Jelentős elmaradásai vannak Magyarországnak a Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet (OECD) és az EU tagjaként vállalt kötelezettségeiben. EU-tagként az ország bruttó nemzeti jövedelm ének 0,17, OECD-tagállamként 0,33 százalékát, közel százmillió eurót kellene fejlődő országok felzárkóztatására fordítani, jelenleg azonban körülbelül az összjövedelem 0,11 százalékát fordítjuk erre a célra – mondták a nemzetközi humanitárius segítségnyújtással foglalkozó szakértők a CEU-ban megrendezett beszélgetésen. Az arány a jövőben várhatóan növekedni fog, erre utal egy most megjelent tanulmány, amely a hasonló segítségnyújtással foglalkozó cégeket és civil szervezeteket, valamint a Magyarország által leginkább segélyezett országokat vette számba.

Főként a magánszektor adakozik

Magyarország 1996 óta tagja az OECD-nek (korábban mi is a segélyezett országok közé tartoztunk), amivel a korábban segélyezett ország belépett a fejlett országok csoportjába, így a nemzetközi szervezet kötelezi, hogy a bruttó nemzeti jövedelme (GNI) 0,33 százalékát költse fejlesztési támogatásokra. Emellett az Európai Uniós csatlakozáskor azt vállaltuk, hogy az összjövedelem 0,17százalékát fordítjuk ilyen célokra.

Magyarországról ennek ellenére nem feltétlenül érkezik kevés pénz a fejlődő országoknak, csupán az állami szektor vállal rendkívül kis részt a támogatásokból. Bartha Attila, a CEU oktatója egy most bemutatott tanulmányra hivatkozva rámutatott, hogy a Magyarországról származó felajánlásoknak csupán 15 százaléka származik az államtól. A legtöbb felajánlást (35 százalék) magáncégek teszik, az állam további 32 százaléknyi EU-s pénzt oszt szét, és közel 1 százalék származik az egyszázalékos adó-felajánlásokból.

Áljótékony cégek

A tanulmány szerint Magyarországtól jelenleg Afganisztán, Szerbia, Ukrajna, Kenya és Vietnám kapja a legtöbb fejlesztési segélyt. A CEU kutatói azt is vizsgálták, az egyes szektorokból hányan adakoztak humanitárius célokra. Andrew Cartwright, a tanulmány egyik szerzője a beszélgetés elején azt mondta: a kutatáshoz felhasználtak statisztikai adatokat, valamint kérdőívekkel vagy személyesen megkérdezték a magyar állami szektor, privát cégek és civil szervezetek képviselőit is.

A cégek közül hatvan vállalat állította magáról, hogy fejlesztési célokra költött pénzt, azonban közelebbről nézve kiderült, ezek jó része „csak névlegesen volt NGDO, vagyis a fejlesztésekre adakozó nem kormányzati szerv” – mondta Bartha. A cégek körülbelül egyharmada egyáltalán nem költött ilyen célokra, vagy másféle kiadásokat tüntetett fel támogatási segítségként. A hazai civil szervezeteken keresztül érkező felajánlások nagyobb része külföldi filantróp szervezetektől vagy magánszemélyektől, kisebb részben magyar forrásból származik.

Nem tartjuk fontosnak

Bartha Attila szerint a magyar cégek és civil szervezetek adakozását megnehezíti, hogy nincs elég pénztőkéjük, a személyi állomány tapasztalatlan, nincs felkészítve hasonló feladatokra. Emellett Magyarországon rendkívül kevesen tartják fontosnak a távoli országok megsegítését (körülbelül 20 százalék, amely még a régióban is alacsonynak számít, a szomszédos országokban ez az arány 30 százalék körül mozog), és hogy nem épültek ki gazdasági és diplomáciai kapcsolatok legszegényebb országokkal.

Pozitívumként értékelte viszont a magyar NGDO-szektor „stabilitását és fejlettségé”, valamint azt, hogy az elmúlt időszakban megnőtt a magánvállalatok súlya a nemzetközi segélyezésben. „2010 előtt a privát vállalatokat nem tartották legitim donornak, mert a segítségnyújtásuk gyakran üzleti érdekeikkel párosult. Pár éve, részben a válság hatására az OECD is felismerte, hogy a fejlesztési szervezeteknek szüksége van a vállalatok tőkéjére.” Pozitívumként említette emellett a közvetítő társaságok megjelenését, amelyek a nemzetközi fejlesztésben jártas munkaerő megszervezésében segíthetnek. Mint mondta, ma Magyarországon elsősorban a gazdasági kamarák tölthetnek be ilyen szerepet.

Bartha szerint „átmenetileg elfogadható”, hogy a segélyezést úgy oldják meg magáncégek, hogy azok valamilyen kereskedelmi tevékenységgel függjenek össze, „például Laoszban magyar cégek támogathatják úgy egy csirkefarm modernizálását, hogy cserébe egy ideig magyar cégektől szerezzenek be eszközöket.” Ez azonban szerinte csak átmenetileg alkalmazható, hosszú távon inkább a cégek közötti együttműködés és az önkéntes segítségnyújtás fejlesztését tartotta fontosnak.

A kereskedelmet is be kell vonni

Makkay Lilla, a Külügyminisztérium Nemzetközi Fejlesztési Együttműködési és Humanitárius Segítségnyújtási Főosztályának vezetője arról beszélt, hogy Magyarországnak az OECD felé vállalt segítségnyújtás terén jóval nagyobb a mozgástere, mint az EU-s vállalásoknál. Bár mind az EU, mind az OECD csak az állami forrásból származó felajánlásokat veszi figyelembe, az OECD által előírt úgynevezett Official development assistance (ODA) viszonylag tág kategória: az állam beleszámíthatja például a határon túli magyar szervezeteknek nyújtott támogatást vagy a külföldi katonai missziókon nyújtott humanitárius jellegű segítséget (például aknamentesítést).

Makkay megerősítette, hogy rövidtávon érdemes lehet a külkereskedelemmel összefüggő segélyezés elterjesztése. Mint mondta, ezt Magyarország sikerrel alkalmazta Koszovóban, ahol sikerült felkelteni a keresletet eredetileg ingyen felajánlott értékpapírokra, Dél-Szudánban pedig norvég olajcégek értek el hasonló eredményeket.