,,Nekünk nincs szükségünk nagy cserkészetre, nekünk az kell, hogy a cserkészformát kisajátítsuk a Kommunista Párt részére" - fejtegette 1947. december 12-én Hollós Ervin, a Magyar Kommunista Párt (MKP) ifjúsági titkárságának vezetője azon a megbeszélésen, ahol éppen a Magyar Cserkészfiúk Szövetségének soron következő átszervezését, egyebek mellett "a reakciós katolikus csapatok" megbízható cserkészegységekbe való betagozását dolgozták ki.

A jegyzőkönyv a "szigorúan bizalmas" jelzetet kapta. Okkal, hiszen a kezdettől valláserkölcsi alapon álló cserkészet nem tartozott - elvileg sem - a kommunista párt égisze alá. Ugyanakkor az írásos előterjesztést a szóban forgó tanácskozásra nem más készítette, mint a cserkészek egyik országos vezetője, a kommunista párti tagságát az idő tájt még titkoló Surányi László. Surányi cserkészkarrierjének felívelése 1947 tavaszán kezdődött, amikor a már említett Hollós Ervin, valamint munkatársa, Timár Mátyás (a Magyar Nemzeti Bank későbbi elnöke) azzal hívatták be a Tisza Kálmán (ma Köztársaság) téri pártközpontba, hogy "Laci, kell egy ember, aki beépül a cserkészetbe, hogy előkészítse az úttörőmozgalomba való beolvasztást".

Számos más történeti adalék mellett erre a momentumra is nemrégiben derült fény, amikor "a cserkész-úttörő béke megteremtésének" érdekében a Magyar Pedagógiai Társaság (MPT) mozgalomtörténeti szakosztálya átfogó kutatásba kezdve - P. Miklós Tamásnak, a zánkai gyermek- és ifjúságszervezet-történeti múzeum igazgatójának irányításával - tanulmányban tárta fel a cserkészmozgalom és az úttörőszövetség rövid ideig tartó vetélkedését, majd 1948-as "egyesülésének" történetét.

A kiszorítósdi a két szervezet között korántsem hat évtizedre nyúlik vissza. A követői által csak Bi-Pinek becézett Robert Baden-Powell brit katonatiszt 1907-ben kidolgozott elveire alapozó cserkészmozgalom Magyarországon az 1910-es években kezdte meg hódító útját, s közvetlenül a Tanácsköztársaság után, 1919 szeptemberében került sor az egységes Magyar Cserkészszövetség alakuló ülésére, ahol - a Légy résen! cserkészjelszóhoz hűen - csak a Tanácsköztársaság napjai alatt a "szocialista-kommunista úttörőcsapatokban magukat nem kompromittált" cserkészvezetők vehettek részt. Az ő feladatuk lett a két világháború közötti évtizedekben a "talpraesett, a gyakorlati életben jártas, természetszerető, vidám és mindenekelőtt istenhívő" (1940-től a zsidótörvények leképezéseként az alapszabályban rögzítetten: "kizárólag krisztusi világnézetű") fiatalok nevelése.

Az ellenszervezetnek is szánt úttörőmozgalmat az MKP a világháború után 1848 osztályharcosan átértelmezett hagyományaira építve indította útjára. Ehhez az évszázaddal korábbi "történelemfordító esemény" szimbólumait vették kölcsönbe, az úttörőélet törvénykönyve a 12 pont lett (amelynek változatairól lásd Pionír-regulák című írásunkat), az "Előre!" jelszót pedig Petőfi Sándor Csatadalából emelték át. Az úttörők demokratikusabb voltát jelezte, hogy nemcsak a 6-14 éves fiúk, hanem az iskoláskorú lányok is jelentkezhettek, s a taggá váláshoz kezdetben elegendő volt a belépési szándék. De jelentős vonzerőnek bizonyult az is, hogy a háború utáni ínséges időszakban szervezett táborozásokon a gyerekek rendszeres étkeztetésben részesültek - villantja fel a toborzás lélektanon túli tényezőit Trencsényi László, az MPT ügyvezető elnöke, nem mellesleg az 1946-os Úttörőszövetséget alapító Trencsényi-Waldapfel Imre ókortudós fia.

Nem véletlen, hogy a kommunista napilap, a Szabad Nép már 1946. május 1-jei tudósításában "6000 úttörő színpompás menetéről" adott hírt, igaz, a mozgalom születésnapjának az egy hónappal későbbi ifjúsági napot nevezték ki. Alakulása után a szövetség egyébiránt számos törvényi támogatást kapott (közülük a legjelentősebbnek az iskolai szervezést engedélyező rendelet bizonyult), a rohamos térhódítást mégis az segítette elő a leginkább, hogy a konkurens cserkészszövetség munkáját a belügyi hatóságok a legkülönfélébb módon - nyílt és titkos állambiztonsági eszközökkel - akadályozták. 1946 nyarán például a szovjet katonák ellen elkövetett támadások ürügyén a Szövetséges Ellenőrző Bizottság alelnöke, a szovjet Vlagyimir Szviridov altábornagy segítségét is felhasználták, amikor az levélben követelte Nagy Ferenc miniszterelnöktől a "fasisztabarát" ifjúsági egyesületek, így a Magyar Cserkészszövetség betiltását. Ennek megtörténte után két nappal, július 22-én aztán rögvest megalakulhatott az új összetételű, kezelhetőbb vezetésű, immár haladó szelleműnek mondott Magyar Cserkészfiúk Szövetsége.

A most előkerült dokumentumok bizonysága szerint a már említett Surányin kívül is számosan - köztük a Mindszenty- és a Rajk-per vérbírójaként utóbb elhíresült Olti Vilmos vagy a kanyargós életutat bejárt irodalomtörténész, Szabolcsi Miklós is - végeztek még fellazító tevékenységet a cserkészeknél. 1947 elején például a kérdéskört áttekintő MKP-vezetés azt az összesítést olvashatta, hogy "a cserkészet demokratikus átszervezése jó irányba haladt, mivel a (cserkész)központban 11 elvtárs a legfontosabb pozíciókat már a kezében tartja". Mindezek ellenére az MKP a cserkészetet változatlanul a klerikális reakció fészkének tekintette, olyannyira, hogy még a fúziót megelőző hónapokban - "a klérus befolyásának szétzúzása" céljából - a kommunista pártból irányított személyek megalakították az úgymond baloldali katolikus irányzatú cserkésztisztek Szent György Munkaközösségét.

A cserkészetbe való behatolás olyan mértékűvé vált, hogy a legendás cserkészvezért, nem mellesleg a magyar gondolkodás egyik legeredetibb alakjának tartott Karácsony Sándort, valamint a csak korlátozott együttműködést vállaló Jánosi Sándor országos vezért "minden további megrázkódtatás nélkül tudtuk eltávolítani" - jelentette valaki névtelenül az MKP-központnak 1948 tavaszán a nevezettek "önkéntes" lemondásáról. A pártfeladatul kapott beépülést időközben Surányi olyan ügyesen oldotta meg néhány hónap alatt, hogy 1948. június 27-én a cserkészek tisztújító közgyűlése őt emelte a megüresedett főcserkészi székbe. Több más, frissen megválasztott cserkészvezető pedig nagy ovációval fogadta a közgyűlésre meghívott kommunista szónokot, a Magyar Dolgozók Ifjúsági Szövetségének titkárát. A későbbiekben is minden vonalat követni képes Kelen Béla emelkedett hangú beszédben ecsetelte, hogy "a népi demokráciák országaiban az úttörőmozgalom felépítése és módszerei alkalmasabbnak bizonyultak a cserkészetnél". Az emiatt tervbe vett és meg is valósított egyesítés formális és szimbolikus aktusára - az iskolák államosításával párhuzamosan - 1948 nyarának végén, a csillebérci Úttörő Köztársaság és az úttörővasút első szakaszának ünnepélyes avatásán került sor.

A hat évtizeddel ezelőtti történéseket feldolgozó s megjelenés előtt álló MPT-dolgozatot ez év márciusában egy konferencia keretében vitatták meg, de nem mondhatni, hogy a múlttisztázás egy csapásra megteremtette volna a békét a megalakulásának 60. évfordulójára készülődő Magyar Úttörők Szövetsége és a rendszerváltáskor tevékenységét felújító cserkészszövetség között. A tanácskozásra meghívott két cserkészvezető, a főtitkár Ormay József és a cserkészet történetének egyik historiográfusa, Bokody József "alapos és precíz" munkának nevezték ugyan a tanulmányt, ám sérelmezték, hogy a kutatásba nem vonták be szakértőiket. Így néhány részlet - mint fogalmaztak - "némi problémát" okozott a számukra. Elsősorban az a visszamenőleges minősítés, hogy a cserkészmozgalom a második világháború éveiben "a fasiszta militarizmus kiszolgálójaként »leventéskedett«" volna. Ezen túl pedig megismételték azt az évekkel korábban az úttörőkkel szemben megfogalmazott, "ma is érvényes" elvárásukat, hogy a kényszerű betiltásért, beolvasztásért, a számtalan meghurcolásért s a "cserkészvagyon elidegenítéséért" illene legalább erkölcsi elégtételt adni egy utólagos bocsánatkéréssel. A jövőbeni "közös munkálkodást" pedig a két szervezet közötti elvi és mentalitásbeli különbségek miatt látták elképzelhetetlennek.

Kétségtelen, az együttműködés már 1948-ban sem járt sikerrel, noha a már említett Szabolcsi Miklós egy akkori tanulmányában úgy fogalmazott: "A cserkészet olyan nevelési rendszer, amelyet éppen kitűnő voltánál fogva bármilyen világnézeti tartalommal meg lehet tölteni." Ezzel a lehetőséggel az úttörők a bekebelezés után mégsem éltek. Talán azért nem, mert a cserkészet alapvetően az önkéntességre épült, az úttörőmozgalom viszont a gyerektársadalom minél nagyobb részének mozgósítását tűzte ki célul. A fúzió évében - noha a körülbelül 50 ezer cserkészből számosan nem lettek az új szövetség tagjai - néhány hónap alatt a pajtások létszáma 100 ezerről 350 ezerre nőtt, nem kis részben annak a központi rásegítésnek a következtében, hogy "az úttörővezetést önként vállaló pedagógusok" fizetésüknek csaknem a felét kaphatták még kézhez a 70 forintos, "mézesmadzagként" is becézett tiszteletdíj keretében.

MURÁNYI GÁBOR