Minden magyar és az egész világ Limára figyelne ma este, ha nem írta volna alá 266 ezer budapesti polgár az olimpiai pályázatunk visszavonásáról szóló népszavazási kezdeményezést. De aláírták, a kormány és a főváros pedig nem vállalta a megmérettetést, így a Nemzetközi Olimpiai Bizottság (NOB) limai kongresszusán szavazás helyett csak kihirdetik: 2024-ben Párizs, 2028-ban Los Angeles fogja megrendezni a nyári olimpiát.

A NOB szerint a stabilitás jele, hogy már 11 évre előre lehet tervezni, de valójában sokkal valószínűbb, hogy a 2022-es téli és a 2024-es nyári olimpiai pályázatok blamája után el akarják kerülni, hogy 2028-tól ismét egymás után lépjenek vissza a jelentkezők.

A NOB hiába tervezte meg az olcsóbb, gazdaságosabb olimpiát ígérő Agenda 2020 programot, ebből egyelőre nem lett semmi. A döntéshozóknak lehetőségük sincs, hogy megmutassák, valóban támogatnák-e egy kisebb város pályázatát, a nép (és gyakran a politikusok) nem hisznek abban, hogy olcsóbb lehet a rendezés. A tömeges visszalépéshez nem is kellett mindenhol népszavazást tartani, bőven elég volt, hogy a közvélemény-kutatások nagy ellenszenvet mutattak ki (lényegében így volt ez Budapesten is). Több helyen a politikusok döntöttek úgy, hogy nem öntenék a pénzt az olimpiába. A végeredmény látványos: hiába ígért a NOB reformot, csak a leggazdagabb országok vállalják fel az olimpiát, vagy, mint a 2022-es téli olimpiára Kína és Kazahsztán, az olyan diktatúrák, ahol a pénz nem számít, a nép megkérdezése pedig szóba sem jöhet.

Nem véletlen, hogy a legtöbb helyen nem hisznek az olcsó olimpiában. A statisztikák világosan mutatják: akármilyen árat mondanak be a pályázók, szinte lehetetlen azt tartani. Egy oxfordi kutatás szerint 1992 óta ritka volt az olyan olimpia is, ahol a másfélszeres drágulás alatt megálltak, egyetlen eset sem volt, ahol megálltak az eredetileg tervezett költségnél, és kétszer is majdnem az első terv négyszerese lett a végső ár. Jogos a félelem, hogy a túlárazáson nem változtat az Agenda 2020 sem. Azt már több tanulmány is kimutatta, hogy a legnagyobb drágulás épp a sporteseményeknél várható, hiszen ott készen kell lenni időre, bármibe is kerül.

hvg

Az is kiderült, hogy ahogy egészségesen enni vagy környezetkímélő autóval járni sem a szegények kiváltsága, úgy a gazdaságos olimpia rendezése sem pálya a Budapesttel egy szinten lévő városoknak. Még ha a megígért, látványosan alacsony 774 milliárd forintos árral számolunk is, a budapesti olimpia egy magyarnak átlagosan kétszer annyiba kerülne, mint egy kaliforniainak a Los Angeles-i, és háromszor annyit fizethettünk volna fejenként, mint amennyit egy francia fog.

Ha pedig az olimpia költségeit az állam GDP-jéhez viszonyítjuk, már ott tartunk, hogy Magyarországnak nyolcszor akkora teher lett volna az olimpia, mint Franciaországnak, és tizenkétszer akkora, mint Kaliforniának (Los Angeles esetében nem az USA, hanem Kalifornia vállalta, hogy fizeti azt, amit a város nem tud, ezért számolunk az állammal.)

hvg.hu

Ráadásul Párizs és Los Angeles akár jövőre olimpiát tudna már tartani, míg a magyar olimpiai pályázat nagyobb helyszínei közül csak a Duna Aréna van készen. Los Angelesben a kajakszlalompályáján kívül minden már vagy elkészült, vagy építik, és Párizs is húsz kész helyszínnél jár.

Rossz emlék a riói olimpia is a pénzügyek miatt aggódóknak – igaz, a braziloknak még az Agenda 2020 előtt ítélték oda az olimpiát. A rendezést 15 milliárd dollárból sikerült megoldani, ami tízmilliárd dolláros veszteséget jelentett, a turizmus nem lendült fel, a város és a szövetségi állam úszik az adósságban, a rendőrség pedig nyomoz szavazatvásárlás gyanúja miatt. A 2020-as tokiói olimpia szervezői sem állnak túl jól, ők már az eredetileg tervezett ár négyszeresénél járnak.

De hogyan tovább? A NOB most időt nyert: az már látszik, hogy a 2026-os téli olimpiára négy gazdag város pályázik, szinte kész infrastruktúrával (Calgary, Innsbruck, Lillehammer és Sion), a 2032-es nyári játékokról pedig csak nyolc év múlva fognak dönteni.

Addig viszont ki kell találni, mit kezdjenek az alapproblémával: tízezer sportoló, edzőik, a szurkolók és 200 ország médiájának ellátását meg kell oldani két hétig, olyan infrastruktúrával, amelyet ki lehet használni utána is, vagy nem túl drága megépíteni, majd elbontani. Még jobb volna a helyzet, ha a túlárazásokat és a korrupciót is ki tudnák iktatni a rendszerből, de erre nem érdemes nagy összegben fogadni.

Szemerey Bence

Megoldásként többször felvetették azt is, hogy egyetlen helyszínen tartsanak minden olimpiát. De a rendezés túl nagy presztízs ahhoz, hogy egy országnak engedjék át, ráadásul ekkor mindig ugyanazoknak a kontinenseknek a tévécsatornái járnának rosszul az időeltolódással (és persze nem lehetne megvenni az arra hajlamos NOB-tagokat négyévente).

Sokat jelentene az is, ha nem kellene már addig tízmilliárdokat kifizetni, hogy egyáltalán a pályázatig eljussanak a városok, ezt az Agenda 2020 ellenére nem sikerült tartani Budapesten sem. Sokkal reálisabb, és egyre népszerűbb az a gondolat, hogy végleg el kell engedni az egy olimpia – egy város/egy ország elvet. Az Agenda 2020 már régióknak engedné az indulást, de eddig csak a visszavont pályázatok között voltak közös tervek. A németek viszont 2032-re komolyan számolnak azzal, hogy Düsseldorf és Köln környékén 13 város között dobnák szét az olimpiát, így az egy városra jutó költség sokkal alacsonyabb lenne.