Nem az oroszok büntetésén múlik, hogy kudarcos történet a keleti nyitás

„Magyarországnak érdeke a szoros, kölcsönös eredményekre fókuszáló együttműködés Oroszországgal, így vannak ezzel barátaink és szövetségeseink is, csak ők nem beszélnek erről nyíltan.”

Ha csak a naptárat nézzük, annyira nem is sok idő az a hét hónap, ami eltelt, amióta Szijjártó Péter 2021 augusztusában kimondta ezt a mondatot. Barátaink és szövetségeseink viszont azóta épp gazdaságilag próbálják térdre kényszeríteni az Ukrajna ellen háborút indító Oroszországot, és a legsúlyosabb szankciókban Magyarország sem marad ki az európai együttműködésből. A kormány tagjainak a keleti gazdaságokat dicsérő nyilatkozataiból amúgy sem nehéz mostanában nagyon rosszul öregedő mondatokat kiválasztani – talán a leggyakrabban idézett megszólalás Orbán Viktor 2014-es tusnádfürdői beszédéből származik, amikor a miniszterelnök arról beszélt, a nemzetet versenyképessé tevő rendszerek keresésekor „ma a sztárok a nemzetközi elemzésekben Szingapúr, Kína, India, Oroszország, Törökország”.

De mennyire kitett a magyar gazdaság valójában Oroszországnak? És egyáltalán, mennyire sikeres az a 2010 után meghirdetett törekvés, hogy majd kelet felé keresünk igazán fontos új üzleti partnereket?

Az világos, hogy az energiaszektorban nagyon fontos számunkra is Oroszország. Igaz, ahogy bemutattuk, nem volna apokalipszis orosz energia nélkül, csak nagyon nehéz helyzet. De amikor a kormány arról beszél, hogy az energiaügyekben nem támogatják az oroszok elleni szankciókat, akkor ők is jól tudják: ha racionálisan gondolkozunk, ez a szektor nagy eséllyel az utolsó lesz, ahol igazán fájó büntetés szóba kerülhet. Persze egy gyerekkórház lebombázása és egy atomerőmű megtámadása után nehéz bármilyen racionalitásról beszélni, de azt az EU és Oroszország vezetői is tudják, hogy Európának hatalmas szüksége van az orosz energiára, Oroszország pedig az egyik legfontosabb bevételi forrásától fosztaná meg magát, ha nem adna az EU-nak gázt vagy olajat. Vagyis mindkét félnek elemi érdeke, hogy az üzlet itt megmaradjon, az összes többi gazdasági ágazatban annál inkább lehet keménykedni.

AFP / PATRICK PLEUL

A KSH adatai szerint Oroszországba 2021-ben 623 milliárd forint értékű magyar terméket adtak el, ellenben 1285 milliárd forint értékben hoztak be ide orosz termékeket. Ezzel a kiviteli listán csak a 20. helyen áll Oroszország, ellenben a behozatalin a 10. helyet foglalja el, a magyar import legfontosabb partnereinek listáján megelőzi Romániát és az Egyesült Államokat is. Persze ez is visszalépés ahhoz képest, hogy 2010-ben még csak német termékekért fizettek Magyarországon többet, mint oroszokért, és akkor még a magyar áruk vásárlóinak listáján is a 9. volt Oroszország. Vagyis a keleti nyitás meghirdetése óta valójában csökkent Oroszország súlya a magyar kereskedelmi partnerek között, de még mindig eléggé fontos államról van szó.

Persze viszonylag kevés magyar háztartást árasztanak el a Made in Russia jelzésű termékek. Érdemes itt újra visszaidézni Szijjártó Péter már említett tavaly nyári nyilatkozatát, abban ugyanis felsorolt öt olyan területet, mint ahol „az ország sokat nyert a jó magyar–orosz együttműködésen”, és ugyan a sikertörténet szó, amit használt, jókora túlzás, mégis látszik, hol igazán fontosak az orosz kapcsolatok. Az öt terület a következő volt:

• a koronavírus elleni orosz vakcinák behozatala és a Debrecenbe tervezett oltóanyaggyár,
• olyan beruházások, mint a Mol tatárföldi gumibitumenüzeme vagy az Arnyeszt kozmetikai cég Alsózsolcára tervezett gyára,
• a vasúti kocsik gyártása és Egyiptomba küldése,
• az energiaszektor,
• valamint a Wizz Air terjeszkedése Oroszországban.

AFP / EYEPRESS NEWS

Vagyis az energiabiztonság mellett néhány nagy magyar cég oroszországi üzletei jelentik a fontos orosz kapcsolatot – az Egyiptomba ígért vasúti kocsik esetében szoros NER-közeli szálakkal –, de ezek kiesésével, amíg az orosz gáz marad, azért nem menne tönkre a gazdaságunk. Annál komolyabb bajokat okozhat, hogy Oroszország és Ukrajna is fontos beszállító, főleg az autóipar számára.

A 2010-ben meghirdetett keleti nyitás amúgy sem lett egy nagy sikertörténet. Annyira nem, hogy a kormány két éve már megváltoztatta a definícióját, hogy egy olyan számot kelljen nézni, amiben jól állunk: nem az oda irányuló magyar export értéke a fontos, hanem az ide érkező keleti beruházások. Ezekben tényleg van növekedés, köszönhetően részben a kormány támogatásainak és a Nyugat-Európához képest még mindig alacsony fizetéseknek, de leginkább dél-koreai, kínai és japán beruházások pörgetik ezt, nem az oroszok.

Ami a külkereskedelmet illeti: tavaly nagyjából 1200 milliárd forinttal több magyar árut adtak el Ázsiában, mint 2010-ben (folyó áron számolva), ebből a növekedésből Kína 428, Törökország 411, Japán 123, Dél-Korea pedig 118 milliárdos részt jelent, vagyis igazából Törökország mellett a Távol-Kelet felé nyitottunk, az orosz és közép-ázsiai terjeszkedés elmaradt.

Tanulságos az is, mi történik, amikor a kormány bejelenti egy-egy exszovjet állam kapcsán, hogy nagy együttműködés kezdődik. Egy éve sem volt például, hogy egy nagy magyar kormánydelegáció utazott Üzbegisztánba és hallgathattuk, micsoda közös üzletelés veheti kezdetét (emlékeznek még az Üzbég–Magyar Burgonyakutató Központra?) Ehhez képest Üzbegisztánba tavaly kevesebb magyar árut sikerült eladni, mint 2020-ban. Igaz, csak másfélmilliárd forintos volt a visszaesés. Türkmenisztánnal még 2014-ben írt alá Szijjártó Péter gazdasági együttműködési megállapodást, azóta a 2013-as rekord tizenkettedére esett vissza az oda irányuló magyar export. Közép-Ázsiában amúgy Üzbegisztán mellett Kazahsztánnal van Magyarországnak nagyobb, évi 10 milliárd forint fölötti külkereskedelmi kapcsolata – tavaly a kazahsztáni magyar export is csökkent épp. A régió szinte mindegyik államára igaz az, hogy nincs semmilyen jól követhető trend az éves adatokban, egy-egy cég jól vagy rosszul sikerült üzletein múlik, hogy épp milyen a külkereskedelmi mérlegünk ezekkel az országokkal.

Nagy István Facebook-oldala

Felpörgött a magyar–afgán külkereskedelem

A külkereskedelmi statisztikákban az nem okoz meglepetést, hogy évtizedek óta minden évben Németország a legfontosabb partnerünk. Bár az még így is furcsa, hogy mennyire a legfontosabb: az ide érkező termékek értékének 2021-es listáján a német szám három és félszerese a második helyezett kínainak, a kint eladott magyar árukén pedig négy és félszeres a különbség a második helyen lévő Olaszországhoz képest. De érdemes időről időre körbenézni a lista alsóbb régióiban is, akadnak érdekes számok olyan országokról, amikről nem is gondolnánk, hogy van kapcsolatunk velük.

• A világon egyetlen olyan ország van, amellyel Magyarországnak 2010 óta semmilyen külkereskedelmi kapcsolata nem volt: Tonga. (Ezenkívül még a Brit Indiai-óceáni terület, a szintén brit fennhatóság alatti Pitcairn-szigetek, a marokkói megszállás alatt álló Nyugat-Szahara, valamint az Antarktisz az a négy terület, amely szerepel a magyar statisztikában, de nulla a külkereskedelmünk.)
• 2021-ben 3,1 millió forint értékben hoztak be Magyarországra észak-koreai árut és 1 millió forintot érő magyar árut vittek ki oda,
• az önálló államként gyakorlatilag nem működő Szomáliából tavaly beérkezett ide 2,9 millió forint értékű áru és rekordot jelentő 284 millió forint értékű magyar terméket adtak el ott,
• a Vatikán 1,7 millió forint értékű magyar árut kapott, ami 2012 óta a legmagasabb érték,
• majdnem a kilencszeresére, 28-ről 250 millió forintra nőtt a Maldív-szigetekre küldött magyar export,
• a magyar–ruandai külkereskedelem éves értéke bekerült egymilliárd forint fölé,
• Afganisztánból pedig a tálib hatalomátvétel évében 104 millió forint értékben jött áru Magyarországra, ötször annyi, mint 2020-ban, több mint 2001 és 2017 között összesen.