„Halottak, hullaház, halottaskocsi. Az emberek agyában rögtön ezek a képek villannak föl, ha szóba kerül, hogy patológus vagyok. A legtöbben azt képzelik, hogy véres köpenyben, az alagsorban, villogó neonlámpák alatt boncolok” – meséli némi derűvel a hangjában Vida Lívia, akit a Pécsi Orvostudományi Egyetemen harmadéves korában ejtett rabul a patológia varázsa. A fiatal anya, aki jelenleg két kisgyermekével van otthon, imádja munkáját, bár elismeri, hogy a szakma egykori presztízse mára megkopott, sőt, egyesek  – orvosi körökben is  – méltánytalanul lenézik.

Szív: erek és szövetek

Hiába a lelkes magyarázkodás, hogy a boncolásnál sokkal izgalmasabb az emberi szövetek tanulmányozása. A téves képet, amely a patológusokról él, még inkább árnyalják a bűnügyi filmek véres jelenetei, amelyekben gyakran torzókkal, oszlásnak indult tetemekkel sokkolják a nézőket. (Gondoljunk csak a nálunk is nagy sikerrel vetített Helyszínelők című sorozatra, amelyben jól képzett kórboncnokok szedik ízekre az áldozatokat.)

A boncolás azonban a szakmának csak egy apró szegmense. „Lenyűgöző, amikor a szerveket megvizsgálva  – például a szív, tüdő, vagy vese állapotából  – kiderül, hogy mi okozta a beteg halálát, és sikerül rekonstruálnunk, hogy mi történhetett vele élete utolsó perceiben. Olyan ez, mint egy nagy keresztrejtvény, amit meg kell fejteni – szemlélteti a folyamatot Vida Lívia.

Ahhoz, hogy egy patológus jól végezze a munkáját, az orvostudomány minden területén jártasságot kell szereznie. Annak ellenére, hogy sokan egyszerűen csak háttérszakmaként határozzák meg a patológiát, létjogosultsága és gyakorlati haszna megkérdőjelezhetetlen. Ahogy a szakember fogalmazott: minden, amit egy emberből kivesznek, legyen szó epehólyagról, manduláról, vagy valamilyen szövetről, átmegy a patológus kezén, aki amellett, hogy felállítja a diagnózist, gyakran gyógymódot is javasol. A gyakorlatban mindez úgy néz ki, hogy a patológus a biopsziát  – élőből vett szövettani mintavételt  – követően a diagnosztika során megállapítja, hogy jó- vagy rosszindulatú elváltozásról van-e szó: a rosszindulatú daganat milyen stádiumban van, lehet-e műteni, illetve milyen kezelés lenne hatékony az adott esetben.

Adott esetben izgalmasabb lehet diagnosztizálni egy elváltozást, mint meggyógyítani a beteget  – véli Vida Lívia, aki az elemző, gondolkodást és összpontosítást igénylő mikroszkópos munkát szereti.  „Számomra lelkileg megterhelőbb lenne olyan emberek között dolgozni, akiknek a betegségét mélyen átérzem”  – magyarázza Lívia, hogy miért nem lett például gyerekorvos. Szerinte könnyebben megőrzi az ember az életkedvét, lelkesedését, és később ég ki, ha nem kerül közvetlen kapcsolatba a beteggel  – akit sajnál  –, hanem csak a szövettani mintákat látja.

Óhatatlanul is fölmerül a kérdés: hogyan tudja megőrizni egészséges lelkületét és lelkesedését, aki minden nap kóros elváltozásokat diagnosztizál, betegségre utaló jeleket keres, esetleg boncol? A családi életet remekül össze lehet egyeztetni a szakmával  – avat be a titokba Lívia. Egy patológusnak nem kell ügyeletet vállalnia, ami különösen a kisgyermekes anyák számára előnyös. Ám mindez még nem elég ahhoz, hogy egy nő ezt a  legkevésbé sem nőies pályát válassza.

Csak a szemléltetés kedvéért: a pécsi egyetemen például jóval kevesebb nő dolgozik ezen a területen. A dunántúli városban nemcsak a nemek aránya között van jelentős eltérés: a patológusok életkora is generáció-váltást tükröz. A legfiatalabb adjunktus negyven éves, a legfiatalabb szakorvosok pedig frissen végeztek. A harminc és negyven év közötti patológusok eltűntek: a fővárosban vagy külföldön vállaltak munkát.

Dr. Kopper László © Stiller Ákos

A Semmelweis Egyetem I. sz. Patológiai és Kísérleti Rákkutató Intézetének épülete pincétől a padlásig diagnosztikai laboroknak ad otthont: az elemzésre váró szövetminták mellett ide érkezik az összes konzultációs anyag is. Az intézetben a legkülönfélébb területeken (például hematopatológia, immunpatológia, sejtpatológia stb.) világszínvonalú molekuláris technikákat alkalmazva nemcsak a napi diagnosztikára fektetnek nagy súlyt, hanem a kutatásokra, tudományos publikációkra és az oktatásra, az utánpótlás biztosítására is.

Dr. Kopper László negyven éve dolgozik az intézetben  – állatápolóként kezdte  –, hat éve pedig az itt működő Patológiai Tudományok Doktori Iskolája mellett ő vezeti az intézetet (június végén, hatvanötödik életévét betöltve átadja igazgatói székét). Az MTA doktora hosszú időt töltött Angliában, Amerikában és Japánban, számos szakkönyvet írt - Patológia, Apoptózis -, emellett 13 éve szerkeszti az angol nyelvű Pathology Oncology Research című, angol nyelvű folyóiratot. 

Patológia régen és ma

A XIX. században a patológiát még kórbonctannak nevezték, az orvosok idejük nagy részét bonco-lással töltötték. Évtizedekkel később, a biopsziás mód-szer meghonosodásával már nemcsak annak nyílt meg a lehetősége, hogy megállapítsák egy-egy betegség kialakulásának okát, felállítsák a diagnózist, és megtalálják  a meg-felelő kezelési módot, hanem annak is, hogy kutatásaik révén megelőzhetőek legyenek egyes betegségek.

A tudományos publikációk és az infrastruktúra biztosítása mellett Kopper fontosnak tartja, hogy az intézetben megmaradjon az a szakmai közeg, amelyből az utánpótlás is kikerül. Az intézetben sok fiatal rezidens dolgozik, az ösztöndíjasok mellett társegyetemekről is jelentkeznek a doktori képzésre, közülük a szakvizsga után sokan szívesen maradnának. 

„Jó patológusra világszerte nagy a kereslet, az északi országok (Anglia, Írország) munkaerő-elszívó hatása ezen a területen is érvényesül: külföldön anyagilag is jobban megbecsülik a patológus munkáját” - vázolja a nemzetközi helyzetet az igazgató.

Hogy a szaktudásnak valóban borsos ára van, indokolt, ugyanis a licenszet, amely lehetővé teszi, hogy a szakorvos megkezdhesse önálló munkáját, hosszú tanulási folyamat előzi meg. A hazai képzési rendszer az angolszász modellen alapul: hat egyetemi év után a diplomás fiatal öt évig rezidensként tanulja a szakmát, és csak a szakvizsga után  – ideális esetben huszonkilenc évesen  – jut el odáig, hogy szakorvosként működhet.

Tetőtéri magány, meghitt félhomály, a polcokon sorakozó koponyák mellett gondosan konzervált emlősök: egy orángután az 1900-as évek elejéről, csimpánz a hatvanas évekből és egy kisebb termetű gorilla terpeszkedik a folyosón, amely a Természettudományi Múzeum Emlősgyűjteményét karbantartó preparátorok birodalmába vezet.

Rácz Róbert © Stiller Ákos

Hat éve dolgozik itt Rácz Róbert, aki  – bár végzettsége szerint erdőmérnök  – évekig állatbemutatókat szervezett a Budapesti Állatkertben, természetes közegükben bemutatva az egyes fajokat: madarakat, hüllőket, kisemlősöket. A pályamódosítás egy idő után elkerülhetetlen volt,  túlságosan ragaszkodott ugyanis az állataihoz; nem nézte jó szemmel, hogy megszokott környezetükből kiragadva tévéshowk-ban mutogatják őket, aztán hetekig vegetálnak, míg kiheverik a sokkot.

A Természettudományi Múzeum preparátoraként ma már azon dolgozik, hogy életre keltse az intézménybe érkező elhullott állatok tetemeit. „Semmilyen gusztustalanságról nincs szó, sem boszorkánykonyháról, ahol vér folyna”  – derül Róbert az általános tévhiten, amely munkáját övezi. Ahhoz, hogy valaki mesteri szinten űzhesse a szakmát, művészvéna kell, elhivatottság, természetszeretet, és persze az állatok ismerete. Mindezek mellett elengedhetetlen, hogy a preparátor jól rajzoljon, legyen türelme és kézügyessége, hogy akár hónapokig pepecseljen egy-egy kitömött állaton.

A tényleges munkafolyamat sokszor már azelőtt elkezdődik, hogy a tetem megérkezik a múzeumba. Ha a preparátort időben értesítik, hogy nagytestű emlős várható, kimegy az állatkertbe, s még életében tanulmányozza a jószág mozgását, testfelépítését, viselkedését. Később a tetemről méretet vesz, rajzokat,  ritka fajok esetén – ilyen például az orrszarvú  – modellt, kisplasztikát is készít. Ezután a gondosan lefagyasztott és tárolt tetemet ízekre szedi: megnyúzza, majd a csontokból újra felépíti az állat vázát. Erre épül szobrászagyagból az izomzat, legvégül pedig „öltözteti” a szobrot: fölkerül rá a tímár által kikészített, arzénnel kezelt és tartósított bőr. A részletek kidolgozása még csak ezután következik: hátra van a szem és az állkapocs megalkotása. A szemüreg kitöltése a munkafolyamat egyik legnehezebb része, mert műanyagból szinte lehetetlen élettel teli szemgolyókat formázni. Az állkapoccsal is hasonló a helyzet: egyre gyakrabban kerülnek műanyag öntvények az eredeti fogsor és nyelv helyére, mert ezeket könnyebb kezelni és időtállóbbak. Ha ideális körülmények között tárolják a preparátumot  – portól, fénytől és melegtől óva  –, akkor több száz évig is eláll. 

© Stiller Ákos

Egy barnamedvét két hónap alatt  – három-négyszázezer forintból  – össze lehet rakni, míg egy kistestű emlőst, nyestet vagy menyétet egy héten belül.  A preparátorok gyakran szembesülnek a laikusok értetlenkedésével, ám olykor még őket is érik kellemetlen meglepetések. A házi kedvencek kikészítése eleve bizarr feladat; ezt csak tetézi, ha az állatot gyászoló gazdi összevissza csókolja, ölelgeti kitömött kedvencét, esetleg összeismerteti élő fajtársaival, sőt, esténként még az ágyba is magával viszi.

„Nemcsak kitömésre szánt állatok kerülnek hozzánk, hanem csontok, koponyák, sőt, még a vámosok által elkobozott, illegálisan szállított trófeák,  állatbőrök, és elefántcsont is. Több szekrény tele van a határon lefoglalt krokodilbőr cipőkkel, táskákkal”  – mondja Rácz Róbert, miközben egy rinocéroszlábból készült esernyőtartót mutat, amelyet szintén a vámosok fogtak.

Minden csontnak, állatbőrnek és preparátumnak megvan a története: a múzeum gyűjteményében helyet kapott az állatkert szerencsétlen körülmények között, 1956-ban elhullott vízilovának koponyája is. A nagytestű emlős medencéjét időről-időre 70 fokos termálvízzel töltötték fel, ám egyik este a gondozók a hidegvízcsapot nem hagyták nyitva, így reggelre az állat gyakorlatilag megfőtt a forró vízben.

A múzeum kincseit - a kitömött állatokat is - ki lehet kölcsönözni, ám ezután a preparátornak mindig akad dolga, ugyanis a gyűjteménybe legtöbbször sérülten kerül vissza egy-egy darab. Az a közel százéves barnamedve például, amelyik a preparátorok birodalmában tekintélyt parancsolóan acsarog, egy természetfilm-forgatáson olyan csúnyán alulmaradt élő fajtársával szemben, hogy feje és mancsa - egy hiányzó ujjperccel - a mai napig viseli a támadás nyomát.