Az Operaháznak minden bizonnyal nem lesznek idén anyagi problémái. A kormány láthatóan presztízsberuházásként kezeli a dalszínházat, amely elsődlegesen több mint nyolcmilliárd forintos rekordtámogatásában nyilvánul meg. Bár ebből az összegből futná a teljes vidéki színházi rendszer kistafírozására, valamint a döntés nyilvánvalóan tovább mélyíti a színházi életben már eddig is meglévő törésvonalakat, mégsem állíthatjuk, hogy a koncepció maga alapvetően elhibázott lenne. Legalábbis amennyiben az új vezetésnek sikerülni fog hatékonyan elkölteni a rendelkezésre álló adóforintokat.

Szegedy-Maszák Mihály akadémikus szerint ebből a pénzből ma egy fajsúlyos, neves vendégművészeket felléptető, a nemzetközi porondon is jegyzett operaházat lehetne ismét megteremteni Budapesten. 2013-ban ünnepli a világ Wagner születésének 200. évfordulóját. Meg lehetne hívni Christian Thielemannt, aki jelenleg a legkiválóbb Wagner-karmester, jelentős rendezőket és kiváló énekeseket lehetne foglalkoztatni, és több huszadik századi opera bemutatására is volna lehetőség.

Túry Gergely

A legtöbb műhely számára azonban az év az elvonásokról, a relatív szegénység folyományaként az egymással folytatott vitákról, küzdelmekről fog szólni. Mivel valamely titokzatos, a mai magyar valóság logikájának talajáról megfejthetetlen módon a Nemzeti Színház igazgatóját még mindig Alföldi Róbertnek hívják, ezen anomáliát a nemzeti kormány a nemzeti színházak számának radikális növelésével kívánja ellensúlyozni.

Ezentúl Győrnek, Pécsnek, Miskolcnak és természetesen Debrecennek is lesz nemzeti színháza. Az új színházi törvény ugyanis az egyes intézményeket, illetve társulatokat egy frissiben felállított kategóriarendszer alapján kívánja támogatni: a rendszer legmagasabb és egyúttal legtöbb támogatással járó kategóriájának tagjai számára jár ki ezentúl a nemzeti jelző. Természetesen a kategóriákba való beosztás jelenleg is lobbierő függvénye, köszönő viszonyban sincs azon sokat hangoztatott alapelvvel, hogy a piaci alapon működő színházak valóban piaci alapon működjenek, és ne részesüljenek túlzott arányban az amúgy is szűkös állami forrásokból.

Kiemelt kategóriába került így többek között a Madách vagy a Vígszínház, utóbbi a kiemeltek között messze legmagasabb, 500 milliót meghaladó támogatással. Hasonló összeget szánnak adóforintjainkból az egyébiránt mostantól szintén nemzeti Budapesti Operettszínház támogatására, melyre nyilván a játszóhely túlzott progresszivitása miatti alacsony nézőszám ellensúlyozása miatt van szükség.

A támogatási rendszer átalakítása nem csak a kőszínházi rendszer résztvevői számára biztosítja az összefogást, teremti meg az együttműködés alapjait. A táncszínházi kuratórium által Markó Iván társulatának megítélt 130 millió forintos dotáció szinte a teljes táncszínházi társadalom felháborodását kiváltotta, tekintetbe véve a teljes keret 212 milliós összegét, melyet – legalábbis a Magyar Koreográfusok Társasága által közzétett nyilatkozat szerint – 54 együttes között kellene szétosztani.

Túry Gergely

Markó a szinhaz.hu-nak adott nyilatkozatában fontosnak tartja megemlíteni, hogy a támogatást nem ő, hanem a társulat kapja és fogadja el. Ezen húszfős társulat pedig nyilván megérdemli az ország táncszínházra fordított pénzének háromnegyedét, hiszen – ez a társulat hivatalos sajtóanyagában olvasható: „Kiválasztottak ők. Bár az alkotás, a teremtés szentélyét már megpillantották, pappá csak a mindennapi kemény munka szentelheti őket. Még nem nyerték el a beavatást, de Mesterüktől már bírják annak ígéretét. A Mester – mert maguk közt is így hívják –, vezeti, hajtja őket Thália szentélye felé, hol legyőzve az anyagot, a testet, az alkotás, a művészet, a tiszta szellem fénye ragyoghatja be arcukat.”

A vitában maga Orbán Viktor miniszterelnök is fontosnak tartotta a megszólalást. Az MTI-hez e hét keddjén eljuttatott közleményében kifejtette, hogy "a támogatás lehetőségét különleges ajándéknak tartjuk olyan művészeink esetében, akik a szakma nagy öregjeiként még alkotnak, komponálnak vagy társulatot vezetnek", hozzátéve: "miközben magam is úgy gondolom, hogy a támogatások mértékét jogi formában ildomos szabályozni, az is helyesnek tűnik, hogy a jogok és kötelezettségek mindenki számára egyformák legyenek, mégis be kell látnunk, hogy a minőség sajátos elbánást, a kiemelkedő elbírálást is érdemel”.

Kőszínházak és függetlenek

Imre Zoltán színháztörténész szerint az új törvényi szabályozás a színházi struktúrát alapvetően nem fogja megváltoztatni: „marad egy kőszínházi struktúra, mellette megmarad egy független struktúra, és mellette a piacon még aki meg tud élni”. Az ELTE adjunktusa szerint az igazi változást a „karcsúsítás” fogja jelenteni, melynek következményeként a szakember színházbezárásokat, valamint a teljes alternatív szcéna összeomlását valószínűsíti.

Túry Gergely

Mint elmondta, „a függetlenek az idei működési pályázataikra megítélt összegeket még nem kapták meg. Augusztusban már megszületett a kuratóriumi döntés, a miniszter a napokban már aláírta, de könyörgöm: október van. És ez az idei működési pénzük, 2012. januártól kezdődően. Ami azt jelenti, hogy ezt el is kell költeniük december 31-ig, mert a következő pályázaton, ha lesz egyáltalán, csak azok indulhatnak, aki az előző évvel már elszámoltak”. Ráadásul a független társulatok támogatására létrejött úgynevezett VI. támogatási kategóriát az új törvény megszüntette, a helyette belépő pályázati kategória esetében pedig csupán azt írja elő, hogy a miniszter írhat ki pályázatot. „Nincs erre kötelezve, ha nincs pénz, megszorítás van, nem ír ki pályázatot.”

Mindez nem jelenti azt, hogy legalábbis az önszerveződés szintjén ne történnének előremutató kezdeményezések az alternatív színtéren. A hivatalos kultúrafinanszírozás hiányosságai különösen jelentőssé teszik többek között a FÜGE, vagyis a Függetlenül Egymásért Közhasznú szervezet által a Jurányi utcában októberben megnyíló inkubátorházat, ahol egymás mellett dolgozik majd a Szputnyik, a TÁP Színház, a Természetes Vészek Kollektíva, a Gólem Színház, a HOPPart, vagy a legendás, Mérő László pszichológus-matematikus részvételével készült Véletlen című előadását október elején búcsúztató Szabó Réka-féle Tünet Együttes.

Minden bizonnyal tovább bővül az ifjúsági, úgynevezett beavató előadások száma, hiszen az utóbbi időben az ilyen típusú előadások viszonylag kiemelt támogatást élvezhettek – nem véletlen, hogy mára a műfajba szinte valamennyi kőszínházi és alternatív társulat beszállt.

2012 szeptemberének legnagyobb várakozása talán a megelőző botrányok leghangosabbikához, a Schmitt Pál unortodox helyesírási alapelvei nyomdokán átnevezett Újszínházhoz kapcsolódik. A Derzsi János által Pozsgai Zsolt főrendező arcán elhelyezett ütéssel megnyitott évad legnagyobb kérdése, hogy a Nyirő József és Csurka István művészi és ideológiai  nyomvonalán haladó koncepció mekkora közönséget képes becsábítani Márta István egykori teátrumába.

A színházi színtér egyéb területein is várhatóak újdonságok

A Thália például egyre erőteljesebben, vagyis egyre több saját produkció létrehozásával próbál kitörni a felújítása óta felépített befogadószínházi szerepből. Teszi ezt mindjárt Garaczi László EMKE című darabjának bemutatójával, Bagó Bertalan rendezésében. A teljesen felújított Katona József Színház vezető bemutatói várhatóan az ország, illetve a színházi világ jelenlegi helyzetéről is szólni kívánnak majd. Október 13-án Parti Nagy Lajos (felnőtt) gyermekeknek szóló, Ascher Tamás által rendezett Pinokkió című darabjával indul az év, míg a Kamrában a politikai törleszkedéssel, valamint túlzott nemzetieskedéssel korántsem vádolható Thomas Bernhard Heldenplatz című alkotása indít.

Túry Gergely

A színlap tanúsága szerint a szerző „az Anschluss ötvenedik évfordulójára írta Heldenplatz, azaz Hősök tere című darabját, amelynek bemutatása nagy vihart kavart Ausztriában. Bernhard már darabja címében is provokálta a közönséget, hiszen Hitler a Heldenplatzon tartotta beszédét a német bevonulás alkalmából, és a mai napig viták tárgyát képezi, valójában és számszerűen hány osztrák is ünnepelte a náci hatalomátvételt a Heldenplatzon. Mint műveiben általában, honfitársaitól Bernhard ezúttal is kíméletlen önvizsgálatot követel”.

Mielőtt felgördül a függöny, megengedünk magunknak egy szentimentális kirohanást: a színháznak, nem csupán mint művészeti ágnak, de mint intézménynek is célja, vagy célja kéne legyen az önvizsgálatra való rákényszerítés. És mindezek után akár némi álnaivitást is megengedhetünk magunknak: talán a magyar kultúrát váltakozóan felesleges költségvetési plusztételnek, ellenséges lövészároknak avagy személyes státusztárgynak tekintő döntéshozók is eljutnak idén színházba. A szónak ebben a valódi értelmében.

Túry Gergely