„Minden népnek megvan a maga humora, egy része mindenkinek érthető, de a legtöbb csak annak, aki benne él, a többinek hiába meséled. Nem is csak a nyelv meg a fordítás miatt, mert elég, ha csak elmagyarázod, hogy miről szól. Mindegy, hogy az elején vagy a végén, ha körítened kell, már nem ér sokat.” … „Ezeket, aki nem zsidó, nem értené soha, ha meg elmagyarázod, akkor már rég rossz, csak azt látná, hogy itt összevissza röhigcsélünk minden idiótaságon” - idéz Miért kell Kohn bácsinak négy hűtőszekrény? című könyvében két interjúalanyt Papp Richárd, az ELTE Kulturális Antropológia szakcsoport adjunktusa. Majd mégis megpróbálja értelmezni, kontextusba helyezni a vicceket. Megteheti, hiszen ő nem szórakoztatni akar.

Papp könyve egy pesti vallási és kulturális közösségbe, a Bethlen téri zsinagógába vezeti az olvasót, hogy aztán ott bemutassa a humor szerepét a közösség belső és külső kommunikációjában. A fiatal szerző munkája nem azért érdekes, mert egyedi jelenséget ír le. E sorok írója nem hiszi, hogy az itt olvasható példákat - még ha az interjúalanyok belülről nézve különleges jelentőségűnek gondolják is a humor hatását saját közösségükre - ne lehetne más népcsoportok esetében is hasonlóan elemezni. Papp munkája azért fontos, mert résztvevőként is képes kívülállóként leírni, értékelni, majd kategorizálni kutatása tárgyát, a pesti zsidó humort. Személyes hangú bevezetőjében a szerző felidézi többek közt, hogyan segítette saját közösségbe illeszkedését a tagok öniróniája. Az antropológusként jelen lévő szerzőtől azt kérdezte egyszer két öreg: „megéri neked a Bethlen térről írni?”, majd, miután ő igennel válaszolt, az idős férfiak mosolyogva reagáltak: „Az jó, az jó, ügyes…”
 
A humor meghatározó kulturális tartalom a zsidóság életében, véli a szerző, aki sok-sok példa segítségével kísérletet tesz arra, hogy bemutassa a zsidó humor sokszínűségét és mélyebb tartalmait. Könyve mégsem viccgyűjtemény, aki ekként olvasná, csalódni fog benne. Papp a vicceket, humoros beszólásokat és kommenteket értelmezi, kategorizálja aszerint, hogy éppen milyen élethelyzetekre reflektálnak. Az első fejezetben olyan viccekről értekezik, melyek a zsidó kiválasztottságérzésből eredő felelősségtudat és a mindennapok realitása közti feszültséget vezetik le. Ez az öniróniára épülő humor teszi lehetővé, hogy a sokszor nehezen betartható hagyomány mintái akkor se sérüljenek, ha követői alkalmanként megsértik a normáit. Jó példa erre a viccbéli Kohn bácsi esete, aki a hentes előtt a  „tiltott” kolbászokat, hurkákat nézegeti. Amikor az ég mennydörögni, villámlani kezd, Kohn megadóan azt kérdezi: „No de, Uram, nézni csak szabad.”
 

Külön fejezet foglalkozik azzal a jelenséggel, amikor a humort a mindennapi életben adódó konfliktusok elsimítása érdekében mozgósítják a közösség tagjai. Ezek a viccek nemcsak feloldják a feszültséget, hanem el is veszik az élét a további összezördülések komolyságának, amikor azt sugallják, a zsinagógai közösségek „általában ilyenek”. Gyakori eset például, meséli Papp, hogy valaki közbevág, közbeszól; ilyenkor a kezdeti dühöt megenyhülés („igazi zsidó vagy”, „nem vagy te zsidó véletlenül?”), majd közös nevetés követi, de ugratásra számíthatnak azok is, akik egy időre eltűnnek a közösség szeme elől („Maga meg kicsoda? Mit keres itt egyáltalán? Maga zsidó?”).
 
A „Pesten minden zsidó minden zsidót ismer” jelenséget bemutató fejezetet Papp az alábbi klasszikus viccel indítja: „Két zsidó találkozik Budapesten. Az egyik megkérdezi a másiktól: – Ismered a Kohnt? – Nem. – Na és a Grünt? – Akkor inkább a Kohnt.” A zsidó közösségen belüli konfliktus elsősorban a „zsidó falu” zártságának érzetéből fakad, jellemzi a budapesti helyzetet Papp. „Olyan ez a pesti zsidó világ, mint egy kis falu. Mindenki ismer mindenkit, belelát a másik életébe, sokszor ki is akadsz a sok pletykától, de pont ezért is van ez az otthonosságérzésed is” – jegyzi le a szerző egy interjúalanya véleményét. A barátságos falu és a nyomasztó zártság közti feszültséget a közösség tagjai humorral vezetik le, mint például amikor saját rendezvényeiket „kohnferenciaként” vagy „bibshowként” jellemzik.
 
Könyve záró fejezetében Papp azt mutatja meg, hogyan segíti a humor a magyarországi nem zsidó társadalommal való együttélést, illetve hogyan alakíthatja egy vicc az egyetemleges zsidósággal való kapcsolatot. A szerző rámutat, hogy a „Na és hová álljanak a belgák?”, illetve a „Kohn és Grün koldul a Bazilika előtt” típusú viccek egyszerre oldják és konzerválják a többségi társadalom és a zsidóság közti feszültséget. A humornak ez a része azonban csak befelé működik. „Úgy van ez a zsidó humorral, mint a Cyranóban. Magamat kigúnyolom, ha kell, de hogy más mondja, azt nem tűröm el” – idézi egy beszélgetőtársát Papp, s Raj Tamást citálva rámutat: a zsidó humort azért is érdemes kitüntetett figyelemmel kísérni, „mert azzal, hogy kíséri, alakítja, mélyíti a személyes és közösségi kultúrát és identitást, a legnehezebb körülmények között is elviselhetővé teszi az életet”.