Orbán Viktor február tizedikén megtartotta szokásos bazári beszédét. Budai háziasszonyok, egykori MSZMP-tagok, katolikussá lett munkásőrök és a Kádár-rendszerben karriert befutó professzorok előtt megint megsimogatta a magyar nemzeti frusztrációt: az egész világnak mi mutatunk utat, az egész világ minket követ majd. Aha. Orbán természetesen az övéit jobban lenézi, mint bármely ellenzéki ellenfele: pontosan tudja ő, hogy nemcsak hollandok vagy németek, de még szírek és afgánok sem vágynának a szétrohadt kórházi kosztunkra és közéletünkre. De a magyar jobboldali közvélemény ezt akarja hallani. Orbán csupán kiszolgálja az igényeket. Kiáll, s elmondja, hogy vissza kell térni a nemzetállamisághoz. Be kell zárkózni, s gyűlölni kell mindent, ami más és színes. Orbánék persze nem Londonba járnának bulizni és Svájcba tanulni, ha elhinnék ezt az őrültséget. De a híveik komolyan gondolják: „extra Hungariam non est vita, si est vita, non est ita“. Ma ugyanis megint itt tartunk. Igazán megérte kétszázötven év felvilágosodása.

A nyelvileg is elzárt magyarsággal sokkal könnyebben lehet még más kelet-európai népekhez képest is elhitetni, hogy csak az a valóság, amit megért. Márpedig ma Magyarországon az emberek többsége csak magyarul ért, és csak kormánypropagandát érthet. Más kelet-európai országokban is jutottak már hatalomra autoriter politikusok, de ilyen nyugalommal, beletörődéssel, mint Orbán a magyarok között immáron hét éve (és még öt évig bizonyosan), sem Ion Illiescu, sem Slobodan Milošević, sem Franjo Tuđman, sem Vladimir Mečiar, sem Viktor Janukovics nem találkozott. Még a 2015-ös horvát választások előtt, amikor aztán végül a nacionalista Tomislav Karamarko futott be elsőnek, nyilatkozta Nenad Popović isztriai író a Frankfurter Rundschau napilapnak, hogy országa sohasem lesz olyan, mint Magyarország: „Horvátország egy nyitott ország, ebben ellentéte Magyarországnak, és ez reményt ad“. Nem is tévedett sokat. Karamarko orbáni őrjöngésének kevesebb mint egy év után saját pártja, a HDZ vetett véget, s ma egy higgadt, jobbközép kormányfő vezeti délnyugati szomszédunkat. Magyarországon ezzel szemben hét évnyi Európa-ellenes retorikai agresszivitás után az egyetlen életképes alternatíva a szélsőjobboldalról az ismeretlenbe tartó Jobbik, amely persze – amint alelnökének ásotthalmi modellje mutatja – szintén a bezárkózást szereti. A szkopjei vagy bukaresti ellenzéket hallgatni szellemi felüdülés ahhoz képest, amit a magyar ellenzék előad alternatívaként.

Orbán szerint azonban mindez Európa számára utat mutat, elvégre, „a magyarok kezdték a lázadást“. Magyarország pedig már mutatott a történelemben párszor tényleg utat. Hitler például még egy müncheni senki volt, Németország pedig egy liberális demokrácia, amikor a magyar kormány gyakorlatilag faji alapon zárta ki a zsidókat (és minden más nemzetiségieket is) a felsőoktatásból. Aztán később más országokban is megjelent ez a szemlélet.

Orbán útmutatásait ezért nem szabad teljesen lebecsülni. Noha a helyi orbánviktorok még Európa egyetlen országában se szereztek olyan többséget, mint a magyar eredeti – a korszellem kedvezhet még nekik. És sikerüket nem lehet csupán az orosz álhírekre fogni. Az orosz álhírek eltorzítják a valóságot, de az elégedetlenség tényleges. A liberális demokrácia bizonyul túlságosan erőtlennek és a baloldal hiteltelennek a jobboldali populistákkal szemben. Éppen ezért etetheti nemcsak Orbán Viktor, de a francia Marine Le Pen vagy az osztrák Heinz-Christian Strache is azzal a híveit, hogy mindenért „Brüsszel“ a felelős. Olyan politikusok mutogatnak az Európai Unióra, akik hatalmon a saját népük ellen politizáltak. A nemzetállamokon belüli szociális vagy kulturális elbizonytalanodást ugyanis nem az Európai Unió okozta. Hiába szavaznak a britek az EU ellen, nem „Brüsszel“, hanem éppen a saját konzervatív nemzetállami kormányuk miatt nőtt a társadalmi egyenlőtlenség. Az FPÖ hatalmon pedig éppen olyan neoliberális gazdaságpolitikát folytatott, amit ma ellenzékből „Brüsszelnek“ ró fel. De Orbán Viktornak sem Jean-Claude Juncker írta elő, hogy a magyar melóst olcsó, jogfosztott munkaerőként kínálja fel a nemzetállamok adó- és bérversenyében. A jobboldali populisták ugyan teli torokból szidják a globalizmust vagy a „neoliberalizmust”, de nem valamely nemzetállam, hanem éppen a brüsszeli Európai Bizottság vetett véget annak, hogy az Apple multinacionális cég az ír nemzetállam segítségével az összes többi európai nemzetállamban gyakorlatilag adózatlanul tevékenykedhessék.

A nacionalizmus ügyes trükk arra, hogy a valódi ellentéteket látszatkonfliktusokká, a racionális vitákat érzelmi dühkitörésekké lehessen átalakítani. Orbán a magyar nemzetállamot védi a színpadon, holott a magyaroknak többet használna egy európai politikai és szociális unió, mint a nemzetállami bezárkózás. A jobboldali populizmus addig sikeres, amíg a közbeszéd nem adókról, bérekről, oktatásról, közlekedésről meg egészségügyről, hanem a nemzet illúziójáról fog szólni.