Kiállítási enteriőr a park egyik barakkjában

Hol a németek deportálták az ott élő jelentékeny zsidó közösségeket, hol a szovjetek hurcoltak el kiszámíthatatlan módon bárkit. Egyik terror követte a másikat, nem volt puha diktatúra, volt viszont lefejezett kultúra és rengeteg deportált, halott. Erre a múltra nem egyszerű emlékezni, különösen nem könnyű szívvel visszanézni.

Lettországban, Észtországban és Litvániában a rendszerváltás, az újból elnyert függetlenség után alapított múzeumok a megszállások, deportálások kettős történetét beszélik el. Nyugaton élő emigránsok 1993-ban létrehozott alapítványából született meg a rigai Megszállás Múzeuma (amely abban az épületben kapott helyet, ahol korábban a partizán- és a mozgalmi múlt történetét mutatták be), fenntartását, egy-egy projekt kivitelezését 1997 óta már a lett állam is támogatja. Tallinnban 2002--2003-ban jött létre a Megszállás és a Szabadságért Folytatott Harc Múzeuma, amelyet egy Kanadában élő észt emigráns asszony szponzorált. Ugyancsak Észtországban, Tartuban múzeumot rendeztek be a KGB egykori pincebörtönében. Az országban a szovjetekkel szembeni ellenállás egészen az 1980-as évekig tartott; a rendszer ellenfelei kivonultak az erdőkbe, Erdei Testvéreknek nevezték magukat. A tartui KGB Múzeumban kiállították annak a férfinak a fényképét, aki a felirat tanúsága szerint az utolsó Erdei Testvér volt, és 1983-ban halt meg valahol az észt erdőkben. Vilniusban az egykori KGB épületét alakították át múzeummá, s nyitották meg 1992-ben, majd rendezték újjá 1997-ben. A Vilniustól mintegy 140 kilométerre lévő Grutas Parkban 2001-ben helyezték el a közterekről eltávolított szobrokat, emlékműveket.

Stílszerűen, a marxizmus szellemében kezdjük az alap, azaz a tulajdonviszonyok vizsgálatával: a közterekről eltávolított szobrok raktározása sok pénzt emésztett fel, ezt a kiadást a litván állam nem vállalta. Ezért a kulturális minisztérium nyílt pályázatot hirdetett a kommunista szellemiséget, hősöket, vezetőket ábrázoló eltávolított köztéri szobrok, emlékművek elhelyezésére. Az ideológiai szempontok helyét az anyagiak vették át. A tendert egy üzletember nyerte. Viliumas Malinauskas családi vállalkozást vezet, az „erdő gyümölcseivel” kereskedik, és a pályázat elnyerése után ugyancsak családi vállalkozásként üzemelteti a házuk mellett lévő szoborparkot. Ennek létesítésére, a szobrok rendbehozatalára egymillió dollárt költött. A szoborpark meglehetősen nagy területen helyezkedik el, s úgy alakították ki, hogy egyszerre szabadidőpark -- játszóterekkel, kis állatkerttel, étteremmel, szuvenírbolttal -- és egy gulágtáborra emlékeztető skanzen. Fabarakkok vannak benne, magasra emelt őrbódék, némelyikben bábukatona őrködik, hangszórókon át mozgalmi dalok üvöltenek, a vendéglőben a pincérek úttörőnyakkendőt viselnek és nosztalgiaételeket szolgálnak fel, amelyeket kívánság szerint akár csajkából ehet meg a vendég. A faházakban kiállításokat rendeztek a kommunizmus jellegzetes tárgyaiból, „műalkotásaiból”, a rendszer hangulatát felidéző enteriőröket alakítottak ki. Ami azonnal letaglózó, az a mennyiség, az egymás mellett sorakozó Leninek, a domborművek, portrék, a rengeteg egy kaptafára készült szobor Marxról, Engelsről, Dzserzsinszkijről és a helyi kommunista vezetőkről.

A Grutas Parkot április 1-jén, a bolondok napján nyitották meg, a bevonuló nézők élén egy Leninnek öltözött színész haladt. A park bizarr látványosság, sok látogatót vonz, s Malinauskas még többre vágyik: szeretné turisztikai központtá fejleszteni. Tervei között szerepel, hogy esetleg Lettországból, Észtországból is szerez be szobrokat, és Grutas a balti országok genocídiumközpontja lesz. A park angol nyelvű négyoldalas kiadványában a megszállás áldozatairól, a titokban, marhavagonokban éjjel elszállított deportálásokról emlékeznek meg, a nemzet történelmének legborzalmasabb lapjaként említik a szovjet uralmat és ideológiát. A beszédmód szinte megegyezik azzal, ahogyan a holokausztról, a náci áldozatokról szólunk -- hasonló az áldozati narratíva, a gondolatok: a „soha többé”, a „nem szabad felejteni”, az „örökre emlékezni kell a borzalomra”. Maga a park viszont elszakad ettől a retorikától. Inkább az ironizálás, a nevetségessé tétel eszközeivel él. Megmutatja azt a korlátolt, az embereket tudatlanságban tartó ideológiát, amelynek a hivatalos művészet is része volt. Tudjuk, hogy a Budapest határában lévő szoborpark (Műértő, xxxxxxx) koncepciójának kidolgozásában is komoly dilemmát jelentett, hogyan lehet elkerülni az olcsó humorkodást és a kommercializálódást. Eleőd Ákos valóban a civilizált emlékezetnek teremtett formát, de az építmény története -- vagyis befejezetlensége és az, hogy milyen kevés szobor van a parkban -- jelzi, hogy a szocializmusra való emlékezés módja még egyáltalán nem megoldott. S bár a viccelődést valóban elkerüli a magyar szoborpark, a bejáratnál árusított tárgyak, relikviák egyáltalán nem a konzumálástól való távolságtartásra utalnak. Nem csinálnak ugyan nagy üzletet az itt árusított tárgyakból, de nem is zárkóznak el az elől, hogy a turisták vásárlási igényeit kielégítsék. A tervező emelkedett, intellektuális koncepciója félbemaradt, s félúton más irányba fordult. Grutast StalinWorldnek is hívják a litvánok, utalva a Disney Worldre, s kezelője ennek megfelelően üzleti vállalkozásként működteti. A helynek nincs szelleme, vagyis saját története -- ahogyan a Budapest határában lévő szoborpark helye sem nevezetes semmiről, nincs körülötte semmi, kívül esik mindenen.

A Grutas Parkot természetesen sokan és keményen kritizálják, egyesek felszámolását követelik. Gulágskanzent létrehozni, üzleti alapokon működtetni érthető módon felkavarja az áldozatok és az áldozatok leszármazottainak érzelmeit. Mintha a gulágskanzen az áldozatoknak kívánna emléket állítani, a látogatót arra késztetni, hogy átélje, milyen érzés áldozatnak lenni, a szoborpark pedig egy korszak hivatalos művészetének tárgyait akarja megőrizni -- Eleőd Ákos metaforájával élve: a könyvégetést elkerülni. Ha a két koncepciót megpróbáljuk egybefűzni, akkor arra jutunk, hogy egyszerre akarnak az áldozatoknak és a bűnösöknek emléket állítani. De az erre a „gulágra” deportált szobrokat nem lehet csak szobroknak tekinteni. Pártvezérek, bűnösök ők, akiken szimbolikus bosszút vesznek az áldozatok. A bűnösök pokolra kerültek, s mintha Dante útját járnánk végig a befagyott folyó mentén, találkozunk velük. A szobrokat többnyire talapzatukról levéve állították fel egy-egy tisztáson, a Generalisszimusz kis bokorban állva nézelődik, a szoborfejeket a földre, egymás mellé tették, a tribünt és a rajta szónokló, derékig látható bronz-Lenint egy kis faház mellé helyezték.

Vannak, akik védelmükbe veszik a parkot. Konstantinas Bogdanas szobrász -- aki számtalan Lenint készített, és a Grutas-parkban is több munkája látható -- úgy gondolja, a szoborpark érdeme, hogy ezek a munkák, azaz 50 év szobrászata nem vész el, megőrződik az utókornak, hiszen ez is művészet, a művészet pedig maradandó kell legyen. Pedig nem „a művészetről” van itt szó. Például Vilnius egyik hídjáról nem távolították el a névtelen munkásokat ábrázoló szocialista realista szobrokat. S a város egyszerűnek nem mondható köztériszobor-térképét tovább bonyolítja a rockzenész Frank Zappa büsztje, amely ott áll a város egyik kevéssé forgalmas helyén, s amelyet ugyancsak Konstantinas Bogdanas készített. A „művészet” kártyájának végső érvként való kijátszása önfelmentést, a felelősség vállalásának elkerülését jelzi.

Maradnak a kérdések: miért lehet a gulággal viccelődni, és a náci koncentrációs táborokkal miért nem? Miért lehet szoborparkokban összegyűjteni a szovjet rezsimek monumentumait, és miért nem lehet a nácikét? Elképzelhető-e, hogy egy koncentrációs tábor emlékhelyének megnyitásakor egy színész Hitlert alakítva, karján szőke copfos kislánnyal haladjon az érdeklődők élén? Miért játszhatja el egy hasonló alkalommal másvalaki Lenint, és miért járja be a világot a hír -- jogos felháborodást keltve --, ha az ifjú Károly herceg egy jelmezbálon náci egyenruhában jelenik meg? Miért szabad nevetni a sztálinizmuson? Szabad-e nevetni a nácizmuson? Miért szabad az egyiken, és a másikon nem? Nem a kétfajta terrort akarom összehasonlítani, s eldönteni, melyik volt borzalmasabb, hanem a kétfajta terrorra való kétfajta emlékezést. Az érzelmek kétfajta intenzitását, amit Charles S Maier „hot and cold” emlékezetnek nevezett.

A szocializmus túl közeli, benne éltünk, különböző szinteken ugyan, de elfogadtuk feltételeit, sőt olykor még jól is éreztük magunkat benne. A szocializmusért senki sem vállalja a felelősséget. Mivel a sztálinizmus bárkit deportálhatott, kivégeztethetett, bárki áldozatává válhatott, sőt legodaadóbb hívei lettek leginkább az áldozatai, nincsenek olyan áldozatközösségek sem, mint a holokauszt esetében, akik emlékezni -- s ezzel részben saját identitásukat megőrizni, részben a traumát feldolgozni -- akarnának. A nácizmusról nagyon sokat tudunk, a holokausztról sok kép él bennünk, ellentétben a gulágokkal. A nácizmusnak a háború vetett véget, a szocializmus lassan múlt ki. Halálát kiábrándult hívei is segítették. A szocializmushoz fűződő emlékeink igen összetettek, márpedig egy turisztikai vonzerőnek szánt szoborparkban nem tehetők finom distinkciók.

A holokausztmúzeumokban, egykori koncentrációs táborok emlékét őrző helyszíneken általában nem szednek belépődíjat és nem csinálnak üzletet a szenvedésből. A szoborparkokban azonban van belépődíj. Mindkét eljárás mellett felsorakoztathatók érvek és ellenérvek: a fenntartás mindenütt költségekkel jár, az egyik helyzetben azonban az állam, a köz többnyire átvállalja e költségeket, a másikban nem. Ezeket a szocialista show-kat nem utolsósorban a nyugati turisták számára rendezik. Miközben a holokausztturizmus, a holokauszt muzeologizálása azok szemében, akik a borzalom felfoghatatlanságát hangsúlyozzák, veszélyes, hiszen az égbekiáltó bűn nem normalizálható, nem helyezhető megszokott keretek közé, ugyanez megtehető a sztálinizmussal, a szocializmussal. A Kelet mintegy a Nyugat kedvében jár, s közben az se baj, ha ebből némi bevételre tesz szert. A szocialista állam meghalt, holtteste privatizálható.

A Grutas Park elkerüli a kényes, húsbavágó kérdéseket. Nem okoz senkinek sem kényelmetlenséget, ki akarja elégíteni a nosztalgikus vágyakat, nem tisztázza, mire és miért akar emlékezni. Mégis van hangulata, tagadhatatlanul megszelídíti az egykor fenyegető szellemeket, nevetni enged. Az irónia azonban ott kezdődik, hogy az egykori állami emlékezetet bérbe adták, s azt most a vállalkozó ügyesen értékesíti.

Turai Hedvig