"Ez egy élhető hely, csak nekünk nem elég" – interjú Máté Gáborral
Magyarországon pont az a megrendítő, hogy már nem csak fiatalok döntenek úgy, hogy elhagyják az országot, de az idősebb korosztály is ezt az utat választja, ha anyagilag itthon ellehetetlenül. A kivándorlást sokan élik meg családi drámaként. Szülők hagyják itt a gyerekeiket, és gyerekek a szüleiket. Máté Gábor, a Katona József Színház igazgatója azt mondja, gyávaság lenne elmenni e mellett a téma mellett, ezért rendezett róla egy darabot. Interjú.
El lehet menni Dubajba, Londonba, Berlinbe, Bécsbe és Hongkongba is, sokan pedig meg is teszik. A Katona József Színház a kivándorlás témáját dolgozza fel legújabb, Illaberek című darabjában. A középpontban egy prostituált, egy meleg pár és egy építőipari szakmunkás áll, a történet mégsem ilyen egyszerű. A darabról Máté Gábor rendező beszélt.
hvg.hu: Az Illaberek című darabról korábban azt nyilatkozta, gyávaság lenne elmenni a kivándorlás témája mellett, egy színháznak egyébként is kötelessége egy ilyen súlyú társadalmi jelenségre reagálni. Nem érzi mégis azt, hogy rizikós egy ilyen élő, akut kérdést színpadra vinni?
Máté Gábor: Kockázatos, de a színháznak mindig kell vállalnia kockázatot. Ennek sok aspektusa van. Az egyik, hogy egy olyan dologról beszélünk, amire még nincs rálátásunk, nem lehet még megfogalmazni róla valamilyen alapvető igazságot, nem tudunk még tőle eltávolodni.
Holott a kivándorlásról lehetne úgy is beszélni, mint a századelő kivándorlásáról, a második világháborús, vagy az 56-os kivándorlásról. Magyarországra mindig jellemző volt a "na akkor én innen elmegyek" érzés, és furcsa, hogy ez most megint előjött. Az EU-ba való belépésünk persze eleve generálta ezt a helyzetet, mégis mielőtt beléptünk volna, az volt a jellemző, hogy a magyar nehezen mozdult.
hvg.hu: Ez a darab a kivándorlásra történelmi távlatokban, általánosságban reagál, vagy konkrétan arra a jelenségre, hogy ma egyre több magyar fiatal próbál külföldön érvényesülni?
M. G.: A darab nem csak a fiatalokról szól, bár annak is nagyon nagy súlya van. Ez egy általánosabb merítés. Pont az a megrendítő, hogy nem csak fiatalok érzik úgy, hogy kénytelenek menni, hanem olyan idősebb emberek is, akik az életüknek azon szakaszába kerülnek, amikor úgy érzik: ha nem kapnak több pénzt, teljesen ellehetetlenül az életük.
hvg.hu: Ez csak a pénzről szól?
M. G.: Biztos, hogy nem csak a pénzről szól, de döntően mégis. A politikusok felelőssége ebben az, hogy nem adnak választ olyan kérdésekre, amire egy itt élő embernek szüksége egy biztos jövőképhez.
hvg.hu: Azt nyilatkozta korábban, hogy a kivándorlás egy kétségbeesett vállalkozás. Az önök által összegyűjtött történetek alapján mi juttatja el az embereket ebbe a kétségbeesett állapotba?
M. G.: Az Illabereknek volt egy nyílt próbája. Miután lejátszottunk pár jelenetet, és megkérdeztem a nézőket, szeretnének-e reagálni, megrendítő volt látni, hogy mennyire akartak beszélni. Magándrámák bontakoztak ki. Volt olyan, aki azt mondta, azért gondolja, hogy innen el kell menni, mert egy olyan országban ő nem akar élni, ahol politikai értelemben ilyen szélsőséges és a tolerancia jegyeit nem mutató elemek vannak túlsúlyban.
Sok olyan ember van, aki a kivándorlást családi drámaként kénytelen megélni. Igenis mennek ki szülők, és itt hagyják a gyerekeiket, de az is előfordul, hogy pont a szülő betegszik bele abba, hogy a gyereke nem marad itt. Hogy az unokáit nem fogja látni. Van olyan ember, aki már 18 éves korában arról vizionál, hogy milyen nagymama lesz, és pont ezt a képet veszíti el. Sokféle emberi vágy, illúzió és ambíció létezik, és ezek mind sérülnek ebben a történetben.
hvg.hu: Mindebből mit látunk a színpadon?
M. G.: Sok olyan történet lebeg az országban, amit jól lehet használni. Az egyik ilyen például egy prostituált története, akinek a kiszolgáltatottság az itthoni létében is folyamatosan jelen van. Szintén szerepet kap a darabban egy általunk ismert, bejegyzett élettársi kapcsolatban élő meleg pár.
A harmadik megrendítő történet, amely egy szakmunkás férfiről szól, szintén valós. Amikor ő elhatározta, hogy külföldön próbál meg munkához jutni, életében először ült repülőre, ezért nem ismerte a repülés szabályait és nem tudott a reptéri kapunál történő ellenőrzésről sem. A férfi ezért a kézi poggyászába tette az össze szerszámát, ami a külföldi munkavállalásához kellett, ezeket viszont egymás után vették el tőle és dobták be a kukába. Látszott azon az emberen, hogy gyakorlatilag az életét vették el, holott azért indult el, hogy egy másik országban normálisan élhessen.
hvg.hu: Mi az, ami a történetekben hangsúlyt kap: az elhatározásig vezető út, a döntés dilemmái, vagy az új élet kezdete?
M. G.: Azzal a közeggel nem sokat tudunk kezdeni, ahova valaki megérkezik, mert csak minimálisat tudunk róla. Hogy honnan megy el az ember, és hogy abban a társadalomban, ahol él, jó-e lenni, viszont mind kérdés.
Sokan gondolják például úgy, hogy itt igenis jól lehet élni, nagyon sok külföldi ember jön hozzánk, és itt is ragadnak, mi pedig ezt is szeretnénk megjeleníteni. Az ő ittlétük ugyanis épp azt bizonyítja, hogy ez egy élhető hely, csak nekünk nem elég, akik ide vagyunk kényszerülve.
hvg.hu: Az Illaberekben kapunk válaszokat?
M. G.: Én sosem hittem abban, hogy egy színház tud válaszolni, inkább – ahogy mondani szokás – tükröt tart. Persze lehetnek olyan szerencsések, akikben egy előadás során megfogalmazódik egy kérdés, és arra választ is kapnak.
De az ember sokszor már attól is megkönnyebbül, hogy ha azt látja, hogy egy alak a színpadon olyan problémákkal küzd, mint ő. Ha nincs egyedül, könnyebben viseli el a saját életét is. Ez meggyőződésem.
hvg.hu: A színészekre mennyire jellemző, hogy külföldön próbálnak szerencsét?
M. G.: Jellemző, és ezt sem fogjuk kihagyni az előadásból. Eleve speciális ország vagyunk, mert ez a nyelv semmihez sem hasonlít, és nem világnyelv, mint tudjuk. Ezzel a nyelvvel boldogulni ezért ezen a pályán egyáltalán nem lehet külföldön. Természetesen vannak olyanok, akik azt gondolják, hogy a nyelvtudásuk elegendő ahhoz, hogy valamilyen karriert csináljanak külföldön, de ez többnyire illúzió.
hvg.hu: Ön gondolt valaha arra, hogy elmegy Magyarországról?
M. G.: Nem nagyon gondoltam erre. Én egymás után a két legjobb barátomat veszítettem el, és ez számomra kamaszkori trauma volt. Egyiküket akkor vitték ki a szülei, amikor 13 éves, másikukat akkor, amikor 15 éves voltam. Barátság dolgában sebzett ember vagyok, mert nekem azóta sincs igazából barátom, mióta ők elmentek.
Én viszont nagyon hamar tudtam, hogy mit akarok csinálni, és az a foglalkozás, amit szerencsére a mai napig űzhetek, a kezdetekkor még egy perspektivikus történetnek látszott. Most már nem az. Már nem lehet tudni, mi lesz azzal, aki erre a pályára megy.
hvg.hu: A kivándorláson kívül milyen más társadalmi ügyekhez nyúl a színház?
M. G.: Mostanában sok ilyen témával foglalkozunk. Ilyen a hajléktalankérdés, az antiszemitizmus vagy a cigányság. Szívesen jönnek a nézők ezekre az előadásokra. Ha nem így lenne, nem is foglalkoznánk velük ilyen intenzitással.
Én azt veszem észre, hogy az embereknek szükségük van rá, hogy ezekről a kérdésekről színházilag is beszéljenek. Ez ugyanis még mindig megnyugtatóbb, mint bármilyen más fórumon beszélni. A színház ezzel bajt még nem csinált, ellentétben egyéb fórumokkal, amik mindig valamilyen oldalra akarják állítani az embert.
hvg.hu: A Vidnyánszky Attila-féle Nemzeti Színház új koncepciója éppen az, hogy egy idealizált, szép és jó világot tárjon a nézők elé, ön viszont azt mondja, az emberek szomjazzák az aktuális témák kivesézését. Mindkettőnek van létjogosultsága?
M. G.: Én azzal nem foglalkozom, hogy a többi színház ilyen értelemben mit beszél, vagy mit akar. Nekem nyilván más a szakmai identitásom, engem ez a színház érdekel, de nem állítom, hogy csak ezt a színházat lehet csinálni. A színházi kínálat zsibvásárjelleget öltött, amibe nagyon sok minden belefér.
A Nemzeti Színházban most a korábbiakhoz képest nyilván valami mást kell megfogalmazni ahhoz, hogy indokolttá tegyék, miért volt szükség a társulat és a repertoár nagy részének lecserélésére. Az ott dolgozók nyilván azt szeretnék, ha ennek lenne valamilyen művészi köntöse is a politikai köntösön kívül.
hvg.hu: A társadalmi felelősségvállalás kötelessége egy színháznak?
M. G.: Annak a színháznak, amit én szívesen csinálok és nézek, ez hitvallása. Van persze esztétizáló színház is, ami soha nem kereste ezeket a közös pontokat a társadalom és a kultúra között, holott a színház a konfliktus művészete, ezért elég nehéz konfliktusmentessé tenni.
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
