TGM: A dzsenderrendelet értelme

TGM: A dzsenderrendelet értelme

Utolsó frissítés:

Tamás Gáspár Miklós Szerző:

Tamás Gáspár Miklós
Tamás Gáspár Miklós
Értékelje a cikket:
Köszönjük!

A dzsenderkutatás társadalomtudományi szak, ám a vele kapcsolatos ellenérzések a feminizmussal és a „Gay Liberation”-nal szembeni ellenszenvekből származnak.

Nem szeretném megismételni mindazt, amit a „társadalmi nemek” szak tervezett betiltásáról tudunk, amit „munkaerőpiaci” érvekkel indokol a fölsőoktatásért (is) felelős megaminisztérium, s amit konzervatívok is elutasítanak, s amit előre elfogad az ELTE.

Az egyik legveszedelmesebb szellemi következménye az ilyen alkotmányellenes törvényeknek, rendeleteknek, rendszabályoknak, intézkedéseknek, politikai akcióknak – filozófusok elleni kampány, „Magyar Művészeti Akadémia” (!), színházi csaták, CEU-törvény, „Stop Soros” törvény, egyetemi vezetők kicserélése és „kancellárok” uralma az egyetemeken és főiskolákon, állami pénzből privát kamuegyetemek és privát kamu kutatóintézetek létrehozása, a Magyar Tudományos Akadémia autonómiájának korlátozása, a Magyar Állami Operaház elleni homofób rágalomkampány, a kortárs magyar irodalom elleni denunciáns támadássorozat, a közgyűjtemények (főleg múzeumok) elleni sorozatos, fenyegető följelentések, a független médiák fölszámolása vagy gleichschaltolása (folyamatosan és fokozódóan) stb. –, hogy az egyre diktatúrásabb jellegű magyar állammal szemben erkölcsileg kötelező lesz a szolidaritás a kikészített vagy kinyírandó intézményekkel, szakmai csoportokkal és érdekszövetségekkel és személyekkel. Ha tetszik, a kritikátlan és elvtelen összetartás.

A fölsorolt intézmények, szakmák, értelmiségi csoportok szinte mindegyikével szemben vannak többé-kevésbé súlyos kifogásaim vagy kritikai fönntartásaim: hangoztatni őket most merő erkölcstelenség és ízléstelenség lenne.

Senki nem tagadhatja, hogy – mint minden új és támadott diszciplína esetében – a dzsendertanulmányok és a feminizmus környezetében is előfordulnak bizarr túlzások, amelyeket kipécéznek a szélsőjobboldali hecclapok és heccportálok. De ahogyan a geofizikát se ítéljük meg a laposföld-hívőkről, az orvostudományt se az oltásellenes kuruzsláshívőkről és a művelődéspolitikát (mint olyant) se dr. Kásler Miklósról, ezeknek sincs semmi jelentőségük. A dzsendertanulmányok (a „dzsenderelmélet” kifejezés tudatos félrevezetés, ilyen nem létezik) összehozzák mindazt, amit a társadalomtudományokból, a történettudományból, a lélektanból, a szexológiából, a közgazdaságtudományból, nyelvészetből, művelődéstörténetből, vallástudományból tudhatunk a nemekről – és arról, hogy az emberek hogyan értelmezik és kezelik a legfontosabb természeti-társadalmi-hatalmi-szimbolikus-kulturális különbséget az emberiségen belül.

Miért van „a nőt” jelentő legrégebbi német szó – das Weib – semlegesnemben? (És miért van mellesleg „a gyermeket” jelentő német szó – das Kind – semlegesnemben, de az általában „az embert”, nem a férfit jelentő szó – der Mensch – hímnemben?) Azért, mert az ősi indoeurópai hagyományban a nőnek (és a gyermeknek) nem tulajdonítottak lelket, és a semlegesnem előde  eredetileg a „nem animált”, azaz mozgató lélekkel nem rendelkező létezőket jelölte. A die Frau nőnemben van, mert eredetileg (akárcsak a magyar „asszony” szó) rangos, nemes nőt jelentett, ez a hierarchikus hovatartozás „animálta” a lélek nélkül sínylődő „némber”-t (azaz „női embert”, vagyis „női férfit”, hasonlóan a woman szóhoz: ez a wife + man kombinációból származik). Mindez nyilvánvalóan mond valamit a régi időkről, amit nem is szükséges itt elmagyarázni, hiszen nyilvánvaló. (Vö. még „menyecske”, „oldalborda”, „fehérnép”, „a gyöngébbik nem”, „a szebbik nem” stb.)

Ez csak apró példa – a nyelvtudomány már régen leírta, a Gender Studies keletkezése előtt mintegy másfél évszázaddal –, de a dzsenderkutatókra volt szükség, hogy az ezerféle tényt a társadalmi nemek (azaz a történeti társadalmak által értelmezett és újraértelmezett nemi különbségfajták) közötti egyenlőtlenség egységesítő szemszögéből nézzük meg. (Ennél egyszerűbben és ékesszólóbban írja le mindezt Tisza Kata. Mindenben igaza van. A férfiaknak minden okuk megvan a lelkiismeret-furdalásra – igen, mindannyiunknak –, a hatalom, a hierarchia, az egyenlőtlenség nem magától olyan, amilyen: csináljuk. A megbántott nők szenvedése és bánata nem csak „objektív” társadalmi tény. Valaki hibás érte.)

A dzsendertanulmányokhoz hasonló módon okozott botrányt – gondoljunk a Huszadik Század c. nagyszerű folyóirat viharos történetére – az egyik legújabb tudományág, a szociológia fölbukkanása, amely szintén az egyenlőtlenségeket és különbségeket kutatja, s amely együtt indult a szociális és kulturális antropológiai kutatásokkal (Marcel Mauss mindkét tudománynak alapítója és halhatatlanja).

Természetesen – bár elvileg semmi nem zárja ki, hogy konzervatív antifeministák is foglalkozzanak dzsendertanulmányokkal, olykor elő is fordul – inkább feministák vonzódnak a dzsenderkutatásokhoz, ahogyan a szociológia és szociálantropológia (francia) alapítói csaknem kivétel nélkül nem marxista szocialisták voltak (az első magyar szociológusok is), amint a klasszikus nemzetgazdaságtan alapítói többnyire liberálisok, és í. t. De ez empirikus összefüggés csupán, nem definíció, s az ilyen összefüggések világszemlélet és tudomány (mármint bölcsészettudomány, társadalomtudomány, nem egzakt tudomány: „science”) között nem állandók, történetileg változnak.

A dzsenderkutatás társadalomtudományi szak, ám a vele kapcsolatos ellenérzések a feminizmussal és a „Gay Liberation”-nal szembeni ellenszenvekből származnak (amint a szociológiával kapcsolatos kezdeti ellenszenv a társadalomkutatás miatt a nagybirtokosok és a kapitalisták által elszenvedett érdeksérelmekből származott, a kulturális antropológia pedig a gyarmati közigazgatás, a gyarmatosító burzsoá elitek és a térítő egyházak érdekeit sértette). A feminizmus ma a legjelentősebb „fölforgató” világnézet – az egyik legfontosabb hatalmi jogcímet borítja föl, mert az „otthon”, a „munkahely”, a „magán” és a „köz” elhatárolása, ennek az elhatárolásnak a módja a hatalmi viszonyok meghatározó eleme mindenkor a történelemben, ma is –, hiszen nem ismeri el a pillanatnyi, a nők rovására érvényesülő hierarchiát (rangsort), amit a konzervatív erők mindenkor „természetes”-nek szoktak föltüntetni. (Amint valaha „természetes”-nek tüntették föl a nemes és a közrendű, a nemes és a jobbágy, a rabszolgatartó és a rabszolga, a bennszülött és a „jöttment” [metoikosz] közötti rangkülönbséget.) Az ilyesmi mindig fölzaklatja a társadalmat: akárhányszor „történelminek” és „társadalminak” (azaz mulandónak) állítanak be érték- és rangkülönbségeket, amelyeket a status quo konzervatív hívei „természetesnek” (azaz örökkévalónak, változhatatlannak) tekintenek, olyankor mindig hangoskodás van, és a hatalmasok részéről nagy kísértés az elnyomásra. Ez nem érthetetlen.

Vegyük csak szemügyre a kapitalizmus mai igazolásait: azt mondják a tőkés rend apologétái és legitimálói, hogy a „siker” (azaz a vagyoni előny, az osztálykiváltság) annak jár ki, akiben van „alkalmazkodóképesség”, „kreativitás”, „vállalkozó szellem”, „hajlékonyság”, „rugalmasság”, hajlam a „tanulásra” és a „kemény munkára” – azaz magyarra fordítva: a gazdag intelligensebb, tehetségesebb, megérdemli helyét a vagyoni-társadalmi piramis csúcsán. A szegény az, aki „alulmaradt” a versenyben, aki „vesztes” (vö. „a rendszerváltás vesztesei”: azaz a többség „nem intelligens”), a legszegényebbek „nem szeretnek dolgozni”, stb. Tehát az egyenlőtlenséget – mint mindig – (tartós) morális és intellektuális (és a szegény, pl. fekete-afrikai népekkel szemben: faji-etnikai) kiválósággal azonosítják. (Vö. „hány nagy női zeneszerző van?” stb.)

Ezek általános adottságok, amelyeknek nem lenne szabad meglepniük senkit. Nem véletlen, hogy az egyenlőtlenség, az elnyomás hívei és haszonélvezői nem pártolják a pozíciójukat elbizonytalanító tudományos kutatásokat és a velük többé-kevésbé összehangzó társadalmi mozgalmakat.

Ehhöz Magyarországon hozzáadódik a szélső reakciós, obskurantista államvezetésnek az a sajátos elképzelése, hogy – amint erre már korábban céloztam – a magyar értelmiséget (a mérsékelt konzervatívtól a marxistáig) meg kell szüntetni, a maradi-nemzeties propaganda működtetőin kívül ki kell szorítani, ezen belül különösen a baloldaliságot mint teljesen fajtaidegent amolyan „fajtalankodásként” megbélyegezni, a „gondolatbűn” elkövetésére hajlamosakat halálra ijeszteni vagy száműzni. A diktatúrák – még az olyan viszonylag enyhék is, mint Orbán Viktor miniszterelnök úré – rendszerint túlbecsülik az értelmiséget, amely kulturális tekintély dolgában a vetélytársuk. Azt szeretnék, ha zavartalanul gyakorolhatnák az antifeminizmust (ami végső soron nem más, mint nőgyűlölet), a homofóbiát, s a mindenféle kisebbségek – de legelébb az alávetett többségek – szorongatását. A hatalmasok az elnyomásért cserébe elismerést, tiszteletet, csodálatot, áhítatot követelnek maguknak.

Nem fogják megkapni.

Hozzászólások