Azt ismerik, hogy két zsidó beszélget a mínusz harmincban?

Konok Tamás

Két muszos (munkaszolgálatos) század vonul el egymás mellett. Az egyikben egy kis termetű, mókás kinézetű zsidó, a másikban egy izmos melák. Mindkettő ruhája szedett-vedett, és valahogy a fagyos tél ugyanazt azt a divat ötletet váltja ki belőlük: az összes gönc tetején egy lópokróc, aminek a közepébe lukat vágtak, mint egy poncsóra. Azon átdugták fejüket és a pokróc két lelógó uszályát a derekukon drótokkal, madzagokkal megkötötték.

A melák rákiabál a picire:

- Mondja, maga kinél varrat?

A történetben szereplő melák Markos József, művésznevén Alfonzó. A pici pedig Guttmann Dénes, aki G. Dénes Györgyre magyarította a nevét sok évvel ezelőtt. Művész, asszimilált zsidó mindkettő, az előbbi artista-színész, a másik dalszöveg író, aki még egy picit eljátszott a nevével. Szerette a sütit, ezért ráragadt a Süti becenév is, amit ő csóró pesti pimaszsággal affektáltan Zsütire franciásított.

Mi máshogy ismertük ezt a viccet.

Zsüti megy a századával, lópokróc, blabla. Szembejön Halmai Imre színművész a századával, ő is lópokróc, blabla.

- Mondja, maga hol dolgoztat?

Ja, azt elfelejtettük mondani, hogy Halmai először, a munkaszolgálat előtt sok évvel a Váci utcán futott össze G. Dénessel, és ahogy Halmai rácsodálkozott barátja eleganciájára, tényleg a derék szabó után érdeklődött. A Don környékén már csak erre emlékeznek vissza a keserűen nosztalgikus tréfában.

Zsütiről kering egy másik sztori is.

A dübörgő fagyban, a keleti frontvonalon, hozzá hasonlóan fizikai munkához nemigen szokott társaságban éhezik, kucorog egy barakkban. Bejön a keret tisztje, aki ez alkalommal nem szadista, csak egy tahó. Viszont praktikus ember, tudja, hogyan kell túlélni az orosz telet.

Szóval, a tiszt azt mondja, hogy végre ehetnének mindannyian egy jót, kint egy gebe, úgyis a halálán van, valaki csapja agyon egy baltával. A rongyokba öltözött társaság azonban nem tudja elfeledni finom, művelt, polgári gyökereit, bárhogyan is csikar már a hasuk az éhségtől, senki sem akar vért ontani.

A keretlegény dühösen kimegy, és lelövi a szegény állatot. „Na erről írjon dalt!”, mondja G. Dénesnek.

Hugyoztam egy szívet a hóba.
Belelőttem egyet, másikat a lóba.

A sztori egy változatával találkozhatunk Bacsó Péter: Hamvadó cigarettavég című filmjében, amiben Karády Katalin, Zsüti és Ujszászy ezredes kapcsolatát bogozza ki, sok-sok fikciós elemmel. (Karády egyébként Zsüti keresztanyja.) Itt a keretlegény dicsekszik azzal, hogy ő maga is művész, írt is egy dalt. És már szavalja is a kétsorost.

Nem valószínű, hogy bármelyik igaz, de sztorinak jó.

Egy másik téli mítosz: Benedek Tibor, színművész, Benedek Miklós színész apja, Tibor, a vizilabdázó nagyapja, szintén a keleti fronton teljesít munkaszolgálatot. Fog egy vödröt, és elindul nyugatnak. Ahányszor megállítják, és megkérdezik, hogy hova megy, mindig annyit válaszol csak: vízért. Így teszi meg a több, mint 1500 kilométeres utat, így kel át minden ellenőrzésen. Ő csak vízért megy néhány száz méterre.

Budapesten belefut egy járőrbe.

- Hova mész, zsidó?

- Vízért.

Durr egy pofon.

- Tudod miért kaptad, zsidó?

- Mert nincs a vödörnek alja.

A Benedek-történet jelen változatában a járőrök nyilasok, ami annyit jelent, hogy 1943. telétől 1944. őszéig tartott az út. Nem valószínű, hogy igaz, hiszen a művész messze nem volt olyan jó erőben, mint néhány bajtársa, a fizikai munka és az embertelen körülményekkel alig bírt megküzdeni.

A humor fagyálló, ezt üzenik a történetek. S ha csak pesti legendák, akkor is igazat mondanak. Aki tud viccelni, tud túlélni is. Ezért igaz történeteink is bőven akadnak.

Alfonzó gyászfeketében érkezik a színészklubba.

- Kit siratsz?

- A háziorvosom.

- Jó orvos volt?

- Nagyon sokat foglalkozott velem.

- Hogy hívták?

- Doktor Mengele.

Egy rajz, Gálvölgyi (ln.: Gács) Judit, Gálvölgyi János felesége őrzi. Gács Rezső szerepel a rajzon, Judit édesapja, művésznevén Rodolfó, amint egy talicska mellett áll és bűvészkedik. A rajz Vogel Erictől, a kiváló díszlettervezőtől és -festőtől származik, aki a pesti kabaré és varieté világban ismerkedett meg az előadókkal. 1944-ben készült, legalább egy évvel azután, hogy Rodolfót, muszosként elvitték. „Aput elvitték a front irányába, Galíciába. Ő a munkaszolgálat alatt is mindig bűvészkedett. Mindenki az ő kezét féltette. Mindig volt nála egy pakli kártya meg néhány gyűszű, ezekkel ezernél több trükköt tudott bemutatni. Ezzel sok mindent el tudott intézni.” (Forrás: homoludens.hu)

Tambov, 188-as fogolytábor. „Volt még egy „antifa-ház” is, a német katonák antifasiszta „mozgalma” által terjesztett propaganda székhelyeként. Falain német, orosz (?) és román nyelven készült négyoldalas hadifogolyújságok egyes oldalait lehetett tanulmányozni. Idővel egy magyar antifa-újság is megjelent olvashatatlan propagandaszövegekkel. Pedig egy jeles magyar hadifogoly szerkesztette: Örkény István. Nyilván diktálták neki a kinyomtatandó szöveget.” Béri János, történész-politológus is ebben a táborban dolgozott, így emlékezett fogolytársára. (Forrás: homoludens.hu.)

Örkény azonban megírta a Lágerek népét és a Voronyezst is. Az utóbbi maga az abszurd – kívülről nézve, belülről, ki tudja... Az tudja, aki ott volt.

A Voronyezsben Pataki a szakaszvezető, ki más, ő az, aki szakmai szinten rendelkezik a túlélés legfontosabb képességeivel - korábban csempész volt. Örkény nem csak itt, a színműben, hanem visszaemlékezéseiben többször is szórakoztatóan meséli el, hogy ebben a világban, ebben a társadalomban, mely tudásanyag tesz valakit vezetővé. Ő maga például, amikor az oroszok kihajtották fát váni, egy német orgonista-zeneszerzővel került párba. A két favágó zseni egy pillanat alatt képes volt tönkreteni a nem éppen finomműszerészeti szerszámot, a fűrészt. Mire megjelent egy esetlen figura.

- Előbb kibaltázni, kérem.

Innentől boldogan, örömmel követték ezt az embert.

Ahogy Patakira is érdemes hallgatni, bár nem a legszimpatikusabb figura. Talál egy orosz nyelvkönyvet, és mivel egy helyi lánnyal esik szerelembe, megtanul oroszul udvarolni. A 40-es évek szovjet peremvidékén elég mókásan hatnak a szavai: „Szabad egy keringőre, grófnő?” A tankönyv 1917. előtt íródott.

Halálgroteszk, így nevezte a műfajt Örkény felesége, Radnóti Zsuzsa dramaturg.

Kinek kalapács van a kezében, minden problémát szögnek lát. A színházi ember dialógusokkal, a tréfamester viccekkel, a dalszerző rímekkel élt túl.