Sokan félnek attól, hogy a mesterséges intelligencia egyszer csak saját célokat tűz ki magának, lehagyja a gazdáját, és ellene fordul. De itt lebeg felettünk közelebbi rémképként a technológiai eszközök globálisan összekapcsolt hálózata, a dolgok internete is. E rendszer érzékszervei az okostelefonok, a fényképezőgépek, a mikrofonok és a szenzorok, amelyek révén a hálózatot működtető vállalatok kiszolgáltatottjaivá válhatunk.

Van azonban egy másik mechanizmus is, amely kevésbé utópisztikus, mégis hasonlóképpen rátelepszik az emberiség tudatára, mindennapjaira és életvitelére. Ez pedig az egyre bonyolultabb algoritmusok által irányított piacgazdaság, amely a sikert öncélúan és megdöbbentő rövidlátással méri.

„Ha kalapács van a fejedben, minden problémát szögnek látsz”

1981-ben Jack Welch, a világ akkori legnagyobb iparvállalata, a General Electric (GE) ügyvezetője bejelentette, hogy a GE többé nem tolerálja a csekély hasznú vagy lassú növekedésű egységeket. Minden GE-vállalkozást, amely nem növekedett a piac egészénél gyorsabban, beszántottak vagy eladtak. Az, hogy az adott egység munkát teremtett egy közösségnek, vagy hogy hasznos szolgáltatásokat nyújtott a vásárlóinak, nem volt elegendő az üzletág fenntartásához. Csakis a GE profitjához való hozzájárulás számított és a részvényárfolyam.

„Ez volt az emberiség Skynet-mozzanata, a gépezet megkezdte a hatalomátvételt” – írja WTF – What’s the future című könyvében a technológiai szektorban negyven éve aktív Tim O’Reilly. Mára a piacot olyan komplex pénzügyi derivatívumok alkotják, amelyeket nincs ember, aki megértene.

„Az olyan politikusi nyilatkozatok, mint a Margaret Thatchertől származó „nincs alternatíva”, vagy Francis Fukuyama esszéje, A történelem vége, amely a neoliberalizmust az emberi fejlődéstörténet utolsó állomásának titulálta, olyan vakon terjedtek el a liberális elit körében, hogy az mára egyszerűen nem képes ezen kívül gondolkodni. Ha kalapács van a fejedben, minden problémát szögnek látsz”

– mondja a HVG Extra Businessnek a jelenlegi gazdasági doktrínát alapjaiban megkérdőjelező nemnövekedés mozgalom francia szóvivője, Vincent Liegey.

A minimálbértől a házasságig

O’Reilly szerint a dolgok ott mentek félre, amikor a gazdasági tevékenységet végző vállalkozások fő célja a részvényérték maximalizálása lett.

Az emberek és a profit közötti küzdelem jól megragadható a hűtéstechnikával foglalkozó Carrier nagyvállalat indianapolisi gyárának bezárásáról szóló történettel. 1400 munkahelyet vittek át Mexikóba, ahol a munkások nagyjából naponta keresnek annyit, mint az Egyesült Államokban óránként. A Carrier anyavállalata elmagyarázta, hogy „a megszorítások fájdalmasak, de szükségesek a vállalat hosszú távú versenyképességének fenntartásáért és a részvényérték növeléséért". A Wall Street a cégtől ugyanis a következő két évben részvényenként 17 százalékos jövedelemnövekvényt várt el, habár csak 8 százalékos növekedésre lehetett számítani az értékesítésből.

Az alacsony béreket előszeretettel magyarázzák a versenyképességre törekvés kényszerével, amely adott esetben igaz is. De ha megnézzük a makroadatokat az Egyesült Államok esetében, azt látjuk, hogy a második világháború és 1968 között a minimálbér és a termelékenység kéz a kézben járt, azóta azonban az utóbbi 78 százalékkal nőtt 2014-ig, amíg a minimálbér mindössze 9 százalékkal. Vagyis a növekvő termelékenység által létrehozott érték zöme a részvényesekhez vándorolt.

A probléma ezzel az, hogy a munkások egyben vásárlók is, és ha nem kapnak tisztességes részt a növekményből, egyre kevesebbet tudnak fogyasztani. Az egyenlőtlenség önmagát gerjeszti, ahogy a piac azokra optimalizálódik, akiknek több pénzük van.

O’Reilly szerint a minimálbér felemelése csupán az egyik lehetséges megoldása annak, hogy a gazdaság jelenlegi szabályai ne a tőketulajdonosokat favorizálják. A vállalatok kaphatnának adókedvezményt a kifizetett bérek után, meg lehetne adóztatni a robotokat, vagy a pénzügyi tranzakciókat a bérek helyett. De jóval tovább is lehetne menni ezen az úton: meg lehetne adóztatni a pénzügyi spekulációt, míg a termelő befektetést alacsonyabb adókulcsokkal lehetne jutalmazni.

És van is bizonyíték arra, hogy a másfajta modell szerint működő vállalatok is sikeresek lehetnek. A Green Bay Packers amerikai futballcég például a rajongói tulajdonában van, akik arra használják fel tulajdonosi státusukat, hogy alacsonyan tartják a mérkőzések jegyárait. A túrafelszerelésekkel foglalkozó REI kereskedelmi lánc valójában nem más, mint egy 2,1 milliárd dollár bevételű, 6 millió tagot számláló szövetkezet, amely a profitot a saját tagjai között osztja szét, ahelyett, hogy külső tulajdonosok zsebeit tömné.

O’Reilly szerint a történelem során mindig akkor teremtődött jólét, amikor a termelékenység hasznát széles körben megosztották.

Nem megfelelő mérőeszközök?

A McKinsey tanácsadócég egyik dolgozója szerint, a Fortune magazin által globális vezetők számára szervezett találkozón 2016-ban az ügyvezetők beismerték egymásnak, hogy talán nem a megfelelő mércéket alkalmazzák, és a részvényérték helyett inkább az állások számára vagy a jövedelem növekedésére alapozottan kellene mérniük a teljesítményüket.

A Google például minden évben gazdasági hatástanulmányt tesz, amelyben azt vizsgálja, hogy a cég tevékenysége hogyan hat a környezetére, a gazdaságra, ami kezdetnek jó irány. O’Reilly azt is elismeri, hogy a technológia és a tudás terjedése nagymértékben csökkentette a szegénységet a világban, még akkor is, ha egyúttal gazdasági kihívásokat is támasztott.

A dolgozók szorgalmazhatnák a részesedésük növelését a technológiai fejlődés eredményeiből olyan adópolitika javaslatával, amely megsarcolja a gépi termelékenység hasznát, azt költőpénz gyanánt kiosztanák az embereknek, garantálva alapszükségleteiket. Ehhez hasonló ötlettel, egyfajta robotadóval már Bill Gates is előhozakodott, ő az oktatást és az idősek gondozását fedezné belőle.

O’Reilly szerint sokan nem veszik figyelembe, mennyire jelentős a technológiai fejlődésből fakadó termelékenységnövekedés, és hogy ez felhasználható volna alapjövedelem garantálására. „Ha az emberek alkalmazni kezdenek valamilyen technológiát, és többet termelnek kevesebb költséggel, akkor a torta mérete megnő. A kérdés csak az, hogy a többletértéket hogyan osztják el.”

A fenti cikk eredetileg a HVG Extra Business 2019/1-es számában jelent meg.

Életünk annyi területen alakul át egyszerre, hogy beleszédülünk. Thomas L. Friedman, a New York Times publicistája szerint úgy tudunk boldogulni a 21. században, ha megértjük korunk legfontosabb erőtényezőinek egyidejű gyorsulási folyamatát. Köszönet a késésért című könyvében Friedman feltárja a világunkat formáló folyamatokat, és elmagyarázza, miként hozhatjuk ki a legjobbat ezekből. A könyvet itt rendelheti meg kedvezménnyel.