Meghalt Karsai Dániel.

Tudtuk, hogy ezt a mondatot egyszer majd le kell írnunk, de attól még nem lett könnyebb.  

Az mindössze a sors fintora, hogy ezt majdnem napra pontosan egy évvel azután kell megtennünk, hogy Dani – remélem, nem haragszik meg, ha így hívom – a nyilvánosság elé állt ALS-betegségével. Nem az ő döntése volt. Szombat este hirtelen romlani kezdett az állapota, mentőt hívtak hozzá, de nem tudták megmenteni.

Karsai Dániel az egyik legbátrabb ember volt Magyarországon, és azzal sem túlzok, ha azt állítom, hogy hősként halt meg. Arra ugyanis, hogy valaki a nyilvánosság elé álljon saját halálos betegségével, beperelje a magyar államot, és fizikai romlása közben az utolsó erejét is arra használja, hogy falakat bontson, tabut döntsön, és kicsivel jobb hellyé tegye ezt az országot, nincs más jelző.

Ráadásul tehette volna másképp is, csendben. Amikor a HVG tavaly Az év emberévé választotta, azt írtam, élete utolsó éveiben járhatott volna többet Vasas-meccsekre, Tankcsapda-koncertekre, színházba, vagy csak úgy egyszerűen tölthette volna az idejét a barátaival és a családjával.

Ehelyett vérbeli jiu-jitsusként a küzdelmet választotta: személyesen szólalt fel az Emberi Jogok Európai Bíróságán, elvállalta a nyilvános vitákat, elment a huszadik fárasztó interjúra is, kiült a hidegbe a Nemzeti Választási Iroda elé, színdarabot írt, amelyben még az újságírók esetlen kérdéseit (igen, köztük az enyémet) is képes volt kifigurázni. Sőt, asztalhoz ült annak a pártnak a képviselőjével is, amelynek tagjai még a függönyt is elhúzták, csak hogy ne kelljen a szemébe nézni.

Amikor tavaly ősszel először interjút készítettem vele, és megkérdeztem, miért döntött így, egyszerű volt a válasza: „Jobb, ha mindannyian kijövünk a fényre, és oldódnak a felesleges félelmek, hogy mindenki tudatosabb döntést tudjon hozni. Nem vakmerőbbet, hanem tudatosabbat. Arról, hogy ki hogyan akarja élni az életét, és ki hogyan akarja befejezni, lehetőleg félelem nélkül, állva, akár akkor is, ha az egy kórházi ágyban fekve történik”.

És bár saját ügyében a jogi csatározást elvesztette, a küzdelmét még ekkor sem adta fel. Legfeljebb keresett valami olyan ügyet, amelyben hihetett, még akkor is, ha az a saját túlélése volt. Néhány hónapja, már ágyhoz kötve és mozgásától teljesen megfosztva, gyomorszondával, nehéz beszéddel is azt mondta nekem: „A fejlődésnek sosincs vége. Törekszem arra, hogy mindennap tanuljak valamit. Kicsivel türelmesebbnek lenni, figyelmesebbnek, valamit megtanulni alkotmányjogból. Mikor mit ad az élet.”

Veres Viktor

Ilyen ember volt Karsai Dániel. Aki ismerte, az nemcsak szerencsés, hanem azt is tudta, hogy a harcot ő nem három éve, betegsége diagnosztizálásakor kezdte. Ügyvédként az elmúlt évtizedekben azzal az állammal szkanderozott, amely semmibe vette az emberi méltóságot, és azokat képviselte, akiknek az állam megsértette az alapvető jogait.

Ha nincs Karsai Dániel, a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bírósága sem mondja ki, hogy a 2010 utáni végkielégítésekre kivetett 98 százalékos különadó megsértette a magántulajdonhoz való jogot. Ha ő nem segít, nem marasztalták volna el Magyarországot a tényleges életfogytiglan szabadságvesztés miatt, és nem rendelik el annak felülvizsgálatát, még ha ezt a kormány 40 évben állapította is meg, és nem 25-ben, mint ahogy azt a bíróság előírta. Nem lehetne kártérítést kérni, ha valakinek észszerűtlenül elhúzódik a polgári pere, nem kellett volna lépni a börtönök túlzsúfoltsága ellen, és óriási érdemei vannak abban is, hogy Strasbourgban kimondták: törvénytelenül fosztottak meg több kisegyházat is az egyházi státuszuktól.

De Dani rengeteget segített nekünk, újságíróknak is abban, hogy a munkánkat végezhessük.

Amikor ország-világ elé állt betegségével, a Transparency International hosszú posztban szedte össze, mit tett a magyar nyilvánosságért. Többek között az ő felkészültségének és elkötelezettségének köszönhetjük, hogy ma már mindenki a hatalmi visszaélések és a közpénzeket módszeresen csapoló korrupció botrányköveiként tartja számon például a letelepedési államkötvények kereskedelmét és a jegybanki alapítványok pénzlenyúlásait. Ha nincs Karsai Dániel, akkor a ma már a látványcsapatsportok támogatása címén elfolyt több mint ezermilliárd forint sem minősülne közpénznek.

Bár a tényeken nem változtat, de talán számunkra is megnyugtató valamennyire, hogy Dani élete utolsó évében ebből rengeteget visszakapott. Nemcsak a családjától, a testvérévé fogadott ápolójától, a barátaitól, akik egymást túllicitálva írták be magukat az őt segítők híres Excel-táblázatba, hanem a teljes magyar közélettől is. Nekem is azt mesélte, pontosan érzi és tudja, mennyien drukkolnak neki, milyen sokan gondolnak rá, és ebből erőt merít.

Karsai Dániel megvívta a harcát. Eltűrte, hogy az állam megtagadta tőle a betegségével szembenézve a tudatot, hogy ha akarja, ne kelljen mindenáron folytatnia a szenvedését.

Nekünk most jön a nehezebb része. Ő még talán láthatta a változást, amit a társadalomban elindított. Ezt most nekünk kell továbbvinnünk az eutanáziáról szóló párbeszéd folytatásával. Nem a strasbourgi bíróságnak, nem másoknak, hanem nekünk. Ezt a vitát meg kell vívni azokkal, akik érveik gyengesége miatt az időre hagyták a kérdést. A társadalom szereti kizárni a halál témáját, így aztán az eutanáziáért azok harcolnak, akik a végső pillanattal néznek farkasszemet.

Ezen kell változtatnunk Daniért. Magunkért.

Méltó emlékezete lenne ez egy igazságtalanul rövidre szabott életnek.