Idén 65. alkalommal rendezték meg Svájcban a Locarnói Nemzetközi Filmfesztivált. A kéthetes moziünnep sokak számára a város Piazza Grandéjén tartott éjszakai szabadtéri vetítések miatt ismerős, míg mások a fesztivál végén átadott Arany Leopárd fődíj kapcsán hallottak az európai film egyik legfontosabb rendezvényéről. A cikk írójának idén volt szerencséje a fesztivál fiatal filmesek számára rendezett műhelyében részt venni első magyar meghívottakként, Kárpáti György Mór rendezővel.

Arany Leopárd. Az elmúlt 64 évben olyanok nyerték el, mint René Clair, Roberto Rossellini, Michelangelo Antonioni, Kubrick, Forman, Mike Leigh, Zanussi, Jarmusch, Claire Denis, Szabó István és Erdöss Pál. Jó nevek, jó művek, jó és követendő irányok.

A Berlinale Talent Campus sikerességén felbuzdulva a svájciak is megszervezték a saját utánpótlás-képzésüket. Három részre szakadunk: itt van 8 filmkritikus a világ minden részéről, akik Eric Kohn, az Indiewire alapítója segítségével fejlődnek a filmkészítők egójának leépítése terén. Itt van egy fiatal nemzetközi producer-csapat, akik az egyébként fizetős University Producing Lab keretein belül láthatóan hasznos és értelmes tevékenységet folytatnak egész héten (a hét végére a kósza ötletekből összeálló, eladható filmtervek születtek), és végezetül a legnépesebb, 25 fős Academy Meetings.

Az Academy Meetings résztvevői főként rendezők, de akadnak köztünk producerek, forgatókönyvírók és egy darab igen magabiztos színésznő is. A mi programjaink változatosak voltak: járt nálunk a SOURCES2 forgatókönyv-fejlesztő workshop egyik szervezője; egy transzmédia szakember próbálta meggyőzni a zömében művészfilm-rendezőket a social marketing előnyeiről (nem sok sikerrel), de volt olyan is, hogy az osztrák The Shine of Day alkotói látogattak el hozzánk egy kedélyes beszélgetésre.

wikipedia.org

És persze vacsoráztattak, welcome drinkekkel itattak, illetve időnként elfelejtettek/véletlenül bezártak minket…"Un momento", mondták, és 2 óra múlva már folytatódott is a program. La dolce vita, ugye.

A smúz

A berlini és a Cannes-i állapotokhoz képest Locarno nem nevezhető networking-paradicsomnak. Vannak persze ebédek meg exkluzív bulik, de maga a város nem szereti a zajt. A két méregdrága ABC este 7-kor zár, alkoholt venni a relatíve messzi pályaudvaron lévő egyetlen helyi éjjel-nappaliban lehet.
A VIP-bulik fél 12-től tartották, ami logikus, hiszen olyankor fejeződnek be a vetítések.

A probléma viszont az, hogy hajnali három órakor semmi nincs nyitva. Ezért az embernek a Locarnói Fesztivál után a legtisztább emléke az marad, hogy hajnali 5-kor egy kétcsillagos hotel sorompós parkolójában ácsorog a fesztivál egyik igazgatójával, meg egy rakás elégedetlen francia producerrel, akiknek épp most volt premierje, és egy üveg bor jár körben, mint a gimiben.

Aztán jön a pultos, és a parkingból  is kirakja az embereket, mondván, hogy neki bent már reggelihez kell teríteni. Furcsa hely ez a Svájc, viszont tudják hogyan kell összehozni az új barátokat.

A rövidfilmek

Olivier Père, a fesztivál művészeti igazgatója, idén erősen odatette magát rövidfilm-ügyben. Íme, három nagyon különböző alkotás a nyertesek közül:

NUCLEAR WASTE (Atomszemét)
Ukrajna, Myroslav Slaboshpytsky
Látványvilágával a videó-installációkat idéző kegyetlenül vicces kisfilm egy csernobili atomszemét-takarító kamionsofőrről, aki gyereket próbál csinálni.

RADIO-ACTIF (Radioaktív)
Svájc, Nathan Hofstetter
Önéletrajzi rövidfilm a bájos Nathan brutális „pszichotikus epizódjáról”, amelyet szenvtelen nyugalommal tár a kamera elé.

THE MASS OF MEN (Emberek tömege)
Nagy-Britannia, Gabriel Gauchet
Egy dramaturgia csavarnak és a kiemelkedő színészi játéknak köszönhetően tényleg jól sikerült angol vizsgafilm, amely egy munkanélküli-segélyért folyamodó, középkorú londoni férfi élete legszerencsétlenebb és egyben legszerencsésebb napjába enged betekintést.

Közönségfilmek, okos filmek

A Piazza Grandén minden este vetítéseket tartanak. Az itt bemutatott filmeket a  két hét folyamán máskor nem nyílik lehetőség megnézni, és ezek nem is tartoznak a versenyszekcióhoz. Több mint háromezer ember nézte tehát a tér zsöllyéiről, és a környező éttermek teraszairól például a Magic Mike című filmet. Channing Tatum volt chippendale-táncos hasizmai valóban lenyűgözőek azok számára, akik szerint Channing Tatum hasizmai lenyűgözőek.

A fesztivál szervezői kiemelkedő munkát végeztek az okos filmek programjának összeállításakor. Így történhetett, hogy a nagytéren megtekinthettük Stéphane Brizé új filmjét, a Quelques heures de printemps (Néhány órányi tavasz) című drámát, amely méltó utódja a rendező Mese a szerelemről-jének.

A versenyprogramon belül felüdülés volt látni Tizza Covi és Rainer Frimmel osztrák nagyfilmjét, a The Shine of Day-t (A nap fénye), amely főszereplője, az „amatőr” Walter Saabel, a legjobb férfialakítás díját is elvihette. A dokumentumfilmes páros teljesen improvizatív alkotása egy sikeres bécsi színházi színész és hazatérő cirkuszos nagybátyja kapcsolatát mutatja be elég karakteres szociokulturális kontextusban.

Az okos közönségfilmek

Gael Garcia Bernal a fesztivál történetének legfiatalabb színészeként vehette át a locarnói életműdíjat. Kedvesen és meglepetten megköszönte, aztán pedig megnézhettük a Piazza Grandén vetített új filmjét, a No-t.

Gael Garcia Bernal: a legfiatalabb Életmű-díjas

wikipedia.org

Az igaz történeten alapuló No-ban Gael Garcia Bernal egy reklámszakembert alakít, aki az 1988-as chilei népszavazáson rávezette az országát, hogy nemmel szavazzon, és így elérje Pinochet távozását.

A Nagytér fénypontja talán vitathatatlanul a francia Camille Redouble (Camille újrakezdi) volt Noémie Lvovsky-tól. A rendezőnő íróként is jegyzi a filmet, illetve a főszerepet is eljátssza. Camille a negyvenes évei közepén elér a szakmai és magánéleti mélypontra. Számára nincs tovább.

Azonban egy csoda segítségével visszarepülhet a 16 születésnapja környékére, ahol minden olyan hibát (vagy nem hibát) elkövetett, amely a későbbi életét meghatározta. Vajon most hogy fog dönteni? Lvovsky, aki egy másik kategóriában zsűritagja is a fesztiválnak, filmjében egy sokszor látott klisét teljesen eredeti, szellemes és megindító módon tár elénk – vastapssal kísérve.

Dree Hemingway (http://www.imdb.com/name/nm2218604/) , az irodalmi óriás dédunokája, aki ma egyébként modell, főszereplésével láthattuk a versenyszekcióban az amerikai Starlet című filmet. A cím egyébként játékos utalás Bree anyjának, Mariel Hemingwaynek híres Star 80 című,  Bob Fosse rendezte filmjére.

A mama nyomában: Dree Hemingway

wikipedia.org

A Starlet egy 21 éves, teljesen szétesett, a pornó világában éppen elveszni készülő lány, Jane és egy mogorva és régimódi idős hölgy furcsa barátságának története. Az amerikai függetlenfilmes körökben igen közkedvelt Sean Baker rendező az Fiatal Zsűri Díját is átvehette a nagytér színpadán.

A film másik érdekessége, hogy az idős hölgyet alakító, a nyolcvanas éveiben járó néni egész életében színésznő akart lenni, mire egy véletlen folytán megkapta azt a szerepet.

Kínzás Locarno módra

Mivel ugye egy kifejezetten művészfilm-fesztiválon járunk, meg kell említeni azokat a műveket is, amelyek mögött az ember mégiscsak valami szadista alkotói szándékot vél felfedezni.

A Last Time I Saw Macao (Amikor utoljára láttam Makaót) egy portugál remekmű, amelyet imádott a zsűri. A film lényege, hogy egyetlen szereplője sincs soha a képben. Mazochistáknak ajánljuk még a kanadai Peter Mettler The End of Time (Az idő vége) című filmjét. Az idegtépően hosszú, vagy annak tűnő, alkotás az idő természetét vizsgálja, és még minden mást is, ami eszébe jut, a CERN-től a Hawaii lávaömléseken át a batikolt-hipszter közösségi veteményesekig, miközben egyetlen interjúalanya sincs névvel, hellyel, funkcióval meghatározva, illetve nem is mond semmi értelmeset.

A film fő tézise, hogy az idő nem létezik, de paradox módon az ember sosem érzi annyira, hogy de igen, mint amikor ezt a filmet nézi. A vetítésen egy egykori izraeli katona ült mellettem, akit többször kértem, hogy öljön meg, de sajnos ő is túlságosan el volt foglalva a vészkijáratok keresésével.