Nos, igen, 1100 év nagy idő, pedig őseink is hasonlóan gondolkodtak, mint Gerber Pál, csak míg kalandozó elődeink a szláv törzsek elmaradt lenyilazására gondoltak, amikor az elrontott nap jutott eszükbe, addig Gerber a reklámok civilizációkritikájára. Nagy különbség. A tetszetős kivitelű, alapvetően ismeretterjesztő sorozat - A művészet története - kiváló rajztanári segédanyag, korrekt műelemzésekkel, a kultúrtörténeti és társadalmi környezet feltárásával. Jó a kép és a szöveg ritmikája, nem mondhatjuk, hogy albumokról van szó, inkább afféle foglalkoztató képeskönyvekkel van dolgunk, melyek annyira szépek, hogy a teljes sorozat a könyvkötészet mellett a biztosítási kategóriába is beletartozik: a 16 kötetről beszélhetünk úgy is, mint vagyontárgyakról. Természetesen a vállalkozás nagyvonalúan kezeli a korszakokat, de vállaltan az ismeretterjesztés a célja, az elméleti szakirodalom túlhabzásai helyett inkább a fő irányok, korszakok kijelölésével, illetve az emblematikus alkotások felmutatásával foglalkozik.

A nemzetközi szerzők olyan 16 teremből álló virtuális galériát emeltek, melyet tényleg „mindenkinek látnia kell, mielőtt meghal”. A Magyar művészet a sorozat kiegészítő darabja, mutáció, mely a korábbi 15 kötet szerkesztési irányelveire épülve mutatja be az 1100 éves magyar vizuális kultúrát. Természetesen csak a fő irányokat és nagyvonalú áttekintéseket vállalhatták a szerkesztők, a sokszor 1/1 képekkel illusztrált fejezetek nem nyújthatnak teljességet. A Szecesszió - és a modern kor születése című fejezet 35 oldal, de akiket a korszak jobban érdekel, azok számára ott a Corvina másik ajánlata, a Stílusok és korszakok sorozatban Gellér Katalin munkája, A magyar szecesszió. Inkább az az érdekes, hogy A művészet története a második vonalba száműzte a magyar képzőművészetet, Moholy-Nagy Lászlón kívül nem igen szerepeltetett magyar művészeket, így a 16. könyv a mi szegénységi bizonyítványunk, illetve nem is a miénk, inkább azoké, akik nem ismerik a magyar festészet géniuszait.

A szerkesztésbéli irányelvek adottak voltak. Bellák Gábor, Jernyei Kis János, Keserű Katalin, Mikó Árpád és Szakács Béla Zsolt írták a könyvet, és mivel előszó nincs, nem tudunk meg semmit az írók munkamódszeréről. A felelős szerkesztő neve (Danyi Orsolya) nincs külön feltüntetve, az impresszumban olvasható, így csak annyit tudhatunk, hogy az írók a szakterületüket vállalták, Szakács Béla Zsolt a teljes középkort „vitte” (A honfoglaláskori művészettől a késő gótikáig), Mikó Árpád a reneszánsz időket és a Jagelló-kort írta meg, Jernyei a barokk kort és a rokokót vállalta magára. Bellák Gábor a klasszicizmust, a romantikát, a szecessziót, a modernizmust, az avantgardot és a háború utáni kísérleteket foglalta össze, míg Keserű Katalin az ötvenes évektől tekintette át a kortárs magyar képzőművészet alakulástörténetét. A szerzők alázattal oldották meg a rájuk rótt feladatot.

Annak ellenére, hogy öt - első osztályú - művészettörténész írta a könyvet, a fejezetek nem esnek szét, minden szerzőnek sikerült az objektív, népszerűsítő, ismeretterjesztő hangvételt megőriznie. Letisztult nyelvét a könyv részint annak köszönheti, hogy művészettörténészeink az adott témákat már nem egyszer megírták, hol hosszabban, hol rövidebb formában. Persze, vannak fájó hiányok. Finoman szólva is botrányos, hogy például Molnár-C. Pál kimaradt a könyvből. Sőt, számos a két háború között alkotó művész is, akiknek művei milliókért kelnek el az árveréseken, ahogy a mai negyvenes korosztályból is számos nagy nevet nélkülöznünk kell. Persze, ahogy ilyenkor mondani szokás, mindenki nem férhetett bele, szóval, örüljünk inkább ennek a színes, szagos képes könyvnek, melyet pont olyan jó lapozni, mint gyerekkorunk kihajtható mesekönyveit, melyekben 3D-ben jelent meg Jancsi és Juliska, és mi lökhettük a kemencébe a boszorkányt. A művészettörténet is egy mese, az a jó benne, hogy mindenki maga írhatja meg saját verzióját és a saját igazságát.

Poós Zoltán