„A nemzeti konzultációra, menekültellenes plakátkampányra és a délvidéki kerítésre költött milliárdokból akár tíz évig finanszírozható lenne egy emberséges menekültügyi intézményrendszer” – állította Gyulai Gábor, a Magyar Helsinki Bizottság menekültügyi programvezetője a hvg.hu-nak. Így viszont abban az országban, ahol a terrorizmus elől menekülőket összemossák a terroristákkal, ahol a menekülteket „boldogan megalázó rendőröket” gúnyolódó sajtóközleményben védi a rendőrség, ahol a miniszterelnök arról beszél, hogy „zéró menekültet” szeretne látni, és ahol azon töri a fejét a kormányapparátus, miképp szabadulhatna meg legkönnyebben az ide menekülőktől, ott a civil szervezetek néhány tucat munkatársa végez, leginkább az államtól független forrásokból, olyan alapellátásnak minősülő, közhasznú feladatokat, amelyek ellátása állami hatáskörben nem megoldott.

Menekülnek a menekülttáborból

„SZTK-rendelés lettünk” – festette le az állapotokat Hárdi Lilla pszichiáter, a kínzásokat és más traumákat átélt menedékkérőket Magyarországon egyedül segítő Cordelia Alapítvány vezetője. Az 1996 óta működő szervezet a dániai székhelyű, világszerte közel 142 központot fenntartó Kínzás Áldozatainak Nemzetközi Rehabilitációs és Kutató Tanácsának (IRCT) egyetlen magyar tagja, amely szerény állami támogatás mellett főleg nemzetközi forrásokból működik.

A Cordélia Alapítvány munkatársa egy szomáliai asszonyt vigasztal a bicskei menekülttáborban 2009-ben

Túry Gergely

Öt pszichiáter, két pszichológus, egy non-verbális terapeuta, hét tolmács. Ennyien jutnak a most már évente közel ezer kliensre és családtagjaikra, akik áttételesen szintén traumatizáltak. Hogy az összes Magyarországra érkező menekült közül mennyien éltek át testi vagy lelki kínzást, arról természetesen nincsenek adatok, viszont ez a szám jóval magasabb lehet annál, mint ahányan kapcsolatba kerülnek a Cordeliával. És a Cordelia betegeinek egyharmada kínzástúlélő.

A traumatizáltak komplex – lelki, testi, szociális, jogi és spirituális – rehabilitációját különféle terápiákkal végző alapítvány munkatársai érezhetően maguk is teherbíró képességük vége felé járnak olykor. „Úgy éreztem Bicskén, mi menekülünk a menekülttáborból”, fogalmazott egyikük. A menedékjogi kérelmek száma ugyanis nem ad eligazítást az általuk elvégzendő munka mennyiségéről. Hárdi szavaival „csak jönnek, jönnek és jönnek”, annyian, hogy sokszor nem tudnak mást tenni, mint gyógyszert felírni.

Pedig a megkínzott és traumatizált menekültek rehabilitációja még ideális körülmények között is sokrétű feladat. Leggyakrabban a betegségnek számító poszttraumás stressz-szindróma (lásd keretes írásunkat) egy speciális fajtájának kezeléséről van szó, amit tovább bonyolítanak a kulturális és nyelvi akadályok.

A szülőfölded után a neved is elveszítheted

A Magyar Helsinki Bizottság aktívan együttműködik a Cordelia Alapítvánnyal (és más civil szervezetekkel is), sok olyan menedékkérőnek nyújtanak jogi segítséget, akiket Hárdiék igyekeznek rehabilitálni. Gyulai Gábor is az egyre nyomasztóbb túlterheltségről beszélt. A Helsinkinél például egy tucat jogász foglalkozik a menekültüggyel (néhányuk csak részmunkaidőben), és igyekszik jogi támaszt nyújtani a menekülteknek egy olyan jogi környezetben, amiben Gyulai bevallása szerint még egy magyar jogász is nehezen igazodik ki.

„Felolvassák a menekültnek az anyanyelvén a tudnivalókat az eljárásról és a helyzetéről, aztán nem értik, miért nem értett meg szinte semmit“ – Gyulai szerint a traumatizált, esetleg súlyosan megkínzott menedékkérők pszichés állapota olyannyira megnehezíti a helyzetüket, hogy ilyen esetekben nemcsak a magyar hatóságok közjogi gondolkodását, nyelvezetét nem értik, hanem néha még azt sem tudják, melyik országban vannak.

Az anyaföldről menekülés, majd a viszontagságos út után egy ilyen rideg intézményi környezetbe érkezni semmiképp nem segít a traumatizált emberek állapotán, állítja egybehangzóan Gyulai és Hárdi is. A menekültekkel foglalkozó két szakember régóta közösen tart tréningeket Európa-szerte az állami rendszerben dolgozóknak is, hogy képesek legyenek megbirkózni a helyzettel.

AFP / Marcos Moreno

„A menekültekkel érintkezőkben egy pszichés blokk lép fel védekező mechanizmusként, ami akadályozza az empátiát. Szakszerű felkészítés nélkül egyébként valóban összeomlanának azoktól a nehéz sorsoktól, amikkel szembesülnek”. Ilyen pszichés blokk például az olyan kifogások keresése, hogy azért nem kell a menekültekkel foglalkozni, mert “Magyarországon is van éppen elég szegény”.

Ennek következménye, hogy problémássá válik a menekültek egyénenkénti kezelése, aminek ékes bizonyítéka, hogy táborokban ritkán hívnak valakit a nevén, sokkal inkább a „Hé, te!” vagy a „Hé, afgán!” megszólítások az általánosak. A név még a kevésbé individualista kultúrákban is a személyiség integráns része, ezért bátran mondhatjuk, hogy ez a gyakorlat „dehumanizáló folyamatokat” indít be, ami egy súlyosan traumatizált menekültnél nagyon nehezen helyrehozható következményeket vonhat maga után.

Elmondani is nehéz

„Teljesen normális, hogy a szégyen miatt vannak, akik először nem tudják elmondani menedékkérelmük valós okát, vagy faarccal adják elő kínzásaik történetét” – ilyenkor a menekültügyi döntéshozó könnyen kétségbe vonhatja a menedékkérő szavahihetőségét, ami egyenesen az ügy negatív elbírálásához vezet, magyarázta Gyulai, hogy miért központi jelentőségű a menekültügyi szakemberek, köztük a bírók felkészítése. Hiszen Magyarországon az elbírált menedékkérelmek 10 százaléka végződött tavaly a menekült vagy oltalmazott státusz megadásával, míg az uniós átlag 45 százalék volt. A számokból egyértelmű, hogy az elutasítottak között így olyanok is vannak, akiknek minden vitán felül járna a státusz megadása.

A menekülés már önmagában labilissá tesz pszichésen, erre torlódnak az egyéb traumák: kínzás, bántalmazás, nemi erőszak, szexuális kisebbségeket érő elnyomás vagy a családtagok elvesztése. A Helsinki Bizottság ezért nemzetközi szakértőkkel közösen kidolgozott egy speciális tananyagot, ami eligazítja a szakhatóságokat többek között a traumatizált menekültekkel való helyes bánásmódban. Ezt már számos országban használják és több nyelvre is fordítják, „ritka az ilyen magyar siker a menekültügy területén”, mondta fanyar mosollyal Gyulai.

A Cordelia terapeutái kiterjedt szakmai tapasztalatuk alapján sok esetben írnak orvosi szakvéleményt, amit azonban változó mértékben fogadnak el bizonyítékként a menedékjogi eljárásban.

„Egy kis víz a bőr alatt marad”

„Amikor Szomáliából jöttek sokan, az borzalmas volt: égetés, csonkolás és így tovább. Mint egy szörnyű katalógus” – emlékszik vissza Hárdi. De manapság sem ritkák az embert próbáló esetek. És e személyes történetek fényében válik rémisztővé az állami menekültügyi rendszer fokozódó túlterheltsége: egy merev, leterhelt rendszerbe kerülnek a fokozott figyelmet igénylő emberek is, a lassan kivérző civilek pedig már nehezen bírják a munkát.

Szomáliai életkép

AFP / Mohamed Abdiwahab

Különösen nehéz helyzetben vannak a meleg, leszbikus vagy transz menekültek, akik sokszor saját szobatársaiktól is félnek a menekülttáborban. Gyulai mesélt olyan esetet, amikor a bizottság egyik ügyfele, egy transznemű menedékkérő a Bevándorlási Hivatalhoz (BÁH) fordult, mert nem mert beköltözni a táborba a muzulmánok közé. Azt mondta, „kicsinálnák”, mire a BÁH-nál a hatályos jogszabályokat követve ugyan engedélyezték, hogy ne táborban lakjon, de a lakhatásához semmilyen anyagi vagy egyéb támogatást sem kapott. Végül személyes adakozásból oldották meg a menekült lakhatását, amíg lezárult a menedékjogi eljárás – egyébként pozitív eredménnyel.

A Cordelia egyik munkatársa egy szír menekült esetét hozta fel, aki kényszersorozás után került szembe az ellenzéki felkelőkkel. Harci helyzetben leblokkolva nem tudott lőni, ezért a mellette harcoló 13-14 társát legéppisztolyozták, ő pedig elmenekült. A fiatal férfi az elviselhetetlen bűntudat és trauma miatt kábítószerezni kezdett, és pszichotikus tüneteket produkált: azzal fenyegetőzött, hogy felgyújtja magát vagy a menekülttábort. Végül kórházba került, ahonnan öngyilkossági szándékáról lemondva gyorsan elengedték.

De a fiatal szíren kívül megcsonkított nemi szervű nők, Mauritániából érkezett rabszolga, és sok más testileg, lelkileg megkínzott ember él nálunk. A Cordeliánál azon dolgoznak, hogy számukra is lehetővé váljon a teljes élet, immár Magyarországon.

Hogy lehetséges-e ilyen sorsok után a teljes rehabilitáció, arról egy dél-afrikai országból érkezett férfi esete szól a legszebben. A férfit egy szűk cellában tartották hosszú ideig, ahol bokáig érő vízben kellett állnia, sőt feküdnie is. Egy idő után úgy érezte, a víz a bőre alá került. A Cordelia pszichiáterei a terápia után néhány évvel találkoztak össze vele az utcán: kézen fogva vezette kislányát, dolgozni kezdett, elmondása szerint jól ment a sora. „Csak tudjátok, egy kis víz mindig a bőr alatt marad” – még ha ez ránézésre nem is látszik.