Az ellenzéki összefogásmantra jövője a tét az önkormányzati választásokon
Fogalmi zavar az ellenzék részéről az önkormányzati választások előtt kormányváltó hangulatban bízni. Ráadásul földindulásszerű változást elindító elégedetlenséget nem is érezni a voksolás előtt.
Egyetlen igazán emlékezetes pillanata volt a most búcsúzó önkormányzati ciklusnak: amikor Nagykőrös város önkormányzata elítélte és „megalapozatlan, kommunista hangvételű aljamunkának” bélyegezte az unió alapértékeinek Magyarország általi súlyos megsértéséről szóló Sargentini-jelentést. Hogy az Elios-lámpákon, ferencvárosi parkolóórákon és budavári ingatlanokon kívül kevés téma talált utat az országos sajtóba, az a média kormányzati megszállásán túl akár arról is tanúskodhat, hogy a helyi politika végre helyi ügyekről szól, az pedig csak az érintettek számára fontos.
Amennyiben ez a helyzet, úgy az összhangban áll a Magyarország által húsz éve aláírt Helyi önkormányzatok európai chartájával, mely szerint a törvény szabta kereteken belül a hatáskörük teljes és kizárólagos, és az országos politikának – így a pártok kormányzásért folytatott küzdelmének – csak közvetett hatása lehet a települések közéletére.
Jó hír ugyanakkor Nagykőrös elöljáróinak, akiknek merész elképzelései szerint nemhogy az országos, de az európai politika is szervesen összefügg a települési döntéshozatallal, hogy a valóságban nincsenek ilyen éles határok. A lokális összecsapások többnyire részét képezik az országos viaskodásoknak, különösen az általános helyhatósági választás esetében, mely szerte a világon a nagypolitika barométereként szolgál.
Ellenzéki visszavágás vagy kormánypárti tarolás
E kétarcúság rányomja bélyegét az október 13-ai önkormányzati választásra is. A párthoz tartozás meghatározó lesz, az viszont kérdés, hogy döntő jelentőséggel bír-e majd. Vagyis hogy egy jól dolgozó, népszerű városatyát el tud-e söpörni a helyéről egy országos hullám. Az ellenzék ilyen hullámban reménykedik. A kilenc éve a Fideszen túli világot mozgató összefogás – látszólag – megvalósult. Amennyiben a Szombathelytől Miskolcig ívelő közösködés legalább részben sikerre vezet, úgy a részt vevő pártoknak új mondanivalóval kell előállniuk, ha pedig nem, úgy teljesen új politikával. Kérdés, hogy van-e hozzá elég fantázia és akarat.
Egyelőre inkább csak annyi látszik, hogy az ellenzék maradna a jelenlegi kerékvágásban, és változatlanul a Fidesz elleni oppozíció hatékonyságát tartaná meg vezető témának. A HVG-nek ellenzéki vezetők egytől egyig arról beszéltek, hogy az önkormányzatokból kezdődhet el az ellenállás megszervezése, és egy jó ellenzéki szereplést követően a rendszer lassú erjedése is megindulhat.
| Revanstörténelem |
1990-ben az ellenzéki SZDSZ adta a budapesti főpolgármestert, és az összes megyei jogú város és fővárosi kerület polgármesteri székét megszerezte négy-négy hely kivételével, de ezek közül is három, illetve két helyen az akkori szövetséges Fidesz embere, egy kerületben pedig a szabaddemokraták által is támogatott független jelölt lett a befutó. A többi városban is jelentős pozíciókhoz jutottak a liberálisok, és egy SZDSZ–Fideszalkut követően a liberális Demszky Gábor lett Budapest főpolgármestere. (A megyei és fővárosi közgyűléseket akkor még közvetve választották, a politikai erőviszonyok bemutatására így nem alkalmasak.) Aztán 2002-ben a balodali-liberális kormány jelöltjei öt-öt megyei jogú várost és kerületet leszámítva mindenhol elnyerték a polgármesteri tisztséget, és továbbra is őrizték a főpolgármesterséget. A megyei közgyűlések közül csupán három maradt ellenzékük kezén. A Fidesz diadalmenetének nyitányát jelentő 2006-os választáskor csak hét olyan megyei jogú város volt, amelyet a párt nem tudott bevenni, ugyanakkor a kisebb városok tucatjai is a „polgári oldal” befolyási övezetébe kerültek. Budapestet azonban nem sikerült megszerezni, a főpolgármesterség, a Fővárosi Közgyűlés és a 23 kerületből 15 az MSZP–SZDSZ kezén maradt. |
Az elképzelés nem légből kapott. A 2010 előtti ántivilágban kétszer is előfordult, hogy az ellenzéki erők visszavágtak a kormánypártoknak a hónapokkal korábbi országgyűlési választáson elszenvedett vereségért. Egyszer azt is láttuk, milyen az, ha a kormánypártok tarolnak az ellenzék rovására. (lásd a Revanstörténelem című írást)
Nincs történelmi sikerforgatókönyv
Éppen a legnagyobb arányú győzelem, a szabaddemokraták 1990-es sikere volt a legkisebb hatással a négy évvel későbbi parlamenti választásra, de az SZDSZ még így is a kétezres évek közepéig élt az akkor megszerzett önkormányzati pozíciókból.
Viszont a baloldali–liberális kabinet pártjainak 2002-es önkormányzati tarolása már jelentősen hozzájárult a koalíció későbbi újrázásához, Gyurcsány Ferenc győzelméhez. 2006 tavaszán számtalan olyan helyen nyertek jelöltjeik tetemes előnnyel, ahol négy évvel korábban még csak szűk többséggel bírtak. Ebben egyértelmű szerepe volt a megyei fejlesztési források fölötti diszponálásnak és a települések irányításán keresztül a mindennapi életre gyakorolt befolyásnak. Ahogy a Fidesz 2006-os őszi helyhatósági diadala is előre jelezte az évekkel későbbi parlamenti győzelmet.
Azonban pont a 2006-os őszi választás vizsgálata hűtheti le elsőként a jelenlegi ellenzék kedélyeit. A tizenhárom évvel ezelőtti fideszes győzelem egy földcsuszamlásnak a kezdete volt ugyan, de ha jobban megnézzük az eredményeket, akkor láthatjuk, hogy az őszödi felvétel nyilvánosságra hozatalát követő voksolás hozzávetőleg ötven balra húzó választókörzetet jelentett volna egy parlamenti választás esetén. A Fideszre leadott szavazatok száma kormányváltáshoz bőven elegendő volt, de fülkeforradalmi változásokhoz nem. Márpedig a mostani ellenzék egy későbbi rendszerváltás megalapozásáról beszél, amikor az október 13-ai voksolás előtt saját maga mellett érvel.
A 2010-es végkifejlethez kellett a gazdasági válság, a kormány baklövései, a kisebbik kormánypárt eltűnése és a nagyobbik eróziója, a cigányság és a többségi társadalom együttélésének problémáját tematizáló, uszító beszéd, a centralizált, nagy ellenzéki erő fegyelmezett kíméletlensége.
Ma ezekből – többnyire szerencsére – mindegyik hiányzik. Nincs már meg az a potenciál sem, amely 2006-ban még jellemezte az önkormányzatokat. A Fidesz rendszerén belül a városházán már alig születnek érdemi döntések, aki ide bekerül, az kényelmes álláshoz jut, igazán fontos szerep csak akkor hárul rá, amikor a kormánypárt szavazógépezetét kell működtetni.
Győzelemmel is veszthet az ellenzék
Az ellenzéki ellenállás megszervezésére, a látványos építkezésre az önkormányzatok helyzete már alig ad lehetőséget. 2010-et követően hatáskörük egy részét elvonták, intézményeik többségét elvették. Gazdasági autonómiájukat erősen korlátozták, és kiterjesztették felettük a kormányhivatalok kontrollját. Sokan azt is tudni vélik, hogy ha az ellenzék október közepén mégis fontosabb posztokat szerez meg, arra további centralizálással válaszol majd a törvényhozást uraló kétharmad.
Az ellenzéknek legfeljebb arra volna lehetősége, hogy a mindenhonnan kiszoruló értelmiségiek, a megyei lapok egykori munkatársai, a kutatóhálózatok alkalmazottai, a menekülő egyetemi emberek vagy éppen a menekülő egyetem emberei menedéket találjanak a megszerzett polgármesteri hivatalokban. S ez nem is volna feltétlenül a kormány ellenére. A társadalom egészét, annak szellemi munkásait a NER nem tudja teljesen uralni, de azt tudja demonstrálni, hogy a rendszer kritikusai nem független személyiségek, hanem az ellenzék fizetett alkalmazottai.
Ráadásul a megkérdezett ellenzéki politikusok maguk sem számolnak azzal, hogy akár csak megközelíthetik a Fidesz 2006-os eredményét. A legutóbbi, a májusi európai parlamenti választás adataiból azt látjuk, hogy minden egyes ellenzéki szavazatra szükség volna a legutóbbi megméretés szerint 53 százalékos Fidesz megszorongatásához. Mivel a pártok támogatottsága területileg nem egyenletes, vidéken többnyire még a teljes mobilizáció is kevés volna. Ilyen helyeken az ellenzéki feladvány az, hogy honnét bővíthető a tábor
| Végvári Játékok |
Tizenhárom, jelenleg a kormánypártok által vezetett megyei jogú városban képtelenségnek tűnik, hogy az ellenzék jelöltje akár csak megközelítse a Fidesz emberét. Polgármesterváltásra nagyon halvány esély mutatkozik Egerben és Szolnokon, valamivel több Dunaújvárosban és Pécsen, még inkább Szombathelyen. A legvérmesebb reményeket Miskolcon táplálhatja az ellenzék. Ha pedig azokat a nagyvárosokat nézzük, ahol a Fidesz van az ostromló szerepében, azt látjuk, hogy a kormánypárt már gyakorlatilag megszerezte Békéscsabát – a „várkapitány” átállásával. A városban öt éve jobbikos támogatással, függetlenként nyert Szarvas Péter ezúttal már fideszes hátszéllel indul, megosztott ellenzékkel szemben. Magabiztosan nyilatkoznak a kormánypárti politikusok Hódmezővásárhelyt illetően is, ám ehhez nyilván Márki-Zay Péternek is lesz még hozzáfűznivalója. Az viszont meglepetés volna, hiába mozgat meg minden követ a Fidesz, és hiába bízik szoros eredményben, ha Botka László elveszítené Szeged polgármesteri posztját. Hasonlóan erős helyzetben van Salgótarján első embere, a szocialista Fekete Zsolt is. A megyei jogú városoknál kisebb településeken csak akkor lehet kiütni hivatalából a polgármestert, ha hatalmas elégedetlenség halmozódott föl az önkormányzat uraival szemben. Hatványozottan igaz ez a nem fideszes kihívók esélyeire. A fővárosi kerületek közül a Fidesz előre jósolhatóan megtart tizenhármat, és egyet – a XX.-at – már biztosan elhódított. Gyakorlatilag elképzelhetetlen, hogy kicsússzon az ellenzék kezéből Angyalföld és Kispest. Változásnak Budapesten is hét-nyolc helyen – négy-öt fideszes és három ellenzéki önkormányzatban – van valamekkora esélye. A belvárosi kerületekben, Zuglóban, a XV. és a XVIII. kerületben, valamint Soroksáron. Továbbá egyáltalán nem kizárt – amire a legnagyobb figyelem vetül, és a legnagyobb jelentőséggel bír –, hogy Karácsony Gergely legyőzi Tarlós Istvánt a főpolgármesterségért folytatott küzdelemben. |
Májusban körülbelül hétszázezer (volt) jobbikos nem járult az urnákhoz. A kérdés az, hogy ők most miként döntenek. Jóváhagyják az ellenzéki megállapodást, és támogatják a közös jelölteket? Saját pártjuk identitásválsága és láthatatlansága miatt átpártolnak más jobboldali pártokhoz, a Mi Hazánkhoz és a Fideszhez? Maradnak otthon? Avagy nem szeretik meg ugyan a Fideszt, de készek leszavazni a helyben elfogadott kormánypárti polgármesterre és képviselőre? Az eddigi tapasztalatok ez utóbbi két lehetőséget valószínűsítik.
Budapesten mást jelent az összefogás
A fővárosban ezzel a dilemmával nem kell szembenézni, mert a Jobbik és a különutas LMP támogatói már elfogytak az EP-választásra. Ám ez azt is jelenti, hogy nem nagyon maradtak tartalékai az ellenzéknek. Ehhez még annyit kell hozzátenni, hogy a baloldali, liberális urbánus szavazók némileg felülreprezentáltak az európai parlamenti választáson, amelyhez képest a részvétel az önkormányzatin szignifikánsan növekszik (és szignifikánsan elmarad az országgyűlésitől). Vagyis várhatóan új szavazók jelennek meg májushoz képest, akik valamivel kevésbé szilárd pártkötődésekkel rendelkeznek, mint azok, akik az uniós kérdésekben is kinyilvánítják véleményüket.
Itt kell visszatérni a már említett kettősséghez, hogy az önkormányzati választáson elsősorban nem a pártelkötelezettség a döntő, hanem – elvben – a helyi ügyek. Minél kevésbé van valakinek határozott pártpreferenciája, annál inkább hajlandó a helyben ismert, jól beágyazott jelöltet támogatni, de még a biztos világnézettel, politikai rokonszenvvel bírók körében sem ritka az átszavazás. A számok nyelvére fordítva: 2014 tavasza (az áprilisi parlamenti és a májusi EP-választás) például Óbudán, Újpesten vagy éppen Csepelen baloldali fölényt hozott. Ugyanaz év őszén mégis toronymagasan végeztek az élen a regnáló fideszes polgármesterek, illetve a kerület vezetésére bejelentkező csepeli alpolgármester.
Ehhez még hozzávehetjük, hogy az elmúlt hetekben 165, tízezer lakosúnál nagyobb településen – ahol egy-két helytől eltekintve a kormánypártoknak mindenütt volt jelöltje, és azok többségükben győztek is – ezrek indultak meg a polgármesterek, képviselők kampányát segítve. Nekik az elmúlt két-három vagy több ciklusban bőven volt lehetőségük klientúrát építeni, amelynek működése avatatlan szemek előtt takarva van, és mindenféle központi segítség nélkül mozgásba hozható. Ilyesmivel az apadó erőforrású ellenzék nem rendelkezik.
A Fidesznek tehát az a kedvező, ha a választás helyi keretek között marad, lokális ügyek körül forog. Az ellenzéknek pedig az az érdeke, hogy emelje a tétet: megpróbáljon országos rendszerellenes népszavazást kreálni október 13-án. Ez azonban ismét a Fidesz kezébe ad érvet, konkrétan azt, hogy az ellenzék pártpolitikai cirkuszt akar hozni a települések eddig békésen csordogáló életébe. Ez persze puszta kommunikáció.
Így örült a Fidesz legutóbbi, 2014-es budapesti győzelmének:
Van más ellenzék?
Ahogy a végeredménnyel kapcsolatban is csupán az a kérdés, hogy néhány kiemelt „meccs” kimenetele milyen optikát teremt a későbbi magyarázatokhoz, milyen kommunikációs alapot teremt a további politizáláshoz. A valós tét igen kicsi: a Fidesz kezéből aligha lehet kicsavarni a 2006 óta élesített fegyvert, az ellenzék nem nagyon tud hatékony eszközhöz jutni. A közvélemény radikális megváltozását mutató eredményre – hacsak nem történik egy hónap alatt valami megrázó esemény – szinte semmi esély nincs.
Valódi mérkőzés 15-16 „csatatér településen” zajlik. Amennyiben az ellenzék – tételezzük föl – az összes billegő településen nyer, még mindig csak harmadát birtokolja a megyei jogú városoknak, és még mindig csak néggyel több kerületet szerez meg, mint ahány jelenleg is a birtokában van. Viszont – főleg a főpolgármesterség megszerzése esetén – komoly szimbolikus sikert arat, és esélyt kap arra, hogy – akár érdemi változtatás nélkül – folytassa politikáját, és reménykedjen további három évig ennél is többről.
A jelöltállítás lezárása után azonban úgy tűnik, az ellenzék azt a lehetőséget elszalasztotta, hogy az önkormányzati választás apropóján valóságos népmozgalmat szervezzen a rezsim ellen, a hatalom embereivel szemben fölmutatva a nép jelöltjeit. Pedig a fővárosi és ferencvárosi előválasztás azt igazolja, hogy a választók a döntéshozatal korábbi fázisaiba is bevonhatók, és a politika személyes ügyükké tehető, ami alapja lehet egy teljesen más típusú mozgalmi politizálásnak.
Éppen a ferencvárosi példa bizonyítja, hogy ez igen könnyen keresztülhúzhatja a helyi alkukat, így az egyre zsugorodó ellenzéki elitcsoportocskáknak koránt sincs ínyükre. Így vannak ezzel az országos központok is, amelyek a saját kádereik elhelyezésében voltak érdekeltek. Ez azt vetíti előre, hogy folytatni akarják az egymás rovására való erősödés taktikáját, ami azt is jelentheti, hogy az összefogás csak annak eltakarására szolgál, hogy nincsenek valós összellenzéki célok.
Népfrontos Fidesz-taktika
Léteznek viszont nagyon is valóságos céljai a Fidesznek, leginkább az, hogy semmi se veszélyeztesse a hatalmát, és ebbe még bőven belefér egy szerény mértékű ellenzéki erősödés is. Ám a Fidesz biztosra akar menni. Ezt mutatja a népfrontpolitika, amelynek keretében nemcsak a békéscsabai exjobbikos Szarvas Pétert és a korábban baloldaliként diadalmaskodó pesterzsébeti polgármestert, Szabados Ákost igazolták le, hanem újból beálltak a rasszista kijelentéseiről hírhedt, egyszer már megtagadott Molnár Oszkár edelényi polgármester mögé is. Amit a NER nem tud megszerezni, azt igyekszik magába olvasztani.
Azt viszont nem tudni, milyen hatása lenne annak, ha a csatatér településeken a kormánypártok megtartanák pozícióikat (ideértve Tarlós Istvánét is), és elvennének valamennyit az ellenzékiek közül. Ezzel jobb eredményt érnének el az öt évvel ezelőttinél, és nehezen magyarázható helyzetbe hoznák ellenfelüket. Viszont az így támadt újbóli legitimációt – a rendszer logikájából adódóan – valamire használni is kell. Mindenesetre a megmaradt független médiával való leszámolás tökéletesen alkalmas erre a célra.
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
