Az ukrán válság reprodukálta az orosz-nyugati reláció hagyományos félreértéseit. Csakúgy mint a 2008-as orosz-grúz háborúban vagy a 2009-es orosz-ukrán gázválságnál, Moszkva évekig mondogatta, hogy beavatkozhatnak az ukrán folyamatokba. Mindez azonban oly valószerűtlen volt, a nyugatiak annyira nem tudták elhinni, hogy még meg is lepődtünk, amikor bekövetkezett. A 2008-as bukaresti NATO-csúcson Putyin megmondta: Moszkvának ez egy érzékeny terület, ha veszélyben érzik az érdekeiket, cselekedni fognak, adott esetben Ukrajna még szét is eshet. Valamivel korábban, a 2007-es müncheni beszédében a mostani hangvételnél még sokkal szívélyesebben közölte, hogy ha más nem hajlandó a nemzetközi normák között játszani, akkor ők sem fognak. Mindez egyértelmű utalás volt az Egyesült Államokra, az iraki invázióra, a koszovói függetlenség akkor még esetleges elismerésére és talán leginkább a posztszovjet térségre vonatkozóan.

Ez persze nem mossa tisztára az orosz szennyest. Bár Putyin a nemzetközi rend felelőtlen rombolásával vádolja Amerikát, az egyre hasonlóbb orosz magatartást még tetézi az önös érdekek gyanúja is: Washington aligha csatolta volna el Koszovót úgy, mint az oroszok a Krímet. Viszont azt eléggé egyértelművé teszi, hogy jelentőségükhöz képest meglepően nem figyelünk oda az oroszokra és kevés elképzelésünk van arról, mit is tudnánk velük kezdeni. És bár kötelességtudatból, demokratikus elköteleződésből vagy megszokásból, egyfajta arisztokratizmussal a putyini Oroszországot szoktuk ezért felelőssé tenni, valójában az európaiak vajmi keveset tettek, hogy dekódolják az orosz szándékokat, érdemi párbeszédre törekedjenek velük vagy felmérjék saját tetteik súlyát és fogadtatását. Most viszont megnőttek a tétek: nyilvánvalóan kemény választ kell adni Putyinnak, anélkül, hogy azt félreértenék Moszkvában.

Regionális

Éppen ezért elsősorban azt érdemes leszögezni, hogy a mostani konfliktus egyelőre Ukrajnáról, regionális hatalmi törekvésekről szól és nem egy világhódító terv első lépcsői. Nem lenne célszerű egzisztenciális fenyegetésként megélnünk, sem Washington, sem az európai fővárosok nem tesznek így. Olyan választ szeretnének adni, ami bár kemény és határozott, kizárja, hogy megnőjjön az orosz étvágy, de Moszkva mégsem értelmezi élet-halál harc kezdetének. Másrészt ez elsősorban még mindig egy befolyás-, és csak másodsorban egy területszerző háború: Moszkva egyezkedni akar Ukrajnáról, nem feltétlenül kiharapni abból nagyobb részeket. Egyáltalán nem újkeletű ez a törekvésük. Az elmúlt évtizedben egy sor koncepciót tettek le az asztalra, amelyben a biztonsági architektúrától kezdődően a posztszovjet tranzitkérdésig próbálták rávenni az érintetteket, legfőképpen az európai nagyhatalmakat, hogy tárgyaljanak ezekről a kérdésekről, mert ezek nekik problémát jelentenek. Ezek a javaslataik visszhangtalanok maradtak részben azok hiányosságai, részben a mögöttük felsejlő ambícióik miatt. És úgy általában is féltünk egy “új Jaltától” a posztszovjet térségben. Most viszont úgy tűnik, mintha 25 év után nekünk is lenne egy méretes problémánk a kelet-európai térségben, amelynek kezeléséhez stratégiai döntések kellenek majd. Hogy ezek milyen kapcsolatban állnak majd a normákkal és az értékekkel, még elválik.

Most, hogy inkább kényszerből, mint saját akaratból Európának kell pátyolgatnia az ukrán rezsimet, pénzt és nem csak ígéreteiket adni nekik, Európa is nagyhatalmi döntésekre kényszerül. A gazdasági szankciók legfőbb célja nem az, hogy kizavarják az oroszokat Kelet-Ukrajnából, hanem hogy Moszkvát legalább egy kicsit szorítsa az idő a rendezést illetően. Semmi garancia nincs arra, hogy amikor a dolog a tárgyalóasztalig jut, az EU “független, közvetítő” szerepe mindenben az ukránok támogatását jelenti majd. Például épp most kényszerítette bele Kijevet az unió egy “téli gázalkuba” az oroszokkal, amiért az ukránoknak a valutatartalékuk ötödének megfelelő összeget kellett odaígérniük, miközben a Valutaalap és az EU rögvest kihátrált az ígéretéből, miszerint még az idén hitelt adnának erre. A feltételek diktálásában amúgy az oroszok sem rosszak: pár éve a moszkvai segítség fejében ők vasaltak ki egy mintaszerű, drasztikus pénzügyi kiigazítást Minszkből. De például a Janukovicsnak adott orosz hitel is olyan makrogazdasági feltételeket tartalmazott, amelyeket a Valutaalap már nem tudott velük betartatni.

hvg.hu

A fentebb elmondottakból következik, hogy bár az orosz nyomásgyakorlás Európában, azon belül a térségünkben kifejezetten nőtt, és az orosz lépések adott esetben agresszívek, de ettől függetlenül inkább defenzívek, mintsem támadóak: a visegrádi országok vonatkozásában inkább Lengyelország és az atlantista érzület elszigetelése, egy potenciális oroszellenes cordon sanitaire ellehetetlenítése a céljuk, semmint valamilyen orosz tömb létrehozásáról. Ez a törekvés sem új, mind a NATO bővítésekor, mind az EU-csatlakozáskor az egyik legfőbb orosz fenntartás az volt, hogy milyen lesz az új tagoknak a hatása a multilaterális koalíciókban meglévő egyensúlyokra, és hogy nem következhet-e be az oroszellenes érzület általános megerősödése.

A Bush-korszak és az uniós tagság első tíz éve nagyrészt igazolta ezeket a félelmeket, az új tagok egy sor kérdésben olyan irányban mozdultak – legyen szó az iraki invázió támogatásáról, az amerikai rakétapajzsról, az energiabiztonság uniós értelmezéséről vagy a keleti partnerségi program kialakításáról –, ami kellemetlen volt Moszkvának. Orosz értelmezésben tehát egy már eleve meglévő atlantista tömb gyengítése zajlik hol diplomáciai eszközökkel, hol az energiaárakkal alkudozva, esetleg a szélsőjobb támogatása révén. Az ukrán válság "rendezése" során felmutatott sikereik, a cseh, a szlovák vagy a magyar kihátrálás Lengyelország mögül, a viszolygás a szankcióktól nem valószínű, hogy észrevétlen marad Washingtonban. A régiónak minden esélye megvan arra, hogy újra felértékelődjön a világpolitikában. Tévedés azonban azt gondolni, hogy ennek örülnünk kellene, még súlyosabb félreértés, hogy esetleg majd ezek az országok haszonelvűen lavírozhatnak egy ilyen helyzetben. Aki nem hiszi, kérdezze csak meg Janukovicsot, jó ötlet volt-e “megversenyeztetni” az oroszokat Brüsszellel.

A 2000-es évek második felének politikai válságaiból mindig a gazdaság és energetika kínált kiutat. A 2008-as válságig és még azt követően is az üzleti szféra kedvelte Oroszországot: hatalmas és gyorsan növekvő piac (a BRIC-államok egyike!), relatív stabilitás és jó makrogazdasági mutatók voltak jellemzőek rá. Az energetikában Oroszország túl fontos partner volt ahhoz, hogy ne lettek volna az EU-val közös vállalkozásaik. Ennek azonban mostanra vége. Az orosz gazdaság már a válság előtt is stagnált, most méretes árnyként borul rá egy sor politikai kockázat és az olajár relatív gyengélkedése. Az energetikában pedig vízválasztónak tűnik a mostani krízis: már a német kormány is a gázfüggés csökkentésén gondolkodik. Mindez újszerű az európai nagyhatalmak és az EU gondolkodásában, az oroszokkal meglévő partnerségi viszony lezárásaként értelmezhető, még ha a kapcsolatnak új nevet nem is sikerült egyelőre adni.

Ugyanakkor a reláció feszültségei már sokkal korábban elkezdtek halmozódni. Bár az EU számára az orosz piac jelentősége ütemesen nőtt az elmúlt tíz évben, az európai döntéshozók kevésbé érzékelték, hogy Oroszország számára éppen fordítva, Európa és az EU jelentősége egyre csökkent. 2003 óta az olajárak ütemes növekedése ellenére csökkent az EU27-ek súlya az orosz külkereskedelemben. Pár éve már nem Németország a legnagyobb kereskedelmi partner, hanem Kína, a legnagyobb tíz közé azóta az USA, Ukrajna és Belarusz mellé befutott még Japán és Törökország is. A kereskedelemnél is gyorsabban fordultak az orosz cégek a távol-keleti pénzpiacok, befektetések felé. Európai körökben továbbra is tartotta magát az az avítt elképzelés, hogy az EU-orosz energetikai kapcsolatok erősen asszimmetrikusak és Moszkva statisztikai értelemben is sokkal jobban függ az uniótól, mint fordítva. A valóság ezzel szemben az, hogy ez az aszimmetria a bevételek szintjén már a 2000-es évek utolsó harmadától kezdve mérséklődött, már ma sem érdemi, a kínai gázpiac megnyílásával és a távol-keleti olajexport további felfutásával szinte teljesen elhalványolódhat majd.

Lekezelve

Ilyen helyzetben nem meglepő, hogy sokunknak nehéz lenne felidézni az utolsó tartalmas EU-orosz csúcstalálkozót. Tulajdonképpen az integráció valamilyen trükkös kiterjesztésén kívül semmilyen érdemi ajánlat nem merült fel brüsszeli körökben, amelyeket viszont Moszkva 2003 után egyre nagyobb érdektelenséggel söpört le az asztalról. Ennél is nagyobb károkat okozott, hogy az uniós funkcionalizmus eközben olyan területekre is kiterjedt, amelyek Moszkva elevenébe vágtak. Kiemelt helyen szerepelt az energia- és klímapolitika, ahol az unió intenzív unilaterális törvényalkotásba kezdett, elvárva az ahhoz való külső alkalmazkodást. A klímapolitikai célok kapcsán, a német energiafordulat meghirdetésénél még Brüsszel és Berlin úgy-ahogy semleges maradt. A belső gázpiaci szabályozás kialakításánál már érvényesült a negatív diszkrimináció, az oroszok visszaszorítására vonatkozó törekvések – nem véletlenül perelte be Moszkva a 3. energiacsomag miatt Brüsszelt, és nem is teljesen esélytelen a bíróságon. Az energiabiztonság sokat hangoztatott törekvését pedig már deklaráltan Oroszország miatt fogalmazták meg.

Mindez egy sor vonatkozásban átalakítja azt az idilli képet, amit az európaiak Oroszország-politikájukról gondolnak. Az energetika területén az európai fél, legfőképpen az EU rúgta fel a korábbi status quót, és hozott egy sor olyan egyoldalú intézkedést, amelyekben nem konzultált a külső partnerekkel. Ezen intézkedések legtöbbje bünteti az interdependenciát, jobban sújtja azt, aki erősebben kötődik a kontinenshez. Mindez önmagában persze nem baj, ezek a szakpolitikák üdvös ügyek érdekében születtek. Ugyanakkor az EU-nak tudnia kellene, hogy ezzzel rosszat teszünk az oroszoknak. Nem kellene meglepődnünk, hogy Moszkva nem lelkesedik ezek miatt, és nem minden vonatkozásban alkalmazkodik azokhoz, és ahol éri, ott gátolja ezen szabályok alkalmazását és kiterjesztését. Azt a tévhitet pedig, miszerint mi vagyunk minden orosz piacok legjobbika és a Távol-Keleten, Törökországban vagy akár a hazai piacaikon csak rosszul járhatnak az orosz termelők, nem ártana sürgősen revideálni.

Minden adott tehát egy hosszasabb elhidegüléshez. Politikai, gazdasági, energetikai szinten kritikus mennyiségű feszültség halmozódott fel, és ez mind most sült ki, Ukrajna miatt. De egy pillanatra álljunk meg, és nézzük végig Európa és Oroszország kapcsolatát az elmúlt harminc évben. Milyen is volt 1984-ben, Csernyenko idején? Egy nemzedéknyi idő alatt Oroszország, ha a maga ellentmondásos módján is, de visszatért a kontinens térképére. Őrült egy menet volt, minden téren. Ha most épp nem megy tovább, attól még nem feltétlenül kell kétségbe esni. Emlékezni kell, honnan jöttünk.

A kérdés tehát nem az, hogy az európai-orosz reláció meglazul-e, mert ez ma már biztos. A relációban nem lesz még egy “reset”, nem lesz teljes körű restauráció. Az orosz exportpiacok nem fognak nőni, és még bőven van hova zsugorodniuk, a politikai bizalom romokban, a két félnek láthatóan elege van egymásból, és a konfliktusos ügyek száma napról napra nő. Ugyanakkor nincs asztalborítás sem, és nem tűnik úgy, hogy ezt bárki akarná. Ilyen helyzetben inkább az a kérdés, hogy tudunk-e szépen elválni. Elfogadjuk-e azt, hogy mindkettőnknek kényelmetlen már ez a viszony és ha csak átmenetileg is, jobb lenne egy kicsit félrevonulni egymástól. Ez persze a napirenden lévő ügyek legtöbbjének hideg fejjel való elintézését feltételezné. Ez nem lehetetlen, még ha főleg Ukrajna miatt ma nem is tűnik könnyűnek. Mindenképpen jobb, mintha tovább rágódunk közös ügyeinken vagy valamilyen olyan partnerséget erőltetnénk, amit valójában egyik fél sem akar.

“Oroszbarátkozás” esetén ezeket a tényezőket érdemes figyelembe venni. Nem célszerű úgy tenni, mintha nem történt volna semmi. Aki így tesz, idővel a politikai kontextuson kívül fogja találni magát. A gazdasági kapcsolatokból elfogyott a korábbi lendület, a stagnálás nagyon szép eredmény lenne. A meglévő együttműködési formák így is, úgy is átértelmeződnek annak minden jogszabályi és informális következményével együtt. Ehhez alkalmazkodni kell, a régi megoldások erőltetése sok esetben kontraproduktív lehet. Sokkal célszerűbb a változtatás kényszerét elfogadva, annak lehető legördülékenyebb változatát felkínálni a szereplőknek. Például lehetne ezt azzal kezdeni, hogy elfogadjuk, nem lehet úgy üzletelni, mint korábban. Most a politika az első.