Orbán győzni megy Brüsszelbe, de van oka elbizakodottságra?
Orbán Viktor rutinos harcos az Európai Unióban, ám mérlege nem feltétlenül pozitív. Legutóbbi lépését az ellenzék egyértelmű vereségként láttatja, szakértők azonban arra is felhívják a figyelmet: menteni tudott ahhoz a javaslathoz képest, amelyet annyira igyekezett megakadályozni.
„A partraszállás napja” – így jellemezte a csütörtököt egy rövid videóban Orbán Viktor, mielőtt hátizsákjával elindult Brüsszelbe, ahol az Európai Unió állam- és kormányfői hozhatják meg a döntést az EU következő hétéves költségvetéséről, illetve a koronavírus miatt hozzácsapott helyreállítási alapról. Az, hogy ennyire az utolsó pillanatban születhet meg a döntés, elsősorban éppen a magyar kormányfőnek, illetve lengyel vezetőknek tudható be: a két ország harcolt az ellen, hogy az uniós pénzek lehívását összekössék a jogállamiságot érintő eljárásokkal.
Orbán és varsói kollégája, Mateusz Morawiecki egyenesen vétóval fenyegetett, miután november közepén kiderült: a jogállamisági feltételrendszerről szóló rendeletet – amelynek elfogadása a költségvetéssel ellentétben csak minősített többséget kíván meg – csak az ő országuk utasítja el, így az mindenképpen életbe fog lépni – akár új büdzsével, akár anélkül.
Orbán tehát szorult helyzetből várta a mai találkozót, amelyet soha nem látott egyeztetés előzött meg: a koronavírus-járvány ellenére nagyobb mozgás volt Varsó és Budapest között, mint egy átlagos március 15-e környékén.
Tudjátok, én inkább afféle utcai harcos vagyok, nem az elitből jövök
– jellemezte magát egészen más társaságban két éve Orbán. Beszélgetőpartnere akkor Chuck Norris volt, aki nem annyira kifinomult tárgyalástechnikájáról híresült el, sokkal inkább arról, hogy kíméletlenül győzi le filmjeiben ellenfeleit. És persze elszámol a végtelenig – kétszer.
Ilyen csodákra ugyan nem képes a magyar miniszterelnök, ám uniós ellenfelei előtt ő is igyekszik harcosként láttatni magát – még úgy is, hogy tökéletesen tisztában van vele, nem könnyű felvenni a versenyt ekkora túlerővel szemben. (Az Orbán előtt sokszor példaként lebegő szuverenista briteknek sem sikerült, pedig az Egyesült Királyság önmagában jóval nagyobb erőt képvisel, mint Magyarország.)
A harcos attitűd az EU-ban természetesen nem a magyar vagy épp az aktuális brit vezető sajátja, elég csak Mark Rutte holland kormányfőre gondolni, akiről Orbán a júliusi maratoni EU-csúcs közben csak így beszélt: ha nem sikerül megállapodni a költségvetésről, akkor azért a „holland fickó” tehető felelőssé. Rutte a „fukar négy” néven emlegetett országcsoport szószólójaként a nettó befizetők álláspontját képviselte, Orbán haragját viszont azzal vívta ki, hogy – épp a források még szigorúbb felügyelete érdekében – a jogállamisági feltételrendszernek még a bizottsági javaslathoz képest is keményebb változatával állt elő.
De vajon sikeres Orbán harca?
A nyári megállapodás után – amikor a jogállamisági kritériumok végül egy elkent változatban kerültek be a csúcs résztvevői által elfogadott állásfoglalásba – a kérdésre nagyjából egyértelmű mérce mentén igyekeztünk válaszolni: az országgyűlési többség által adott ötpontos szempontrendszer alapján.
Tényleg letarolta Orbán Brüsszelt? Vagy valójában szégyenkeznie kell?
A kormánytöbbség által szabott szempontok szerint értékeltük azt, valóban sikert ért-e el Orbán Viktor a maratoni EU-csúcson. A kép nem tragikus, de legalábbis felemás.
A mostani „partraszállás” előtt kiszivárgott kompromisszumos tervezetet igazából akkor lehet értékelni, ha valóban elfogadják, az mindenesetre látszik belőle, hogy a feltételrendszer fenntartásáért cserében a magyarok és a lengyelek számára nem csak szimbolikus engedményeket tettek. Az egyik pont a hírek szerint az, hogy a rendszert nem alkalmazzák, amíg arról az Európai Bíróság előzetesen véleményt nem mond. Mivel egy ilyen vizsgálat akár két évig is eltarthat, a magyar kormánypárt reménykedhet abban, hogy a 2022-es választások előtt nem fut bele egy eljárásba – ezt az érvelést némileg rontja, hogy az Európai Bíróság menetrendjét maga a testület állapítja meg, azt legfeljebb kicsit siettetni tudja az EU vezetése, lassítani nem.
Az már inkább szimbolikus jelentőségű, hogy egy záradékban konkrétan jelezhetik, a jogállamisági mechanizmust csak az EU-pénzekkel összefüggésben alkalmazzák, egyéb viták kezelésére nem. Erről ugyanis – akármennyire is igyekszik azt láttatni a Fidesz, hogy az egész csak azért van, mert migrációs politikája szembemegy az uniós fősodorral – nincs szó, a rendszer alapvetően az igazságszolgáltatás függetlenségét figyeli. Méghozzá azért, mivel ha ez nincs meg, arra sem látnak garanciát, hogy az elcsalt támogatásokkal szemben hatékonyan lép fel egy adott tagország.
Amíg Orbán egyelőre harcra készül, az ellenzék „kapufát” (MSZP), vereséget (LMP) illetve „fegyverletételt” (DK) emleget a hírek nyomán. Mi inkább olvasóinkat kérdezzük arról, hogyan ítélik meg a formálódó alkut, amelynek nyomán 14 ezer milliárd forintnyi uniós forrás érkezése is lehetővé válhat a következő években.
Orbán 2010 óta megvívott harcainak értékelése sem feltétlenül egyértelmű, így nem árt visszaidézni, milyen kulcskérdésekben került szembe az uniós többséggel, és azoknak mi is volt a kimenetele – rövid és hosszú távon.
Migránskvóták
A magyar kormány a kezdetektől – vagyis a 2015-ös migránsválság idejétől – szembement azokkal a brüsszeli törekvésekkel, amelyekkel nagy számú bevándorlót arányosan próbáltak elosztani a tagországok között. A többség mégis megegyezett erről, Magyarország és Szlovákia pedig ez elleni tiltakozásul az Európai Bírósághoz fordult, mondván, nem fogadják el a belügyminiszteri tanácson született határozat érvényességét.
Az Európai Bíróság 2017 szeptemberében hozott döntést, amelyben egyszerűen elkaszálta a keresetet – ez pedig két dolgot jelentett: egyrészt, hogy a határozat érvényes, másrészt, hogy a magyaroknak mégiscsak be kellene fogadnia 1294 embert. Miután Magyarország ezt ez után sem tette meg, egy újabb kvótaper következett, amelyben 2020 áprilisában döntött a Bíróság. Itt ugyan megállapították, hogy az ország szembement az uniós rendelkezésekkel – addigra azonban az egész eleve ideiglenesnek szánt határozat érvényét vesztette. Mellesleg a menekültek át- és elhelyezése olyannyira nem lett sikertörténet, hogy az Európai Bizottság is más irányban igyekszik már megoldani a kérdést.
CEU
Ugyancsak az Európai Bíróságon kötött ki a lex CEU, vagyis a felsőoktatási törvény azon módosítása, amely miatt a Közép-Európai Egyetem elhagyni kényszerült az országot. A Bíróság pedig azt állapította meg, hogy a törvénymódosítás sérti többek között a letelepedés és szolgáltatásnyújtás uniós alapelveit, de szembemegy a tudományos élet szabadságára vagy a vállalkozás szabadságára vonatkozó rendelkezésekkel is.
Mire az ítélet idén októberben megszületett, a CEU már Bécsbe helyezte át a székhelyét. Emiatt az uniós döntéshozatali szerveket is számos bírálat érte.
Európai Ügyészség
Orbán talán legnagyobb sikerének könyvelheti azt, hogy aktívan tett az Európai Ügyészség megfúrásáért. A testület, amely az unió pénzügyi érdekeit érintő csalásoknál, a támogatásokkal vagy a belső piacon belüli áfaügyletekkel kapcsolatban nyomozati jogkörrel bír majd, a magyar kormány szerint megsérti az Alaptörvényt, mivel az alapján büntetőügyekben csak a magyar ügyészség járhat el. Legalábbis ezzel az indokkal utasította el a magyar kormány a részvételt, többek között emiatt a testület végül jóval gyengébb formában, kormányközi együttműködés keretében indulhat el.
Más kérdés, hogy – mint azt az ügyészség vezetője, a román Laura Codruta Kövesi jelezte – magyar magánszemélyekkel, illetve bizonyos esetekben Magyarországon elkövetett bűncselekményekkel kapcsolatban is nyomozati jogköre lesz a szervezetnek. Ráadásul az is valamennyire az ügyészség meggyengítésének következménye, hogy Brüsszel végül a hátsó ajtón besurranva kitalálta a jogállamisági mechanizmust – amely mégiscsak uniós szervek kezébe ad döntést a tagállamokban elkövetett visszaélésekkel kapcsolatban az ottani igazságszolgáltatás helyett.
Sargentini-jelentés és 7-es cikk szerinti eljárás
Az Európai Parlament 2011 óta kóstolgatta Orbán Viktor kormányát: amikor a magyar miniszterelnök a magyar uniós elnökség programját ment bemutatni az EP strasbourg-i ülésére, amaz a frissen elfogadott médiatörvényt kérte rajta számon. A viták aztán időről időre megismétlődtek, majd először a portugál Rui Tavares, később a holland Judith Sargentini vezetésével állítottak össze egy vádiratnak is nevezhető jelentést a Magyarországon tapasztalt problémákról.
A Sargentini-jelentés 2018. szeptemberi megszavazása két szempontból is kulcsfontosságú volt Orbán számára: azt nemcsak a plénum kétharmada hagyta jóvá, de a Fidesz pártcsaládja, az Európai Néppárt képviselőinek a kétharmada is, sőt, maga Manfred Weber frakcióvezető is támogatta; mindez pedig azt jelentette, hogy az EP kezdeményezésére elindulhatott az uniós alapértékek megsértését vizsgáló, az alapszerződés 7. cikk szerinti eljárása.
A Fidesz első reakciója (természetesen csak a migránsozás és sorosozás után) az volt, hogy a szavazási eredmény jogszerűségét vitatták, mindjárt az Európai Bíróságon. Ezzel kapcsolatban néhány napja adta ki a luxemburgi testület főtanácsnoka az ítéletre vonatkozó indítványát, amelyben azt javasolja: utasítsák el a magyar keresetet. Ez azt is jelenti, hogy a Bíróság jogszerűnek ítélheti az eljárás elindítását – ez utóbbi azonban egyre kisebb lendülettel halad előre a nagyjából kiszámítható végkifejlet, a csendes lezárás felé. Vagyis az utcai harc előbb szájkaratévá, majd észrevehetetlenné vált – a német féléves elnökség egyáltalán nem foglalkozik vele. Mindez betudható annak is, hogy vannak ennél fontosabb kérdések is, de úgy tudni, az uniós pénzekről szóló nyári alkudozás idején a magyar kormány az eljárás lezárását várta el annak fejében, hogy támogassa a javaslatokat.
A Fidesz és az EPP
Az Orbán-kormány sose ment a szomszédba, ha Brüsszel bármelyik formációját szapulni akarta választói előtt, azzal azonban valódi felzúdulást okozott, amikor néhány hónappal a Sargentini-jelentésről szóló szavazás után saját pártja politikusai ellen fordult. Ennek leglátványosabb megnyilvánulása az volt, amikor Jean-Claude Juncker, az Európai Bizottság néppárti elnöke Soros György és az „Önnek is joga van megtudni, mire készül Brüsszel” felirat társaságban került óriásplakátokra.
A plakátokat végül az össznépi felzúdulás hatására a kormány hirtelen eltüntette az utcákról, ez azonban csak az utolsó csepp volt az EPP és a Fidesz vitájában. 2019 márciusi ülésén a pártcsalád politikai gyűlése megszavazta a Fidesz tagságának felfüggesztését.
Orbán Viktor azért kicsit másképp interpretálta a történteket: „Mi ragaszkodunk ahhoz, hogy minket nem lehet sem kizárni, sem felfüggeszteni, négy választást nyertünk, ezért azt választottuk, hogy mi egyoldalúan felfüggesztettük magunkat.” Ez annyiban igaz, hogy a Fidesz is jóváhagyta a felfüggesztésről szóló indítványt, értelmezését pedig olvasóinkra bízzuk.
A döntés óta eltelt másfél év, benne egy európai parlamenti választással, amely – Orbán reményeivel szemben – végül nem hozta el a szélsőséges-unióellenes politikai irányzat előretörését, megerősödtek ellenben azok a kisebb pártok (liberálisok, zöldek), amelyek a Néppártnál is hangosabban bírálják a Fideszt az Európai Parlamentben.
A kizárást azonban eddig megúszta a párt, sőt, ha hihetünk Donald Tusk pártelnöknek, az még egy évig így is lehet – igaz, ez állítólag nem annyira a Fidesz megbánásának köszönhető, mint a koronavírus-járványnak, ami megakadályozza a Tusk szerint nélkülözhetetlen személyes szavazást. A vihar mégsem ült el, ennek jele, hogy Orbán Viktor a napokban Manfred Weber frakcióvezetőnek egy lazább kapcsolatra tett javaslatot, ehhez azonban – fejtegette a magyar miniszterelnök – előbb ki kellene lépnie a Fidesznek a pártcsaládból.
A Néppártban azonban inkább figyelemelterelést látnak a levélben. Mint a Pedro López szóvivő nyilatkozta az Eurológusnak:
Hogy mit akart ezzel elérni, azt tőle kellene megkérdeznie.
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
