Csöbörből vödörbe?
Több párt kell ahhoz, hogy mindenkinek legyen kire szavaznia. Vörös Imre volt alkotmánybíró hozzászólása a választási rendszer vitájában.
Dúl a vita a hvg-online hasábjain a választási rendszerről (legutóbb: Bauer Tamás szólt hozzá, valamint Haraszti Miklós fejtette ki álláspontját itt és itt.) Jól van ez így – az 1989-ben „fölülről”, ajándékba kapott, szűk körben kialkudott demokratikus és békés átmenet választási rendszerét az ország adottságnak vette, a demokrácia eldöcögött vele, a pártok és a közvélemény elfogadta. Igazi vita azonban nem folyt róla, így a társadalom nem tette belül is, a lelke-tudata mélyén is magáévá, sem értékeit, sem árnyoldalait nem fontolgatta különösebben – minek is tette volna. Volt olyan korábban is (1994–1998 között), hogy a rendszer a parlamenti képviselői helyek kétharmados többségéhez juttatta a kormányra került alakulatot, a rá adott szavazatok kétharmadánál kevesebbel. A rendszer tehát nem volt tökéletesen arányos (ilyen valószínűleg nem is létezik), viszont minden párt és a közvélemény is elfogadta, a társadalmi konszenzus a létrejött parlamenteket és a benne ülő képviselőket a választás aktusa révén kétséget kizáróan legitimálta. Miért hát most e nagy indulat? Hiszen a Fidesz 2010. évi 53%-os győzelme beleillett ebbe a vonulatba.
Az új, 2011. évi választási törvényekkel létrehozott választási rendszer viszont nem: tovább erősítette a meglévő aránytalanságot, így 2014 óta a 44%-os kisebbségnek jutott – egyszerű választásmatematikai trükközések révén – a képviselői helyek kétharmada, az 56%-os többségnek pedig az egyharmada. A többségben egyre erősödő rossz közérzet tehát bele van kódolva az új rendszerbe, amelyet ráadásul egyetlen: a kormánypárti frakció fogadott el.
Gulyás Márton tehát ebbe a „lecsóba” csapott bele javaslatával: ezt a kérdést helyezzük a közbeszéd középpontjába, amit az arányos választási rendszer követelésével kommunikál. Ne értsük őt félre: ő nem választási szakértő, hanem politikai aktivista, aki általános jelentéssel használja az „arányos”-kifejezést. Azt kívánja ezzel – szerintem – kifejezni, hogy olyan választási rendszer kell, ahol a lehetőségek határáig érvényesül az „egy ember-egy szavazat” elve. (Ha az „arányos”-t szűk értelemben vesszük, akkor ez nyilván csak egyik kívánatos eleme a választási rendszernek, amelynek ezen kívül pl. átláthatónak, tisztának, szabadnak és egyenlőnek is kell lennie – de ezen rágódjanak a szakértők). Az arányos választási rendszer eme általános értelemben vett politikai jelszava félreérthetetlen: a demokrácia előkérdéséről van szó. A társadalomnak már egy ideje elege van abból, hogy a pártok újabb és újabb programokkal bombázzák, miközben közjogi rendszerünk eme kulcskérdésével nem néznek szembe – megy a „parasztvakítás”: „szavazzatok ránk, és mi majd megdöntjük az Orbán-rendszert!”.
Valóban ez a kérdés? Aligha.
Választópolgárként számomra az a legfontosabb: abban a tudatban adjam le a szavazatomat (ez motivál a választásokon való részvételre!), hogy bármelyik pártra adom azt le, ugyanannyi parlamenti helyet fog eredményezni. A szavazatoknak tehát egyenlő súlyúaknak kell lenniük. Éppen ennek a biztonságos tudata hiányzik ma: ebben a választási rendszerben az első helyen végzett pártra adott szavazatok aránytalanul több képviselői helyet eredményeznek, mint ha a másodikra adnám. Pedig az, hogy egy párt első helyen végez, demokráciában messze nem jelenti azt, hogy kormányt is alakíthat – ehhez ma Magyarországon a legerősebb pártra adott szavazatoknak a képviselők erős többségévé, sőt: könnyen kétharmadává való, a választási rendszeren keresztüli manipulálására van szükség. A jelenlegi választási rendszer ezt a funkciót kifogástalanul el is látja: biztosítja, hogy két politikai tömbbe kell a társadalom érdekstruktúráját, értékstruktúráját artikuláló közéleti tömörüléseknek összeállni ahhoz, hogy a választási rendszer voltaképpeni funkcióját: a mindenkori kormány leválthatóságát garantálja. A kétpárti választási rendszer Prokrusztész-ágyába kényszerített magyar közjogi rendszer által felvetett kérdés – amivel most már elkerülhetetlenül szembe kell nézni – tehát az, hogy a kétpárti tömörülés képes-e leképezni, és artikulálni az ebben a konkrét mai magyar, a rendszerváltás óta utat kereső magyar társadalomban meglévő érdek- és értéktagoltságot. A választási rendszer a demokrácia előkérdése, a választási rendszernek pedig előkérdése az, hogy szociológiailag a kétpártrendszer megfelel-e a magyar társadalom tagoltságának.
Ne dőljünk be tehát azoknak az ellenzéki szirénhangoknak, hogy a választási rendszernek olyanná kell válnia, amellyel el lehet űzni az Orbán-rendszert: jó lelkiismerettel egy írástudó értelmiségi ezt nem ajánlhatja. A választási rendszernek sohasem egy konkrét kormányzati rendszer „eltakarítására”: nem egy konkrét politikai cél megvalósítására kell irányulnia. A választási rendszer nem ennek eszköze, hanem a választói akarat minél torzításmentesebb artikulálásának eszköze (kellene, hogy legyen) – és semmi más. Súlyos és felelőtlen félrevezetés annak mérlegelése, hogy melyik választási rendszerrel lehet legkönnyebben a jelenlegi kormányt leváltani. A választási rendszer ennél nemesebb ügy: általában és hosszú távon a mindenkori kormány leválthatóságát kell garantálnia. Személy szerint nem lennék egyáltalán boldog, ha a 2018. évi választásokon a mostani ellenzék kapna (közel) kétharmadot – márpedig a választási rendszer logikájából az ellenzék győzelme esetén ez következik. Kétharmadról kétharmadra?! Csöbörből vödörbe?! Na ettől mentsen meg a Jóisten!
A választási rendszerhez hozzászólók figyelmét bátorkodom felhívni arra, hogy annak középpontjában azért mégiscsak az a valaki áll, akiről az egész vita megfeledkezni látszik: a választópolgár. Az ő akaratát kell a népképviselet konstituálása révén a lehető legtorzításmentesebben artikulálnia ennek a rendszernek. Van olyan társadalom, amelynek érdek- és értékstruktúrája olyan, hogy két párt lefedi: ilyen Nagy-Britannia (egészen addig, amíg Skócia EU-tagságának megszűnése nem visz újabb réteget a mostani duális érdek- és értékstruktúrába – ekkor a kétpárti rendszer nem fogja lefedni a nagy-britanniai társadalom tagoltságát, és ennek jelei már világosan mutatkoznak). Ilyen az USA is. Mindkét esetben a kétpárti kínálat lefedi a társadalom rétegződéséből adódó érdekek és értékek teljes spektrumát, amihez magától értetődően csatlakozik a pártoknak a választás eme rendszerében való egyetértése.
A magyar társadalom esetében mindkettő hiányzik. A választási törvényeket kizárólag egyetlen pártszövetség frakciója szavazataival fogadták el, de e formai probléma mellett a tartalmi probléma az igazi: a rendszerváltás óta átalakulóban lévő magyar társadalom érdek- és értékstruktúráját két párt nem képes artikulálni. A mai idők vitái, tüntetései pontosan mutatják, hogy egy rendkívül színesen, sokszorosan tagolt társadalom várja több mint két párttól értékeinek artikulálását azért, hogy a választásokon megtalálja a neki megfelelőt. Ehhez persze új pártok „piacra” lépésének garantálására van szükség: a kétpárti rendszer éppen ezt zárja el. A magyar társadalom önképe, önazonossága ma egyáltalán nem a „vagy-vagy”, hanem az „is-is” konstellációjával fejezhető ki: sokféle érdek és érték él együtt, és kiált megfogalmazásért. A sok mozgalom, pártkezdemény ennek ékes bizonyítéka: a mai magyar társadalom egy sokszínű, sokszorosan tagolt társadalom, amely köszönőviszonyban sincs a brit vagy az USA-beli társadalommal. Ez a magyarázata annak, hogy ilyen magas a pártot választani nem tudók aránya, akiket a közvélemény-kutatások szívesen neveznek „bizonytalanok”-nak.
Bizonytalanok ők? – egy fenét!
Hontalanok – a választási rendszer esélytelenné teszi azt, aminek kifejezésére pedig éppen hogy hivatott lenne. Kimutatni, hogy „mennyi az annyi”? – mennyi a támogatottsága a sokféle irányzatnak. Bokros Lajos MoMa-elnök javaslata az 500 napos kormányzásra kért választási felhatalmazásra (ami persze egyetlen ellenzéki jelölt indítását feltételezi körzetenként) a mostani rendszerben az egyetlen tisztességes ajánlat a választópolgár számára. Az 500 nap alatt kidolgozott új választási rendszerben tartandó új választások ígérete elismeri a jelenlegi – a 2014. évi választásokat figyelemmel kísérő nemzetközi megfigyelők szerint – antidemokratikus jellegét és korrekt javaslatot tesz a patthelyzet feloldására. Ennek középpontjában tényleg a választópolgár áll.
De ha ez nem megy, marad Gulyás Márton javaslata: akkor a választási rendszer demokratikussá változtatásának folytonos, programmá, mégpedig elsődleges, mindent mást megelőző programmá emelése a járható út. A helyzet ugyanis ma meglehetősen komikus: miközben kulcskérdésről van szó, aminek rendezése nélkül választásra elmenni értelmetlen, a pártok és sok szakértő, közíró úgy viselkedik, mintha nem tudná: anélkül rángatja – a kinyitás szándékát a közönség felé imitálva – a bezárt ajtó kilincsét, hogy bedugta volna a zárba a kulcsot és elfordította volna. Vannak köztük nem kevesen persze, akik abban bíznak, hogy ezt a választópolgárok nem veszik észre. Nos, Gulyás Márton éppen erre veti figyelő tekintetét. Javaslata szerint a választási rendszer demokratikus átalakításának követelése mindent megelőző előkérdéssé, kulcskérdéssé válik, középpontjába pedig a választópolgár kerül. A magam részéről könnyű szívvel csatlakozom egy ilyen megközelítéshez, hiszen hasonló gondolatmenetet korábban is közzétettem (Ceterum censeo. Népszabadság. 2015. december 21. 10.).
Végül egy személyes dilemma: 1989 előtt egyetlen esetben mentem el „Hazafias Népfront-os” szavazásra) megbizonyosodni, hogy tényleg értelmetlen-e a részvétel. Tényleg az volt. Nos, most legalábbis a dilemma szintjén merül fel bennem az, hogy 2018-ban elmenjek-e. Várakozó állásponton vagyok – ha semmi sem változik, aligha fogok részt venni, és ezzel sokan vannak így. A választás bojkottja tehát nem a pártok általi bojkottálás szempontjából merül fel egyre élesebben, hanem (amint az érvénytelen migráns-népszavazás esetében történt) a választópolgárok egyszerűen nem fognak elmenni szavazni, azaz maguk fogják azt bojkottálni – legalábbis a hontalanok. A távolmaradásukkal szavaznak, ami persze ugyancsak egyfajta választás, de nem az igazi. Elsősorban miattuk: a választási rendszer középpontjába: méltó helyére visszahelyezendő választópolgárok miatt fontos tehát Gulyás Márton kezdeményezése.