Nézzük meg bármelyik magyar vagy külföldi online híroldal első oldalát! A tematika kísértetiesen hasonló az oldalakon: erőszak, halál, gyilkosság, betegség, baleset, lázadás, szegénység. Még a neves New York Times hangvétele is határozottan negatív irányba fordult a múlt század ’60-as éveitől kezdve. Az embernek sokszor az az érzése, hogy mintha már eltűnt volna a határ a bulvár- és a nem bulvármédia között.

Meglepő lenne? Nem biztos, ha megnézzük, hogyan építik fel az újságok a tematikájukat. Mi is a cél? Az emberek figyelmének lekötése egyrészt a hirdetésekből származó bevételek maximalizálása végett, másrészt hogy ezáltal megfelelő mértékű, lehetőleg minél nagyobb politikai és/vagy gazdasági befolyásra tegyenek szert. És az emberek figyelmét még mindig a leginkább a negatív információkkal, hírekkel lehet lekötni.

Döntéseink során is nagyobb szerepet tulajdonítunk a negatív híreknek. Érdekes, hogy negatív hír hallatán még az agyunkon belüli reakció is több idegi területet érint. Ez a fajta negatív torzítás tehát nagyon is emberi: oka vannak annak, hogy úgy reagálunk, ahogy. De egészen más kérdés, hogy ezt ki is használják-e egyesek.

Láttuk, olvastuk, tehát igaz. Kevesen gondolkodnak el rajta, hogy nem csak ezek a negatív töltetű információk vannak, és ha az embereket évtizedeken át ezekkel a hírekkel bombázzák, akkor hiába állítja például a neves pszichológus, Steven Pinker, hogy a történelem legbiztonságosabb korszakában élünk, az emberek nem így fogják érezni. Elkezdenek bennünket olyan – egyébként önmagukban persze felháborító – események aggasztani, mint a terrorizmus, holott ennek világszintű hatása fényévekkel jelentéktelenebb sok egyéb tényezőhöz képest.

A terroristák is ugyanezekkel a figyelemfelkeltő módszerekkel élnek: a lényeg, hogy minél többen lássák, minél nagyobb legyen az adott terrorcselekmény hírverése. Márpedig ha nekem azt sulykolják napi 24 órában, hogy terrorveszély van, akkor azt is fogom hinni és érezni: ez lesz a valóságérzetem – hamis következtetésekre fogok jutni.

Ez a torz, túlzottan negatív tükör a világunkról végül jelentős hatással lehet a mentális egészségünkre is. Egy kutatás során megvizsgálták, hogy milyen hatással volt a 2013-as, a bostoni maratonon történt robbantás a jelenlévőkre és azokra, akik az eseményről szóló híreket figyelték. A megdöbbentő eredmények szerint azok, akik mélyen elmerültek a hírek fogyasztásában, vagyis több mint hat órán át nézték az ezzel kapcsolatos információs dömpinget, magasabb szintű akut stressz jeleit mutatták azokhoz képest, akik jelen voltak a robbantásoknál.

Tényleg érdemes a hírek fogyasztására ennyi időt szánni?

HVG Könyvek

Az internet és főleg később az okostelefonok elterjedésével már lényegében mindenhol és minden felületen fogyaszthatjuk a híreket, ennek az információs cunaminak pedig meg is lett a hatása. Maga a cikkek címe is már olyan „csali” (clickbait = kattintáscsali), amelyen az olvasó fennakad, mint egy hal, és jól rákattint. A clickbaitanyagok általában ezt a 6 típust fedik le (az 5. különösen meghökkentő):

1. sokkoló, megdöbbentő eredmények;
2. hírességekkel kapcsolatos pletykák;
3. IQ-nkat próbára tevő feladat;
4. remek, gyorsan elsajátítható praktikák, trükkök;
5. önsegítő tematikájú felsorolások, listák, amelyeknél különösen a vége felé jön az, ami „izgalmas”;
6. misztikus, hihetetlen történetek.

A frissebb információk ugyanakkor arra mutatnak rá, hogy sokszor maga a tartalom már nem is számít. Egy izgalmas felmérés során egy cikknek a következő címet adták: „Tanulmány: A Facebook-felhasználók 70%-a csak a tudománnyal kapcsolatos történetek címsorát olvassa el, mielőtt kommentálná”. Az érdekessége az volt, hogy néhány értelmes mondat után egy ákombákomba, latint utánzó összefüggő szövegbe (lorem ipsum) csapott át, vagyis a java zagyvalék volt. Nem volt ilyen tudományos felmérés és eredmény: maga a hír képezte a felmérést – de ezt persze kevesen vették észre, és mintegy 46 ezerszer osztották meg.

Az eredmények alapján a linkek 59%-át anélkül osztják meg az emberek a közösségi média felületein (például a Twitteren), hogy elolvasták vagy legalább rákattintottak volna. Elolvassák a címet, és már van is véleményük, amit akár oda is kommentelnek, amikor megosztják a cikket. Ez esetben nem beszélhetünk már clickbaitről sem, hisz rá sem kattintanak, ez már maga a sharebait (share = megosztani) világa.

Persze, nem ellenőrizhetünk mindent, és a bizalomnak meg kell maradnia hírolvasáskor is: ha valaki azt mondja egy címben, hogy ez az eredmény, akkor jó, ha én azt olvasóként elhihetem. De a cím nem minden – jobb kétszer is meggondolni, hogy továbbterjesztjük-e az ilyen „figyelemvírusokat”, vagy gátat szabunk nekik.

A fenti cikk Kenyeres András Figyelemkontroll című könyvének szerkesztett részlete. Mennyiben tükrözi egy napunk azt, ahogy éppen élni szeretnénk? Mennyire tudunk a hétköznapjainkban önazonosak lenni? Tényleg szánunk-e elég figyelmet azokra, akiket és amiket fontosnak tartunk? Kenyeres András mentáltréner-tanácsadó könyvében azt javasolja: szánjunk időt arra, hogy egy pillanatra elgondolkodjunk az életünkön, és figyelmünket azokra a dolgokra irányítsuk, amelyek lényegesek számunkra.