A Príma környék egy vidéki öregek otthonában játszódik, melynek Édes otthon a bizalomgerjesztő neve. Spiró nem a kedves vagy nehéz sorsú öregekről ír, hanem azok legközelebbi hozzátartozóiról, akik hosszú idő után most látogatják meg szeretteiket újra. A darab akár egy hétköznapi látogatás története is lehetne, ám a háttérben különös, titokzatos események zajlanak a vadászterület közepén fekvő otthonban. Spiró komédiája metsző pontossággal és pengeéles humorral ábrázolja szereplőinek kisszerű életét, hazugságait, önigazolási kísérleteit.

hvg.hu: A Príma környékkel visszatér a Vígszínház másik fontos műhelyébe, a Pesti Színházba. Emlékszik még, hogyan kezdődött a kapcsoltuk?

Spiró György: 1970-ben Kartal Zsuzsa bevitte két korai darabomat a Vígbe; a Balassi Menyhártot és a Hannibált. Nekem erről nem szólt, utólag árulta el. Eltelt egy kis idő, mire fölhívtak a színházból, hogy menjek be a dramaturgiára, ahol Radnóti Zsuzsa és Horvai István fogadott. Meglepődtek, mert a darabok alapján egy negyvenes pasast vártak, és megjelent egy szakállas 24 éves. Horvai még a lakására is meghívott, és azt mondta: nagyon jó mind a két darab, de azt azért ugye tudom, hogy nem lehet előadni őket. Mondtam neki: nem tudom, de ha túl sok bennük a szereplő, akkor… Erre ő: na, ne vicceljek, mindenkinek világos, hogy a Hannibálban melyik ellenséges fél jelképezi az Egyesült Államokat és melyik a Szovjetuniót. Ártatlanul néztem, mintha nem tudtam volna, a vereséget szenvedő punok a szovjetek.

Bánkuti András

A Hannibál és a Balassi Menyhárt lekerült a napirendről, noha meghúztam őket és irtottam a szereplőket, hogy színpadképesek legyenek, de Radnóti Zsuzsa megkérdezte, hogy nem írok-e esetleg más műfajban is. Odaadtam néhány novellámat, ő pedig megkérdezte, megmutathatja-e a férjének. Persze, mondtam. Fogalmam se volt, ki a férje. Felhívott, bemutatkozott, hogy ő Örkény István, és hogy elviheti-e a novelláimat az Új Írásnak. Be is vitte őket, az egyik meg is jelent 1971 elején. Szóval, Örkény fedezett fel, akivel személyesen sose találkoztam. Nem akartam törleszkedni, azt hittem, zavarnám, ha felhívnám. Ma már tudom, hogy örült volna nekem. Hülye voltam.

hvg.hu: A Hannibál, illetve a Balassi Menyhárt elutasítása miatt problematikus szerzőnek számított. Mivel akkoriban senki nem arra törekedett, hogy konfrontálódjon a hatalommal, mit gondol: miért térhetett vissza?

S. Gy.: 1975 nyarán, amikor ösztöndíjas voltam Varsóban, a Nemzetek Színháza nevű fesztiválon találkoztam újra Horvaival. Sokat beszélgettünk színházról, politikáról, együtt néztünk előadásokat, együtt ültünk az orosz kollégákkal. Horvai ott mesélte, hogy épp most vettek fel a Színművészetire egy srácot, aki az én Origó című versemet üvöltötte az arcukba. Így mondta: „üvöltötte”. Igen, azt hiszem, értem az „üvöltést”, amikor ilyen sorok jutnak eszembe ebből a versből: „Hazugság nem volt még halandó. Tébolyt nem ölt az elmeél. Hitet csak hivő püfölt veszetten, remélve, hogy már nem remél.” „Sok ócska kor ma egyszerre ócska, fejlődőképes az ócskaság”…A vége így hangzik: „Ha életet akartok házkutatni, gyertek, hullák, kezdjétek nálam!” Elég kemény vers. Aki a felvételi bizottság képébe üvöltötte, Bezerédi Zoltán volt. Fel is vették rögtön.

hvg.hu: Sokszor hozza szóba a Horkaihoz fűződő kapcsolatát. Ő volt az a rendező, aki meghatározta a pályáját?

S. Gy.: 1978 tavaszán az osztályában megrendezte a Nyulak Margitja című darabomat, ezt láttam színpadon életemben először. Az imposztor Katona József színházbeli premierje után másodszor Horvai rendezte meg Veszprémben. Aztán jött az első vígszínházi bemutatóm, az Ahogy tesszük. A ’80-as évek végén minisztériumi pályázatot írtak ki új magyar dráma írására. Marton Laszló, aki 1985-ben Horvaitól vette át a színház igazgatását, felhívott, hogy nincs-e kedvem írni valamit erre a pályázatra.

Keres Emil újra a Pesti Színház színpadán

Vígszínház

Mondtam neki, hogy örömmel, bár épp egy musicalen gondolkodom. Azt mondta, nem baj. Másik Jánossal nagy kedvvel dolgoztunk a dalokon. Leadtam, és elfogadták. Ennél simábban zenés darabot nem lehet elfogadni. Ez volt az Ahogy tesszük, a főszerepben Hegedűs D. Gézával és Kútvölgyi Erzsébettel. Sok próbán ott voltam, noha nem szokásom. Minden szépen alakult, Marton remek munkatársakat választott, Imre Zoltán csinálta a mozgást, Kocsák Tibor vezényelte az élő zenekart, mert akkor még arra is futotta, gyönyörű volt a díszlet, nagy létszámú kórus, minden szereplő szerette a darabot. Szép munka volt és fájdalmas.

hvg.hu: Egy siker hogy lehet fájdalmas?

S. Gy.: 15 előadás után le kellett venni a műsorról, mert csak 80-85 százalékos házzal ment. Akkor még 1300 néző fért be. Mindenki, aki benne volt, megsiratta. Kiváló csapat hozott létre a maga idejében szokatlan, modern és bátor előadást, és mégis abba kellett hagyni, holott nem bukott meg. Azt gondolom, rájöttek, hogy nem kell egy szomorú új zenés darab, amikor az emberek az illúziók bűvöletében éltek. Hittek a rendszerváltásban. Ilyen hangulatban az emberek nem szívesen szembesülnek a megoldhatatlan problémákkal.

hvg.hu: A következő bemutatóra 1996-ig kellett várni. Ez volt a Dobardan, ami a tükörbe nézés keserves élményeiről szól.

S. Gy.: Nagyon szép előadás volt, Börcsök Enikővel, Hegedűs D. Gézával, Venczel Verával, Barta Máriával, kár, hogy kevesen látták. Némileg hasonlóan alakult a darab és az előadás élete, mint az Ahogy tesszüké. A darab a délszláv válság idején született. A háború két szakasza közben szólt a háborúról, a legjobb időben került színpadra, de lélektani szempontból ezzel sem akartak szembesülni a magyar nézők. Nehéz megtippelni a közönség igényeit. A Dobardan közönségsikerének éppen az aktualitás volt a gátja.

Spiró György a darab olvasópróbáján

Vígszínház

A Dobardan nem kimondottan dokumentarista darab: inkább dokumentaritás, a már-már publicisztikai pontosság és az abszolút fikció elegye. Számos „kitalált” részlet van benne, de az alapja ellenőrizhetően valós. Kérvényeztem a külfödieket ellenőrző hivatalnál, hogy a csongrádi menekülttáborban anyagot gyűjthessek a drámához, a menekültek sok szövege szó szerinti fordításban került be a darabba. A Vígszínháznak – bár kevésbé passzolt a profiljába –, mégis sikerült kihoznia a Dobardanból a maximumot. Bátor dolog volt ez is. Színpadilag nehéz, időnként publicisztikus anyagból lett eleven játék.

hvg.hu: Az Elsötétítésre újabb hat évet kellett várni, és ehhez képest újabb hatot legújabb premierjére, a Príma környékre.

S. Gy.: Az Elsötétítés 25-ször ment telt házzal, új magyar darabnál ez komoly siker. Hallottam az egyik barátunktól egy családi történetet, engedélyt kértem tőlük és megírtam, majd beadtam a Vígbe. Marton másnap épp azzal ment be az irodájába, hogy kéne egy erős új magyar darab, és ott találta az asztalán a kéziratomat. Még aznap elolvasta, és felhívott, hogy megrendezi, erre a darabra várt. Ritkán történik ilyesmi egy író és egy színház között.

Örkény születésének centenáriumi ünnepsége után a Pestiben épp Martonnal beszélgettünk, amikor odalépett hozzánk Eszenyi Enikő, és megkérdezte, mikor írok végre darabot a Vígnek. Mondtam, éppenséggel most jelent meg egy új darabom a Mozgó Világ januári számában, de nem vagyok biztos, hogy a Vígnek való, mert elég kínos történet. Ez volt a húsvéthétfőt megelőző szombaton. Kedden Eszenyi hívott, hogy ez lesz a Pestiben az őszi első bemutató.

hvg.hu: Ha néhány szóban kellene megfogalmazni, miről szól a Príma környék?

S.Gy.: Az öncsalásos mechanizmusokról. A gyilkos, cinkos, részvétlen félrenézésben minden nép jeleskedni szokott, világprobléma. Azt remélem, lehet szórakozni rajta.

(Príma környék: Pesti Színház, október 12-től. Rendező: Marton László. Főszereplők: Hegedűs D. Géza, Börcsök Enikő, Herczeg Adrienn, Igó Éva, Járó Zsuzsa, Péter Kata, Csőre Gábor és Keres Emil)