. Azt, hogy mindez tényleg a végjáték nyitánya, az is jelzi, hogy a Mol pár órával a horvát bejelentés után közleményben tudatta: kész e tárgyalások megkezdésére.
A „hogy is volt” emléke alaposan megkopott már, pedig az olajipari jövőképalkotás anno mindkét fél számára meseszerűen kezdődött. A helyzet jobb megértéséhez oda kell visszamenni, hogy az ezredfordulóra a közép-kelet-európai régió olajipara a Mol és az OMV rivalizálásával fordult rá. Míg az osztrák cég a bányászati koncessziószerzést és kitermelést (upstream) favorizálta, a Mol az olajfinomítói kapacitások növelésében (downstream) látta a meggazdagodás útját. A Mol döntött jobban, mert bár az OMV a tengerentúlon, az Északi-tengeren és Ausztráliában is ígéretes területekre rátette a kezét, ez a 2005-ig szinte stagnáló olajár mellett nem generált kiugró jövedelmezőséget. A Mol receptje viszont igen: az olcsón vett urali kőolaj feldolgozása után termékeit a jóval magasabb áron jegyzett Brent olajból számítottan értékesítette. Lényegében így lett 2000-ben kisebbségi, majd három évre rá többségi tulajdonosa a szlovák Slovnaftnak, és elkezdett szemezni a Balkán legnagyobb töltőállomás-hálózatával és olajfinomító kapacitásával rendelkező INA-val is.
A jugoszláv polgárháború utáni Horvátországnak égetően szüksége volt pénzre, az ország felépítéséhez így jól jött a Mol 2003-ban fizetett 505 millió dollárja. Ennyiért a magyar cég az OMV és a Rosznyeft elől elvihette az INA 25 százalékos pakettjét. A céget a gazdasági potenciálja mellett
azért tekintik a horvát hazafiság egyik szimbólumának, mert az 1964 óta jugoszlávként működő cég a szerbek elleni háborúban rengeteg pénzt (és kapcsolati tőkét – azzal pedig leginkább fegyverellátást) biztosított Zágráb számára.
A horvát állami vagyon koronagyémántjának teljes privatizációjáról ekkor szó sem esett. A Mol is megelégedett azzal, hogy kisebbségi tulajdonosként az INA-hoz küldhetett pár tehetséges szakembert, akik a magyar és szlovák finomítókban szerzett tapasztalataikra támaszkodva kezdhették meg új vágányra állítani a céget.
Ekkor az INA éppen abban volt erős, amiben a Mol gyenge: sok külföldi projektben dolgozott. A bajok ott kezdődtek, hogy kiderült, ígéretes befektetéseit is rendre rosszul használta ki. Szíriában gyakorlatilag égette a pénzt, de az angolai kutatásokról is kiderült, hogy abból inkább a politikusok és a hatalomhoz húzó elit vadászni szerető tagjai húztak hasznot. A cég nyereségessé tétele a Mol beköltözésével sem lett kiemelt fontosságú, a 2005-től dinamikusan emelkedő olajár pedig bár növelte az INA bevételeit, nem tette stabilabbá a céget.
Korszerűtlen maradt a pénzügyi elszámolás, állandó gondok voltak a számviteli renddel, nem működött elfogadható kontrolling. Ellenben nőtt a cég belpolitikai fontossága, már abban az értelemben, hogy melyik politikust és pártját erősítsék megcsapolt forrásai.
A Mol–INA-konfliktus origójába ekkor mégsem az került, hogy a magyar cég többségi tulajdonossá akart válni, mert amikor 2008-ban 6,2 milliárd kuna, akkori árfolyamon 872,66 millió euró ellenében a Mol pakettje 47 százalékra hízhatott, az INA csődközeli állapotban volt.
A 2009 nyarán az INA-ba érkező új molos vezetésnek elsőként arról kellett döntenie, hogy a jövedéki adót fizesse-e be a horvát államkasszába vagy fizetést adjon a dolgozóknak. A menedzsment-jogosítványok Molhoz kerülésének fontosságát a horvát kormányban talán nem értették meg azonnal, de amikor az új INA-vezetés minden költést felfüggesztett, majd szoros budapesti kontroll alatt nekilátott, hogy Mol-kompatibilissé tegye a cég belső szerkezetét, leesett a tantusz. Idővel hétköznapiak lettek az olyan skizofrén helyzetek, hogy a horvátok számára egyszer csak „nem volt elég hazafi” Bojan Milosevic, viszont az INA-t ma is vezető Áldott Zoltánt (akinek horvát felesége és gyerekei vannak) „inkább horvátnak” könyvelik el, ha vita robban ki.
A Mol egyfajta közép-európai ellátásilánc-menedzsment rendszerben (SMC – Supply Chain Management) igyekezett optimalizálni finomítóit. Ez azt jelentette, hogy egyben akarta kezelni a pozsonyi, a rijekai, a sziszeki és a százhalombattai gyárat, hogy ezáltal a teljes portfólió optimálisan működjön, egy-egy finomító zömmel arra fókuszálhasson, amiben a legjobb, a leghatékonyabb. Így vált általánossá, hogy
a magyarországi kutak jelentős része a pozsonyi finomítóból kapja a benzint, mert ott azt jobb hatékonysággal állítják elő; a százhalombattai pedig dízellel látja el a szlovák kutakat – mert a fejlesztéseivel is „arra feküdt rá” leginkább.
A néhány stratégiai kérdésben vétójogot megtartó horvát kormányok azonban a 2013-as EU-csatlakozás után is ragaszkodtak ahhoz, hogy mindent országhatáron belül tartsanak. A vállalatcsoportban ez önmagában veszteséget generált, de egy belső felmérés azt is kimutatta, hogy a kisebbik, de rosszabb állapotú sziszeki finomítóra 300 millió dollárt kellene költeni ahhoz, hogy azt a szintet hozza, ahonnan a pozsonyi és a százhalombattai finomító a fejlesztések előtt startolt. A Mol-INA-tervek zátonyra futását azonban mindezekkel együtt is hiba volna kizárólag a horvátokra fogni.
Hernádi Zsolt, a Mol Csoport elnök-vezérigazgatójának több, a kinti viszonyokba belátást nyerő vezető is jelezte: a megegyezések helyett mindent erőből keresztülvivő irányítás hosszú távon bajt hozhat a Molra. 2010 márciusában már parlamenti vizsgálóbizottság alakult Zágrábban, hogy kiderítse, miképp került Mol-ellenőrzés alá a vállalat. És bár a bizottság végül eredménytelenül fejezte be a munkáját, a meghallgatott Ivo Sanader (a jobbközép politikus 2003–2009 között horvát kormányfő volt) már célkeresztbe került. 2011 májusában a horvát tőkepiaci felügyelet indított eljárást a Mol ellen, és mire júliusban az állásfoglalása megjelent – kimondva, hogy a Mol törvényesen szerezte meg az irányítási jogokat –, már elindult a 10 millió eurós kenőpénzről szóló ügy.
Azzal vádolták meg Hernádi Zsoltot, hogy Sanadertől ennyiért vette meg az olajcég irányítási jogait. A politikai boszorkányüldözés jeleit is mutató eljárás 2012 novemberében azzal zárult a zágrábi megyei bíróságon, hogy Sanadert – a többi között vesztegetés miatt – tíz év börtönbüntetésre ítélték. A legfelsőbb bíróság ezt később nyolc és fél évre enyhítette, majd tavaly nyáron az alkotmánybíróság az egészet hatályon kívül helyezte.
Az INA felzárkózását, de a Mol elképzeléseit sem szolgáló folyamat Hernádi Zsolt kriminalizálásával végérvényesen elmérgesedett (a cégvezető az interpolos körözési listáról csak tavaly novemberben került le végleg, miután elutasították a horvátok elfogatóparancs-megújítási kérelmét). A gyakorlatban 2012 közepe óta fennálló patthelyzeten semmit sem változtatott, hogy a magyar kormány bő 3 éve az INA-részvények eladásának előkészítésére kérte a Mol menedzsmentjét.
De az sem, hogy a magyar olajcég 2013 végén nemzetközi választottbírósági eljárást kezdeményezett a Beruházási Viták Rendezésének Nemzetközi Központjánál (ICSID) a horvát kormány ellen, amiért az szerinte nem teljesíti szerződési kötelezettségeit. Utóbbira a horvátok válasza az volt, hogy az ENSZ-hez tartozó Nemzetközi Kereskedelmi Jogi Bizottsághoz (UNCITRA) fordultak 2014 elején: azt kérték a genfi székhelyű döntőbíróságtól, hogy nyilvánítsák részben semmissé azt a 2009-es megállapodást, amellyel a Mol irányítói jogokat szerzett az INA-ban.
A horvát érvelés – mely szerint e részvényesi szerződés első kiegészítése nagyobb hatalmat adott a Mol kezébe az indokoltnál, de elmaradtak a vállalt Mol-befektetések – az UNCITRA előtt nem bizonyult elegendőnek, így az ügy a Mol javára hozott döntéssel zárult. Ennek hírére adott viszontválasz volt Andrej Plenkovic karácsonyi meglepetés-bejelentése.
Az árat, amennyiért a Mol kivonulna az INA-ból, egyelőre nem lehet megmondani.
Pusztán az INA részvényárfolyamából kalkulálva a Molnak több mint 650 milliárd forintnyi horvát olajipari „váltója” vár kifizetésre. Ehhez még biztosan hozzáadódnak a menedzsmentjogok árai, és az sem valószínű, hogy Hernádiék lemondanának a lelépési díjról. Nem tudni biztosan, hogy a horvátoknak honnan lesz pénzük minderre, pláne úgy, mint a miniszterelnök hangsúlyozta, hogy annak költsége ne növelje az államadósságot. De ha a horvát áramszolgáltató (HEP) eladásából képzelik a vásárlást, akkor azzal is számolniuk kell, hogy a regionális terjeszkedésben ugyancsak érdekelt MVM szinte biztosan bejelentkezik majd a részesedésért.
A HEP negyedének eladása – amit kedden a Jutarnji List horvát napilap tényként közölt Martina Dalic gazdasági miniszterre hivatkozva – azonban még egyáltalán nem lefutott ügy. Ellenzéki és kormánypárti politikusok is népszavazást szorgalmaznának, az érintett állami cég szakszervezeti vezetője, Denis Geto pedig bejelentette: annyira nem értenek egyet a kormány döntésével, hogy készek sztrájkba lépni. Az pedig még a HEP részleges privatizálásánál és az INA visszavásárlásánál is homályosabb, miként képzelik el az éppen hatalmon lévők az INA jövőjét. Mert ha a pártpénzes csapok újranyitására megy ki a játék, az gyorsan a cég végét jelentheti.
A Molnak sokkal kényelmesebb kérdésekre kell választ adnia, ha a horvátok tényleg kifizetnek mindent. Érvek máris születtek amellett, hogy újabb akvizíciókra, főként kiskereskedelmi hálózatokra kellene fókuszálni, be lehetne forgatni mindent a 2030-ig szóló, októberben ismertté tett vállalati stratégia megvalósításába is (e szerint cél a petrokémiai regionális vezető szerep, fokozottan érdeklődni kezdenek az elektromos autókhoz kötődő technológiák, illetve a vegyipari lehetőségek iránt). Logikus döntés lehetne saját részvények vásárlása, de vannak érvek az osztalékfizetés mellett is – ez jól jönne például a majdnem 25 százalékos tulajdonjoggal rendelkező, választásra készülő magyar kormánynak.
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
