Vajon máshogyan szólna a Construction Time Again, ha a DM tagjai a stúdióban nem azzal szórakoznak, hogy a szintit bűvölő dagadt producer, Daniel Miller lecsúszott nadrágjából kikandikáló seggvágatába próbálnak mogyoróval betalálni?

Nem vagyunk híján Depeche Mode könyveknek. 2006-ban jelent meg a Stripped című DM biográfia, két éve a Dave Gahan és a Depeche Mode című, most pedig itt van a legújabb: Steve Malinstól a Black Celebration. Van rá igény, ahogy Depeche Mode-ra nálunk mindig is volt. Az együttes budapesti koncertjeire általában mind egy szálig elfogynak a jegyek, a fanatikusok miatt pedig az együttes - bevallása szerint Európában egyedülálló módon - még a szállodát sem tudja elhagyni. Depeche Mode könyvet Magyarországon kiadni nem tűnik kockázatos vállalásnak.

AP / Chris Pizzello

Miben különbözik a Black Celebration a konkurens kiadványoktól? Hogy elvileg az egyetlen hivatalos, tehát az együttes tagjai által jóváhagyott életrajz. Így valótlanságokat vagy a DM számára kínos részleteket nem tartalmaz. Ilyenek egyébként nem is igen tarkítják a DM pályafutását, leszámítva talán Martin Gore nyolcvanas évek közepén viselt csipkés kombinéit, de ezeken ma már együtt nevetnek, letagadni úgysem lehet, ahhoz túl sok fotó és videofelvétel bizonyítja.

Miben hasonlít a Black Celebration a korábban megjelent Stripped-re? Először is, mindkettő ugyanazon album egy-egy számáról kapta a címét, másodszor mindkettőnek csapnivaló a fordítása. A 2006-os Stripped egész egyszerűen olvashatatlan, egy Google Translate is jobb munkát végzett volna, mint a fordítója. A mostani Black Celebrationnél valamivel jobb a helyzet, a betűhalmaz már közelebb áll a magyar nyelvhez, de Grétsy László még így is egészen biztosan sírva borulna az asztalra, ha belelapozna. Főleg az első felébe, ott nagyobb hiányosságokkal találkozhatunk, mint a későbbi oldalakon. És nem csak a derék nyelvművelőnek hullanak a könnyei, vele zokog a magyarországi Depeche Mode tábor, hogy már megint jól ki lett velük cseszve, mert immár a második életrajz van félreszabva.

Pedig volt benne meló bőven, mármint a megírásában, Malins 1999 óta fáradozik rajta, azóta három bővített, kiegészített, átdolgozott kiadás látott napvilágot odaát. A Black Celebration nincs túlvariálva, pragmatikus és lényegre törő: az albumok mentén veszi végig az életművet, csapongás nélkül követve a kronológiát. A szaftos sztorik kedvelői számára száraznak tűnhet, a legpikánsabb részlet talán, hogy Martin Gore meztelenül énekelte fel a Somebody-t, amit talán jobb lett volna nem tudni, mert nem ezt szeretném magam elé képzelni, amikor a dalt hallgatom.

Gahan drogos korszaka és túladagolás közben bekövetkező klinikai halála és feltámadás természetesen nem maradhat ki, ahogy Andy Fletcher örökös szivatása sem. A Black Celebration-t azonban nem ezek a bulvárcsemegék teszik letehetetlenné az igazi rajongó számára, hanem azok a - kívülálló számára bizonyára érdektelen - részletek, hogy egy-egy dal hol és hogyan született, milyen hangmintákat használtak fel benne, hányszor keverték át, mire elégedettek lettek a hangzásával. Olvasás közben szünetet tartva az ember újra meghallgatja az említett számokat, és azok máris kicsit másképp szólnak, mint addig. Tulajdonképpen ez az igazi küldetése a zenekaros könyveknek, a Black Celebration pedig kitűnően teljesíti a feladatát.

(Steve Malins: Depeche Mode - Black Celebration, Saturday City Kiadó)