„Ahogy a komolyzenészeknek és a szakácsoknak, szívem szerint én a színpadi jelmezkészítőknek is szentelnék egy külön televíziós vetélkedőt. A mi szakmánk versenye is lenne legalább olyan izgalmas, sőt” – állítja Debreczeni Ildikó cégvezető, aki eredeti szakmáját tekintve varrónő. A Jelmez-Art Kft. tulajdonosa szerint a tévéshow nem csak azért lenne indokolt, mert minden egyes produkciókollekció újabb történelmi korokba vagy épp sosem látott fantáziavilágokba kalauzol, hanem mert a mai textilipar jelentős részével szemben náluk semmi sem „kínai”. Az összes jelmez, amin dolgoznak, mind egyedi, tervezői darab, hogy azokat később válogatott operacsillagok viseljék esténként Bayreuthtól Oslón át New Yorkig.

Máté Péter

Nagyszabású tévéműsor helyett egyelőre most mi meséljük el, hogy Szolnok főterén a barna kapu mögött, kis műhelyében hogyan dolgozik a világ valószínűleg egyik legtöbbet utazó varrónői csapata. Ugyanis a szolnoki műhelyben többnyire csak 75 százalékos készültségig születnek meg a jelmezek, majd felülnek a repülőre vagy a vonatra, hogy a főpróbahéten, már a bemutató helyszínén alakítsák tökéletesre Fidelio, Norma, Csocsoszan, Nadir, Parsifal vagy Papageno jelmezeit.

Máté Péter

A fegyelmezett profizmus jegyében a varroda első helyiségében máris egy 3D-nyomtatóba botlunk, amin épp egy fiatal szabásznő állítja be a programot. Mint kiderül, a gép elsősorban kiegészítőket, például sisakokat gyárt, amikor komplett, 150-200 fős kórusoknak készül teljes színpadi egyenruha. Évente viszonylag sok, harminc-harmincöt produkción dolgoznak, van, hogy csak egy operabemutatóhoz négy-ötszáz jelmezt is elkészítenek a cég munkatársai.

Máté Péter

A műhely pincéjében feltűnő arcképcsarnok sorakozik: Ildikó szorgalmasan gyűjti, majd bekeretezve kifüggeszti a jelmeztervezők portréit, akikkel pályafutása során valaha együtt dolgozott. „Nem tudnak róla, de közel 33 éve gyűjtöm a skalpjaikat” – nevet a Jelmez-Art vezetője, akivel a falon végül összesen 84 képet számolunk össze. Nem egy Kossuth-díjas hazai tervezőt találunk köztük, a külföldi művészek egyike pedig dolgozott még a Grease című film jelmezein is.

Ildikó hozzáteszi, a látogatásunk utáni napon egyenesen a világ operajátszásának birodalmi központjából fogad vendéget, az új bayreuthi kosztümigazgató érkezik hozzá Szolnokra, hogy személyesen is megismerkedjenek. A jó kapcsolat már több mint 12 éves, a Bayreuthi Ünnepi Játékok vezetői, az Eva és Katharina Wagner-páros, Richard Wagner déd-, illetve ükunokája azóta rendel tőlük jelmezeket a Bayreuth Festspielhaus‎ színpadára.

Máté Péter

„Az árbevételünk fele Németországól származik, további 25 százalékát pedig Norvégia, Dánia, más európai nagyvárosok és New York tesz ki. Sok tényezőtől függ, volt már 100 ezer eurós megbízásunk is, de egy produkción általában 10-15-20 ezer eurót keresünk. Veszteségen sosem működünk, 25 éve, amit csak lehet, következetesen forgatom vissza a cégbe, ahogy folyamatosan foglalkozunk a tudás átadásával, az utánpótlás kérdésével is. Tavaly így például 20 százalékkal, majdnem négyszázmillió forintra növeltük az árbevételünket, ami egy 50 fős cégnél szerintem nem rossz arány” – magyarázza Ildikó, aki kis csapatával nagyokat hasít a közbeszerzéseken is. Csak épp nem itthon.

Máté Péter

Legutóbb például négy nagy bécsi színpad, köztük az egykor Gustav Mahler vagy Richard Strauss által irányított bécsi Állami Operaház pályázatán arattak sikereket. „Itt nincs mutyi, se barátkozás, csak minőségi munka, referencia, illetve meg kellett tanulnunk, hogy milyen a jó árazás” – mondja Ildikó, aki ezen a téren folyamatosan pengeélen táncol. Ugyanis ha a munkadíjukhoz hozzáadják az utazásuk, a szállásuk, illetve a kintlétük egyéb költségeit, összesen akkor is a helyi, például német kivitelezők árai alatt kell ajánlatot tenniük. "Az anyagköltséggel szerencsére nincs dolgom, azt mindig a színház küldi, még New Yorkból is. Nekem közben itthon eléggé meg kell fizetnem a saját szabászomat, varrónőmet és tolmácsomat ahhoz, hogy ne akarjon kint maradni” – vonja le Ildikó a tanulságot.

Indulás a rongyok közül

Az út persze nem volt rög-, de kátyú- és szakadékmentes sem, mígnem elvezetett a legnagyobb operaszínpadokig. Ildikót öltöztetőként dolgozó édesanyja egyedül nevelte, kislányként a szolnoki színház kulisszái mögött, „rongyok között” nőtt föl. „Jelmeztervező akartam lenni, rendkívül elhivatott voltam, nagyon jól rajzoltam, mégsem vettek fel a Török Pál utcai Kisképzőbe. Ha sikerül is, anyukám valószínűleg akkor sem tudta volna támogatni a tanulmányaimat Budapesten” – emlékszik vissza a Jelmez-Art Kft. tulajdonosa, aki végül szintén öltöztető lett a szolnoki színházban, majd a szakmát elsajátítva bekerült a színház varrodájába.

Máté Péter

1995-ben pedig jött Schwajda György, aki a színház akkori igazgatójaként úgy döntött, hogy kiszervezi az intézményből a saját addigi varrodáját. „Onnantól kezdve mindig csak az adott produkcióra szerződtünk a szolnoki színházzal, mert előtte évente három-négy hónapot voltunk szabadságon. Ugyan az évad csak június közepén ért véget, mi már az összes jelmezt elkészítettük áprilisban, és legközelebb csak augusztusban volt munka. Hónapokig konkrétan a semmire kaptuk a fizetésünket, ami a színháznak természetesen nem érte meg. Innen jött a kényszer, hogy alapítsunk céget. A férjem, aki már 33 éve velem van, és mindenben támogat, annak idején is biztatott, hogy igenis képes vagyok rá, vigyem én ezt a külső vállalkozást” – emlékszik Ildikó a kezdetekre.

Máté Péter

Ahogy teltek az évek, a Jelmez-Art bázisa továbbra is Szolnok maradt, ahogy az a mai napig, most is ők készítik a színház jelmezeit, majd évről évre egyre több lett a feladat. Amit más magyar városok, Debrecen, Győr, Szeged vagy az Operett színházi varrodái nem tudtak teljesíteni, azt ők elvállalták szabadúszó külsősként. A következő nagy áttörés 2000 környékén a Nemzeti Színház volt, majd a folyamatosan bővülő cége élén álló Ildikó hamarosan egy MÜPA-s Alföldi Róbert-rendezés apropóján megismerkedett a produkció menedzserével, Havas Ágnessel.

„Ági akkoriban álmodta meg Armel Opera Fesztivált, ami 2008-óta Európa-szerte operaritkaságokat, főként kortárs operákat mutat be. Rávett, hogy legyek a fesztivál egyik szponzora, ami azt jelentette, hogy három éven át tizenöt külföldi operabemutató teljes anyagköltségét és minden munkadíját én finanszíroztam. Kérdeztem, hogy jó, de mi ebből mit fogunk profitálni? Erre Ági azt mondta, ha megismernek, és látják a munkánkat, ő biztos benne, hogy vissza fognak hívni bennünket.”

A szerződés lejárta után a Jelmez-Art csapatát már a következő évben visszahívták a norvégiai Bergenbe, majd Oslóba, Koppenhágába, Berlinbe, New Yorkba és így tovább. Ennek ma már 13 éve, de mint mondja, Ildikó továbbra sem áll meg, van még benne erő és kihívás utáni vágy. Elhatározta, Kijev és Los Angeles lesz a következő állomás.