szerző:
Műértő

„Teljes keresztmetszetet nyújtani”, méghozzá „szubjektíven” nem akármilyen vállalkozás. Márpedig a bevezető szöveg szerint ennek lehetünk tanúi a Magyar fotóművészet az új évezredben kiállításon. A Galéria sajátos alaprajzú A épületébe be van ömlesztve 22 művész egy-egy fotósorozata és néhány videó; a kurátor szerint ez lenne a teljes keresztmetszet. Vagy a szubjektív válogatás? Megtudhatjuk még a bevezetőből, hogy az „utóbbi évtizedben” a „többi képzőművészeti ághoz viszonyított határok elmosódtak, megkérdőjeleződtek”. Nagy múltú fotográfiai műfajok szerepe „alakult és értékelődött át”, és a „szociális felelősség kérdésköre” is megjelent. Sűrű évtizedünk lett volna, ha így lenne.

Szabó Dezső: Magasfeszültség VI., 2012

A közhelyes kijelentéseken és kérdéseken kívül a szöveg nem tartalmaz semmit. A falon valóban fotótechnikai eljárásokkal készített képek függnek, de hogy melyik miért épp ott, erre nincs válasz. A mellettük olvasható kommentárok az egyes művészeket mutatják be; ezek a katalógusban publikált szövegek helyenként esetlegesen megcsonkított változatai.

Homályos sejtéseink azért lehetnek: a bevezetőben szó esik az „alkotói fotóhasználatról” („a magyar művészetben”), amelynek során felerősödött „a festészettől kölcsönzött táblaképek szerepe”. Tehát itt valamiféle képzőművészeti referencialitásról is szó lehetne, ha ezt a kiállítás címében is fel merte volna vállalni.

Emelte a rendezvény fényét a megnyitó, amelyet Halász János kulturális államtitkár tartott. Pusztán személye elegendő volt ahhoz, hogy Szacsva y Pál visszalépjen a szerepléstől, tiltakozva az államtitkár által megtestesített „kultúrpolitika” ellen. Mások a megnyitón demonstráltak matricákkal, vagy épp távollétükkel.

A tárlat két jól körülhatárolható nyilvánosság alkotóiból merít. Az anyag gerincét azon művészek munkái adják, akik a képzőművészeti nyilvánosságban aktívak. Nem gondolom, hogy Szabó Dezső, Koronczi Endre, Gyenis Tibor és társaik „fotóművészek” lennének, bár mindegyikük munkásságában meghatározó médium a fénykép. Sőt hiába volt mestere Lucien Hervé, Esterházy Marcellt sem könyvelhetjük el fotóművészként, mivel a fotó számára nem kitüntetett médium, pusztán sokoldalú és változatosan használt eszköz. Ezzel párhuzamosan számos olyan alkotó szerepel, aki fényképezéssel foglalkozik és a médium keretei között alkot. A határok, ha elmosódtak is a fotóművészet és más vizuális ágak között – ahogyan a bevezető állítja –, talán mégsem hagyhatók figyelmen kívül.

Ugyanis a tárlat nemhogy „mosni” segít, egyenesen ledönti a határokat, mint tank a kordont. És szót sem veszteget erre a gesztusra. A várt hatás nem marad el: pár percen belül fogalmunk sem lesz, mit nézünk és miért. Ezt elősegíti, hogy az alkotók két csoportja váltogatja egymást a nagy tér körüli helyiségekben: Gyenis után Kerekes Gábor következik, aztán Esterházy Marcell, majd Eperjesi Ágnes, végül Korniss Péter. A galérián Kovalovszky Dániel, Misetics Mátyás, majd Koronczi jön, utána Kudász Gábor Arion. Egy kis helyiségben Tóth György. A hosszú falon Magyar Ádám. A mögötte lévő terekben Gerhes Gábor, Czigány Ákos és Dezső Tamás szomszédságában.

Szabó Dezső és Ősz Gábor egymás mellett a középső terem földszintjén – ebből az élményből lehetett volna kibontani a vezérmotívumot: két fontos, elismert alkotó ugyanazzal – a valóság és kép viszonyával – foglalkozik, de teljesen eltérő alapállásból, és így vagy úgy, mindkettő fényképez. Ki mit manipulál, és hogyan? Ezt a vonalat – valóság és reprezentáció viszonyát – folytatja a teremben Péter Ildikó, de körülbelül úgy, mint amikor egy karaokepartin valaki Whitney Houstont énekel kicsit félénken a sztár után. Városi építkezéseket rögzítő fotói enyhén szólva triviálisak, az alkalmazott technikából fakadó makettjelleg konnotációja a két előbbi anyaggal egy térben lerágott csontnak tűnik.

Hogyan lehet ilyen helyzetbe hozni a méltatlanul együvé zárt művészeket? A negyedik szereplő a centrumban Fabricius Anna. Az ő fotói esetében a játékos kritika elsősorban a valóságra irányul, a fényképezés csak az eszköz, amelynek segítségével megteremthető a befogadó és az alkotó által egyaránt vizsgálni kívánt szituáció.

A kiállításnak nincs iránya, tere, és tulajdonképpen koncepciója sincsen. Ritka alkalom ezt megélni ekkora térben és ilyen összegből. A tárlat abszurditását fokozza, hogy a konceptuális anyag nagyszerű: kiváló, reprezentatív válogatás, de a „fotográfusok” között is van izgalmas művész.

Érdemi dokumentarista anyag nincs a tárlaton, csak a dokumentarizmusból kiinduló, azt poétikai, kvázi univerzális magasságba emelő – és önmagában nagyszerű – Dezső Tamás-sorozat (Itt, bárhol), amely Gerhes Gábor szomszédságában tökéletesen értelmetlen.

Mennyiben meghatározó alkotója az évtizednek Korniss vagy Kerekes? Az ő értékeiket nem valószínű, hogy ilyen keretek között kell és lehet bemutatni egy-egy sorozattal, az pedig még kevésbé, hogy az ő életművükből ezek a darabok így kiragadva megvilágítanának valamit. Korniss Péter betlehemes munkájához nyilván hozzátartozik a teljes életmű, és az a különleges, életre szóló viszony, amelyben Korniss a témájával él, és amihez képest az újabb gesztus értékelendő. Kontextus nélkül csak egy felületesen kultúrakritikus sorozatot látunk, amiben van valami kínosan erőltetett, a mindenáron való felzárkózás vágya. Kerekes Gábort pedig be sem lehet szuszakolni ebbe az évtizedbe, vagy ha igen, akkor Szilágyi Lenkének is helyet kellett volna juttatni – „szubjektív keresztmetszet” ide vagy oda.

A „depóban” – a csarnok melletti kettős térben – helyezkedik el három művész: Barta Zsolt Péter, Gábor Enikő és Pecsics Mária. Barta egy olyan, gazdag hazai hagyományokra támaszkodó fotóművészetet művel, amely az eddig említettektől teljesen idegen. Ezt „szerencsésen” aláhúzza, hogy félre is rakták őt a földszinti kis terembe. Ugyanerre a sorsra jutott Gábor Enikő, akinek művei leginkább Bartával rokoníthatók, de itt nem látszik, hogy egyáltalán miért kapott helyet. Pecsics Mária tájfotói jól illeszkednek egy trendbe (most Per Bak Jensen jut eszembe), ennek ellenére itt sem látom világosan a koncepciót: még egy színfolt a palettán uralkodó teljes összevisszaságban.

Olyan apróságok, mint például hogy a Koronczi- és Gyenis-féle BASIC-projekt leírása elmaradt, és ezáltal értelmezhetetlenné vált, talán már nem rontanak sokat a helyzeten. A hiba ennél alapvetőbb.

A pongyola, esetleges kontextus azt eredményezte, hogy a kurátor ha akart, sem válogathatott volna össze egy reprezentatív anyagot az elmúlt évtizedből, hiszen nincsenek keretek, nincs olyan intenció, amely rendezné a műveket. Körülbelül a nyilvános szereplések és a személyes ismeretségek határozták meg a listát, s ezzel a kurátor figyelmen kívül hagyta egy ilyen gyűjteményes kiállítás jelentőségét és hatásait. Ha szükség van „fotóművészeti” tárlatra, akkor tisztázni kellett volna a viszonyt legalább a „magyar fotóművészettel” mint diskurzussal. Ha a képzőművészek fotóhasználatára, vagy magának a médiumnak a kortárs művészetben való szerepére gondolunk, ezek mind lehettek volna rendező elvek – mind az egész anyag, mind egyes részei esetében. Ehelyett ez a feladat a kommentárokra hárult, amire azok műfajilag alkalmatlanok. Különösen, hogy szerzőik – a legtöbben vezető szakemberek – nem ismerték a kiállítók listáját, és nem vettek részt a rendezésben, így szövegeiket a tárlat kuszaságának legitimálásához használták fel.

Végül mindenki rosszul járt: a művészek sokszor eredeti kontextusukból kiragadott munkái légüres térben, egymást zavarva függnek a falon, a kommentárok szerzői mint hostessek állnak a hipermarketben, a Nemzeti Galéria pedig ismét helyet adott egy, az intézményhez méltatlan, felesleges kiállításnak. (Megtekinthető július 28-ig.)

Jerovetz György

Állj mellénk!

Tegyünk közösen azért, hogy a propaganda mellett továbbra is megjelenjenek a tények!

Ha neked is fontos a minőségi újságírás, kérjük, hogy támogasd a munkánkat.

Állj mellénk!

Tegyünk közösen azért, hogy a propaganda mellett továbbra is megjelenjenek a tények!

Ha neked is fontos a minőségi újságírás, kérjük, hogy támogasd a munkánkat.
Bekerült egy igen nagy kellemetlenség a Google keresőjébe

Bekerült egy igen nagy kellemetlenség a Google keresőjébe

Női kézilabda-Eb-t rendez Magyarország 2024-ben

Női kézilabda-Eb-t rendez Magyarország 2024-ben

A Fidesz jelöltje, Dézsi Csaba András nyerte a győri polgármester-választást

A Fidesz jelöltje, Dézsi Csaba András nyerte a győri polgármester-választást

Olyan legendát veszítettünk el, akiből jó, ha egy van generációnként

Olyan legendát veszítettünk el, akiből jó, ha egy van generációnként

Spiegel: Rosszul állnak Orbán ügyei

Spiegel: Rosszul állnak Orbán ügyei

Letette a cigit az ír házaspár, ezután már futotta új Teslára

Letette a cigit az ír házaspár, ezután már futotta új Teslára