Jómódú, földbirtokos családba született. Szigorú katolikus intézetben, a Sacré Coeur-ben taníttatták német és francia nyelven. Apja főszolgabíróként, alispánként szolgált. Bajcsy-Zsiilinszky Endre köréhez tartozott, s azért kellett a családjával Erdély mélyén dekkolnia, mert nem kívánt a zsidók deportálásában részt venni.

Az ötvenes évekre a család elszegényedett. Földjüknek az ellenállási érdem fejében meghagyott részétől is megfosztották őket. 1951-ben egy távoli rokon, Maléter Pál ezredes mentette meg őket a kitelepítéstől. A mezőgazdász végzettséggel és jeles érettségivel rendelkező lányt származása miatt nem vették fel az Agrártudományi Egyetemre. A mezőgazdaságban dolgozott, 1954-ben pedig beleszeretett és feleségül ment a távoli rokonhoz, Maléter Pál ezredeshez. Az egyházi esküvőt titokban, magánlakásban tartották.

MTI / Máthé Zoltán

Az egyetemre Maléter feleségeként már fölvették, 1957 februárjában, a forradalom leverése után pedig Maléter feleségeként rúgták ki onnan. Nem csak az egyetemről, a munkahelyéről is. Parkgondozó és temetői segédmunkásként, bejárónőként, takarítónőként dolgozott. Férjét, a forradalmi Nagy Imre kormány hadügyminiszterét kivégezték, apját, a Baranya megyei Munkástanács tagját bebörtönözték.

A lakásából kidobták, később az egyszobás, komfort nélküli társbérletétől is megfosztották. „Aki olyan pimasz, hogy ezt a nevet viseli, az megérdemli, hogy éhen haljon” – ezt vágta a fejéhez egy illetékes, akinek az állásproblémáját előadta.

A második házassága után kiderült, hogy a név nem számít. A forradalom után negyedszázadon át viselte annak következményeit, hogy Maléter Pálba szeretett bele. Útlevélkérelmeit is mindig elutasították.

1983-től, az első magánlakáson tartott nyilvános megemlékezéstől kezdve ott volt mindenhol, ahol a forradalomra és mártírjaira emlékeztek, és emlékezetük méltó megőrzését követelték. A 301-es parcella özvegyei között vitte az ártatlanság jelképét, a fehér liliomot a mártírok sírjára.

Könyvtárosi szakképesítést szerzett, és 1985-ben Antall József könyvtárosként alkalmazta őt az általa vezetett Semmelweis Orvostörténeti Múzeumban, ahonnan 1992-ben, Antall miniszterelnöksége idején elbocsátották.  Ettől kezdve tizennyolc éven át, 78 éves koráig az 1956-os Intézet könyvtárosaként dolgozott.

2011-ben az Indexnek ezt nyilatkozta: „A forradalom miatt mindenemet elvesztettem: az imádott férjemet, a munkámat, nem lett saját gyerekem, azóta igazából nincsen otthonom. És mégis azt kell mondanom, hogy hálát adok a Jóistennek, hogy átélhettem azt a csodát, ami '56 volt.” Ugyanekkor viszont azt is kijelentette, hogy „az '56-os mártírok halála hiábavaló volt". Gyenes Judith szerint megdöbbentő, hogy a forradalom 55. évfordulóján megszüntetik az '56-os intézetet.

Az intézet végleges felszámolását nem sokkal élte túl.