Az elmúlt 30 évben állandó reformban fortyogott a magyar közoktatás. Ezek között volt számos tévút, de – pláne most visszanézve – sok kifejezetten jó elképzelés is. Soha nem tudjuk meg, mi lett volna, ha hagyják kifutni az egyes átalakításokat, mert mindig jött egy újabb (akár jó) program, ami kioltotta az előző kísérleteket. E hullámvasútban 2010-ig még úgy nézett ki, hogy volt némi konszenzus az alapokról (például a gyermekek mindenek felett álló érdeke, a szubszidiaritás elve, és az ebből következő önkormányzatiság, valamilyen fokú iskolai és pedagógiai autonómia stb.), e kereteken belül folyt vita az újabb változtatásokról. Mindez így sok eredményre nem vezetett, de – függetlenül a politikai lózungoktól – talán legalább nem ártott túl sokat.

Az iskolákban függetlenül a különböző átalakításoktól alulmotivált és alulfizetett tanárok dolgoztak „jól bevált” frontális tanulásszervezéssel, a tankönyveket használva tantervnek. Tényleg, hányan vették észre egyáltalán a Mindenki című Oscar-díjas kisfilmben, hogy az abban szereplő iskola elvileg egy negyedszázaddal ezelőtti intézmény, és nem mai?

Az információ szolgává tesz

A gyerekek az iskolán kívül egészen más világban élnek, multifunkcionálisan működnek, egy pillanat alatt lehívják a kütyüikről azokat az ismereteket, amikre kíváncsiak. Nem is értik, miért kell minden nap bemenni egy olyan muzeális intézménybe, ahol az egydimenziós tanár próbál nekik magyarázni valamiről, amit a gugli sokkal jobban tud. Arról viszont szó nincs, hogyan kell együttműködni, hogyan kell a rájuk zúduló információkban eligazodni.

Fazekas István

A fülkeforradalom óta semmilyen szakmai érv nem számított. A kormányfő bábjai – legyen a nevük Hoffmann Rózsa, Czunyiné Bertalan Judit vagy Palkovics László, netán Balog Zoltán – átverték a felülről jövő, semmilyen nemzetközi trendbe nem illeszkedő, sőt azoknak ellentmondó, „vissza a jövőbe” – ukázokat. Álegyeztetésekkel, hangzatos propagandával, az ellenállók letörésével, a jól bevált hatalmi trükkökkel (korbács és mézesmadzag) teljesen átalakították a közoktatást.

Első megnyilvánulásaiban megmondta például Hoffmann Rózsa, hogy konkrét tananyag kell (és persze nem Harry Potter!), amit a központból megadott időpontban kell lenyelniük a diákoknak.

Teljes gőzzel a minőségromlásba

Átvertek egy új – lexikális ismeretekkel telezsúfolt – alaptantervet, totális központosítást hajtottak végre, a rendszer arra kényszerítette még az innovatívabb tanárokat is (akiknek egyébként az életpályamodellel járó fizetésemelés sokszor nem volt érzékelhető, mert a minőségi munkáért járó pluszokat eltörölték), hogy végrehajtóként vezényeljék a dallamot:

„aki nem lép egyszerre, nem kap rétest estére”.

Az eredmény megjósolható volt. És most itt nem pusztán egy új reform oltott ki egy előzőt (aminek mintha már látszottak volna az eredményei), hanem egy előre látható, totális dúlás következett. Az eredmény: egy még szelektívebb iskolarendszer (ebben az egyházi iskolák helyzetbe hozása sokat segített), és aggasztóan romló tanulói teljesítmények.

Az iskolák továbbra sem vesznek tudomást a 21. századról, az okoseszközök üldözendők, a kortárs irodalom nem jelenik meg a tananyagban, hiányzik a gazdasági szemléletre nevelés, de még jobban hiányzik a közösségépítés, az együtt tanulás, a kooperatív munka, a kreatív gondolkodás. A vezényszóra tanulás miatt esély sincs arra, hogy az átlagtól eltérő ütemben haladó gyerekekre külön figyeljenek. Itt nem terem babér sem a tehetséges, sem a lassabban érő gyereknek.

Na jó, a gazdagabb szülők, különórákat megvásárolva benyomják a csemetéiket az úgynevezett tehetséggondozó 8 és 6 évfolyamos gimnáziumokba. A szegényebb családok gyerekeinek pedig egyenes az útja a közmunkába – jó esetben ez a lebutított szakképzés után következik be, rosszabb esetben a 16 évre leszállított tankötelezettségi életkor elérésekor rögtön.

Új kulcsszó a kulcskompetencia

De most, hirtelen itt az újabb reform. És miről szól? Arról, hogy az eddig minden lehetséges alkalommal sikerként aposztrofált átalakításokat leradírozzák. Az esztelen központosítást már finomították, bár továbbra sincs se valós gazdasági, se valós szakmai autonómiája az iskoláknak. Jön az új alaptanterv, aminek zászlajára olyan szavakat tűztek, amit 2010-ben kiátkoztak.

Fülöp Máté

„Az alaptantervben nem a minél több ismeret elsajátítása lesz a lényeg, hanem a tanuláshoz és a későbbi munkához szükséges kulcskompetenciák” – mondta Csépe Valéria miniszteri biztos. Azt is hozzáteszi: „A NAT középpontjában a gyermek áll”. Műveltségterületekben gondolkodnak, az ismeretek alkalmazhatóságát veszik figyelembe, az életkori sajátosságokhoz akarják alakítani a tananyagot, lehetőséget adnának az ismeretek és a képességek elmélyítésére, a lemaradók felzárkóztatására és a tehetségek kibontakoztatására.

Ezeket az elveket nagyjából megtaláljuk, ha fellapozzuk akár az 1995-ös NAT-ot, akár annak fülkeforradalom előtti utolsó, 2007-es verzióját. És ezeket szinte szitokszóként használta Hoffmann „siker-siker” Rózsa is.

Már óvodába járnak, akiknek jövőjén ötletelnek

Tényleg már csak röhögni lehet, hogy az egykori államtitkár helyettese, a most az Oktatási Hivatal élére kinevezett Gloviczki Zoltán a napokban a saját művükről azt nyilatkozta, hogy „Én a világ egyik csodájának tartom, hogy nem omlott össze az egész rendszer úgy, ahogy volt”.

És itt van a kilencosztályos általános iskola (újra előkerült) ötlete, amit megint csak mindenféle valós egyeztetés, kipróbálás nélkül kívánnak bevezetni két év múlva(!), azaz már óvodába járnak azok a gyerekek, akikre ez vonatkozna. Az alapvetően egy jó irány, hogy az alapkészségek fejlesztésére több idő lenne. De ennek bevezetése egy évfolyamra alapozva, ráadásul a most uralkodó módszertannal semmi értelme.

Kutatások mutatták már évtizedekkel ezelőtt, hogy ma egy elsős osztályban akár ötévnyi mentális különbség van a gyerekek között: van, aki a különböző képességekben az átlag felett jár akár két és fél évvel, és van, aki az alatt két és fél évvel. És ebben még nem is feltétlenül van benne az otthonról hozott "tőke" miatti esélyegyenlőtlenség. Egyszerűen fiziológiai tény, hogy vannak gyorsabban és lassabban érő gyerekek. Az iskola már erre sem figyel, nemhogy a különböző szociális háttérből eredő különbségekre.

A kérdések sorakoznak, az idő fogy

Nem látni, mitől változna ez meg egy új – egyelőre nevenincs – óvoda utáni évfolyamban. Ha a gyerekeket továbbra is a mindent egyszerre elv mentén próbálják fejleszteni, akkor mitől lenne előrelépés? Differenciáltan, személyre szabottan kellene feladatokat adni a kisdiákoknak, ám erre a tanítók többsége nincs felkészülve. Figyelni kellene arra, hogy van gyerek, aki csak négy év alatt tanul meg írni-olvasni, és van, aki már oviban folyékonyan ír-olvas. Ha nem egy tömbnek vesszük az alapozó szakaszt, hanem továbbra is zárt évfolyamokban gondolkodunk, akkor nem sok értelme lesz egy kilencedik (nulladik) évnek.

Stiller Ákos

És akkor jöhetnek a megválaszolatlan kérdések, amiket két év alatt kell rendezni. Már most is tanítóhiány van, ráadásul elöregedőben van a tanítótársadalom. Honnan lesz az új évfolyamra pedagógus? Az új évfolyamra nincsenek meg az infrastrukturális lehetőségek: hol lesznek az új osztályok? Vagy, amikor bevezetik, akkor kimarad az első évfolyam? És ez generációs fekete lyukként végigpörög a rendszeren, és nyolc év múlva nem lesz elsős középiskolai évfolyam? Majd még négy év múlva kimarad egy évfolyam az egyetemből is? Továbbá: lesz-e a büdzsében évente 70-80 milliárd forint plusz az eddig is folyamatosan forráshiányos közoktatásra?

Nagy esélye lett volna 2010-ben a kétharmadnak egy korszerű iskolarendszert kifejleszteni. Ha akkor konzultáltak volna a szakemberekkel, a pedagógusokkal, oktatáskutatókkal, és lassan, először pilot programokban próbálták volna ki a reformokat, és utána bővítették volna országos szintre, akkor most nem kéne a saját eddigi dúlásukat korrigálni. És akkor nagyjából most érett volna be a reform.

Most egy újabb átgondolatlan újításnak nézünk elébe. Közben e társadalmi kísérletekre generációk mennek rá. És végül az ország.