Biztos van olyan állam valahol a világban, ahol a hatalom birtokosainak az a konszenzusos álláspontja, hogy a fővárost felváltva kell ütni és éheztetni – csak most épp egy ilyen ország sem jut eszembe. Mármint Magyarországon kívül.

Közhely, hogy mindig is Budapest volt a legkevésbé barátja a Fidesznek, és feltételezésnél több, hogy Orbán Viktor másfél évtizede haragszik erre a városra és az itt élőkre. 2010 óta pedig tudatosan kivéreztetik, hol számító kifosztás, hol megalázó, bosszúteljes passzió áldozata a főváros. Minimum három irányba kellene egyszerre védekeznie: tépik-szakítják a kormány és az országgyűlési többség felől, cincálják a kerületi polgármesterek, és bő hat év után már kimondható, hogy önnön főpolgármestere sem barátja, szövetségese, hanem a legjobb esetben is cinkosan megalkuvó elárulója a városnak.

A központi költségvetés ugye mindig örömmel, és növekvő étvággyal fogyasztja az itt keletkező bevételeket. Varga Mihály és Budapest adófizetőinek viszonya körülbelül karcagi Marcsika és károsultjai relációjához hasonlítható. Illetve az előbbi még rosszabb, mert Marcsika legalább mézes-mázos rábeszéléssel szerzett újabb és újabb befizetőket, míg a fővárosban hét éve folyamatos rekvirálás és padlássöprés is zajlik. Kórház, iskola, közterek, közszolgáltatók, mind-mind átkerülnek az államhoz, a hozzájuk tartozó finanszírozással persze. Sőt, főleg az utóbbi.

Elvenni mindent, és lehetőleg megakadályozni, hogy Budapest maga is működjön, fejlődjék, új utakat találjon. Ennek legkézzelfoghatóbb eszköze a szükségesnél kevesebb forrás (vissza) juttatása olyan alapvető feladatok ellátására, mint például a tömegközlekedés biztosítása. Mint egy Parkinson-kóros késdobáló, olyan alaptalan vakhittel indít el minden napot a BKV, hátha ma sem hal bele senki abba, hogy utazni próbált a metrón. A páholyban meg egymás hátát lapogatva heherészik a produkción Orbán Viktor és Lázár János, néha nehezítésként ellehetetlenítve a sokadik lehetőséget is az égő-füstölő metró felújítására. Szoros pórázon van a főpolgármester, aki oly’ nagyon azért nem is szokta rángatni azt, maximum játszásiból – de erről majd később.

Mindemellett továbbra is káderek kifizetőhelye a fővárosi büdzsé; milyen ironikus, hogy azt a gyakorlatot, aminek gyanújába belebukott az előző vezetés, nem szankcionálni, hanem felturbózni sikerült mostanra. Budapest térképén egyre több területet foglalnak el Catan narancsszín telepesei – nettó rosszindulatból vagy nemtörődöm ostobaságból olyanokat, amelyek a Google térképén még zöldek.

Ja, és ne feledjük, hogy Budapestnek csak akkor járt volna bármilyen fejlesztés, ha kiszolgálja a miniszterelnök olimpiai hóbortját. Értsük jól: a Fidesznek fontosabb, hogy hét év múlva, pár héten keresztül külföldi vendégeink hogyan fognak közlekedni, hol fognak lakni, mint az, hogy odáig és azután budapesti, magyar milliók hétköznapjai hogyan telnek majd. A budapesti kerekesszékesnek nem jár az akadálymentesítés, ahhoz argentin paralimpikonoknak kellett volna idejönni 2024-ben.

Az viszont mesteri hatalomtechnikai húzás volt, hogy a fővárosiak immár külön közgyűlési képviselőket sem választhatnak maguknak, hanem javarészt a kerületi polgármesterek dominálják pár vigaszágas versenyző mellett az itt születő döntéseket. Hogyan lehetne annál jobban szétzilálni egy struktúrát, mint hogy az összegészről olyanok döntenek, akiknek a mandátuma, fizetése, karrierje egy töredéknyi rész állapotától függ? Hogyan lehetne annál működésképtelenebbé tenni egy szervezetet, mint úgy, hogy a hierarchikus struktúra gubancosabb, mint egy zsebből kihúzott fülhallgató-zsinór? A parkoltatási maffia legyűrésétől a közlekedési infrastruktúra felújításáig minden megy a levesbe.

Végül pedig ott van régi kedvencem, Tarlós István, a politikai kontraszelekció iskolapéldája. Fura dolog ez, hogy míg a botfülű karmestert, színtévesztő közlekedési rendőrt vagy az analfabéta gyors- és gépírót elég hamar kiszűrné saját rendszere, addig épp most ajánlgatják a harmadik ciklusra főpolgármesterként azt az embert, akinek a teljes horizontja odáig terjed, hogy Budapesten lehessen betonúton, fehérre meszelt falak előtt, zöldhullámban autózni. Meg zenéljen a szökőkút.

Olyan ember vezeti a várost, akinek hat éve megmondják, hogy mit tehet, és mit nem. Amikor úgy kellett, akkor akarta az olimpiát, amikor változott a széljárás, már olajozottan fordult is az ellenkező irányba, ó, az nem is ő volt. Megalázó üzengetések örök vesztese, Lázárral vitt Hacsek és Sajó jeleneteinek mindig az a vége, hogy ő tudta rosszul, ő értette félre, őt röhögik ki. Előbb kerül falura hárommilliárdos űrközpont, mint az évek óta halogatott-tologatott elektronikus jegy- és bérletrendszer Budapestre.

Budapest ma árva, utolsó a sorban. Szívja a vérét az állam, tépik a belső konfliktusok, hózentrógeres gazdájától akár holnap el is pusztulhatna. Mindezt pedig nem panaszként rögzítem, hanem egy lehetőségre próbálom felhívni a figyelmet. Közel másfélmillió szavazatra, egy megmentendő, egyesítendő közösségre. A főváros örökbefogadót keres, olyan embert és közösséget, akiknek céljuk van vele. Régi mániám, de kitartok: ha lenne program, részletesen megírt és közérthetően bemutatott, a mai viszonyoknak alternatívát állító jövőkép, amire voksolhatnának a budapestiek, politikai földrengés indulhatna innen.

És nem csak az ellenzéki főpolgármester-jelöltről beszélek. Oké, az se mindegy, hiszen szegény Falus Ferencre az első pillanattól nagy volt a kabát (vödör), Bokros Lajos elkötelezettségét a fővárosi ügyek iránt meg mi sem mutatja jobban, mint az, hogy a 2014-es főpolgármester-választás után két másodperccel dobta az egészet, eleve csak politikai koncként tekintett a jelöltségre. Kell egy jó jelölt, méghozzá most, hogy megtanuljuk és megszeressük, de kell végre egy gondolat is, valami idea arról, hogy merre vezetnék Budapestet. Orbán, Tarlós és a fideszes önkormányzati mutyiarcok ennél magasabb labdákat már nem fognak dobálni.