A sajtószabadságról kerekedett vitában, a Népszabadság felszámolásáról és annak újságíróiról Tamás Gáspár Miklós megvetően nyilatkozott.  A napokban elbocsátott hírlapírók, az ő tükrében, nem voltak a nap lovagjai – ahogyan Bródy Sándor a szakma legjobbjait nevezte. A feladatukat félreértelmezték, vagy nem teljesítették. „ Ahogy bátrabban fogalmazó időkben (haha, az Imrédy-kormány idején) mondta Illyés Gyula: 'leköpöm őket, mielőtt meghalok értük'".

Illyés ezt így sohasem mondta. S amit mondott, azt se kellett volna. Ő is kiállt a sajtószabadság mellett, amidőn ezt írta: „Harcba tehát úgy indulok, hogy igyekszem megbocsátani védencemnek, szemet hunyok neki, rá se nézek, nehogy leköpjem, mielőtt meghalok érte.” (Nyugat, 1938.5. „Naplójegyzetek”, február-április. Kötetben: Magyarok, Nyugat, 1932.277.

Nagy különbség. Tamás Gáspár Miklós saját használatra átfogalmazott Illyés szövegében a költő leköpi azokat, akiket véd. Ám Illyés nem köpi le őket. „Nehogy leköpjem…” – ez lényegbe vágó különbség.

Tartalmi összefüggéseiben Illyés akkori szövege különösen kártékony volt, ahogyan TGM is említi, Imrédy idején. Vagyis az első zsidótörvény benyújtásának alkalmából. (1938. XV. Tc.)

A súlyosan megkülönböztető törvény ellen ötvenkilenc magyar értelmiségi tiltakozott, élén Móricz Zsigmond, Bartók és Kodály.

Babits Mihály és Illyés Gyula nem írta alá a tiltakozást. Külön úton jártak. Engesztelő áldozatul Babits bűnbánó vallomása, „A Tömeg és a Nemzet” született meg. Betegágyából Babits az erkölcsi nemzetet védte a züllés áradatával szemben.

Illyés finnyáskodott. Nem tetszett azoknak a fizimiskája, akiket védenie kellett, akikért sokan a barikádra mentek. A korabeli sajtóban, az 1938-as évben például Fejtő Ferenc – igaz álnéven – beazonosította, kik is azok, akikért Illyés pástra szállott, miközben leköpné őket. Olvassuk együtt Illyést:

„ A lakáj-drámaíró, a limonádé szerző, a tőzsdés, a közgazdasági zsarolásból élő "zughírlapíró" s unokatestvére, aki a közgazdasági pausáléból él, a posvány-zsurnaliszta, a ponyva-kiadó, a producer, a filmíró, a színházi vállalkozó, akikre már nincs is jelző, a görl-menedzser, sőt a lánykereskedő, mind-mind kultúrajajt bömbölnek és minket biztatnak, hogy haljunk hősi halált értük, hisz mi is a kultúrát, a demokráciát, a szabad sajtót, a gondolat szabad terjesztését emlegettük. Nem tudom felsorolni mindazokat, akik elvárják tőlünk, hogy mi, akik eddig õ ellenükben kényszerültünk védeni a kultúrát (sajnos, eredmény nélkül), most őket védjük. Hisz ők is e kultúrának köszönhetik létük, — mondják, megfeledkezvén arról, hogy csak úgy, ahogy a vasúti tolvajok, az ópium-csempészek is. Vigyázzunk magunkra; nehogy új ellenségeink előtt szövetségesül kínálkozó régi ellenségeink veszejtsenek el bennünket. Megtörténhetik, hogy fel kell áldoznunk magunkat. Méltó mód végezzük, a magunk ügyéért. Ha tenyerünk bőrét tisztán tartottuk tőlük, csontjainkat ne egy gödörben találja az utókor e dögökéivel.

Védeni fogom a sajtószabadságot, de még mielőtt vérem ontom érte, gyorsan elárulom, hogy én halálát kívántam e sajtónak akkor, amidőn a legszabadabb volt, amikor a legszabadabban prostituálta magát. A legjobb esetben egy üres tartályt védek abban a reményben, hogy valamikor egyszer talán mégis megtelik. Harci buzgalmamat ez erősen megcsappantja. Tiltakozom, de mennyire, a könyvégetés ellen, de elárulom, hogy mielőtt e veszély fenyegetett, én a kultúra meggyalázása keltette pillanatnyi máglyára kívántam. Becsukják a színházakat? Legtöbbjüknél ezzel legfeljebb a világítók és a díszletezők rövidülnek, a Múzsa nem, onnan őt már rég kiutasították. Harcba tehát úgy indulok, hogy igyekszem megbocsátani védencemnek, szemet hunyok neki, rá se nézek, nehogy leköpjem, mielőtt meghalok érte.”

Kik voltak ezek a gazemberek? A leírás ráillik a 1938 XV. Tc. által sújtottakra, kivált, ha a törvény célját is nézzük. „A társadalmi és gazdasági élet egyensúlyának hatályosabb biztosításáról”.

Kik sodródtak ki a társadalmi élet partjára? Az érintettek között mindenki posvány zsurnaliszta volt? A lakáj-drámaírók éppoly érintettek voltak, mint Madách német fordítója az elpusztult Mohácsi Jenő. A mártír újságírók félszázas listája nem különböztette meg a jót a rossztól.

Illyés persze kifogástalanul helytállt a vészkorszakban, de ez a szövege, amelyet friss finnyássággal TGM ránk idéz, rosszul illeszkedik a mai helyzetre, az elbocsátott, felfüggesztett újságírókra.

A sajtószabadság nem elvont eszme. Védelme kiterjed a lakáj-drámaíróra is. Rosszkor és rosszul idézte TGM Illyést. Váltig csodálkozom azon a fennhéjázó és dölyfös fogalmazáson, ahogy embereket dögöknek nevezett egy klasszikus.