Lynch pályáját nem a többi rendezőtől megszokott irányból kezdte, vagyis nem a filmiskolák padjaiból vagy a televíziós tucatmunkák futószalagja mellől indult, hanem képzőművészként, igazi avantgárd filmesként alkotott a hatvanas-hetvenes években.

Festményei egyébként hangulatukban erős rokonságot mutatnak a későbbi filmekkel, ez is azt mutatja, hogy a különböző művészeti ágakba, például a zenében is otthonosan mozgó művész tulajdonképpen mindig ugyanazt csinálja.

Első kísérleti animációs filmje, a Six Men Getting Sick (Hat ember rosszul lesz) című néhány fázisrajzból álló szürreális alkotás már rögtön, az első játékfilm előtt tíz évvel előre jelezte Lynch világát: egy abszurd, fekete humorral átszőtt, zavarba ejtően szürreális univerzumot.

Radírfej (1977)

Lynch első játékfilmjét, a párját ritkítóan eredeti Radírfejet teljesen önerőből finanszírozva, éveken keresztül forgatta barátjaival. A film egy csapásra híressé, vagy inkább hírhedté tette a rendezőjét: a hetvenes évek végén induló éjféli mozik sokáig műsoron tartották, igazi kis kultuszt teremtve a szürreális film köré.

A film egy Henry Spencer nevű pasas történetét meséli el egy álomszerű, indusztriális világban, ami inkább emlékeztet egy német némafilmre vagy Kafka rémálmára, mint a valóságra. Lynch már ebben a filmben megvillantotta ösztönös atmoszférateremtő tehetségét: leginkább a mélyről jövő, kényelmetlenül nyomasztó hangokkal és zajokkal játszott, Lynch maga alkotta meg a Radírfej zörejvilágát is.

Az elefántember (1980) és Dűne (1984)

A Radírfej underground sikere egészen meglepő helyekig is eljutott: Mel Brooks, a neves komikus is a film első rajongói közé tartozott. Brooks annyira lelkes lett, hogy teljes mellszélességgel beállt Lynch követkető projektje mögé – csak éppen a nevét nem engedte kiírni a stáblistára, nehogy a film elején a közönség valami vígjátékra számítson.

Az elefántember valamelyest folytatta a Radírfej fekete-fehér, expresszionista vizuális stílusát, de immáron Lynch a klasszikus történetmeséléssel közelített a nézőkhöz. Filmje a viktoriánus Angliában játszódik: John Merrick, a különös rendellenességgel született szerencsétlen férfi egy cirkuszi freak-show szereplőjeként tengődik, amíg meg nem ismerkedik egy empatikus orvossal.

Az elefántember egy csapásra a csúcsra repítette a fiatal avantgárd filmest: munkáját nyolc Oscar-díjra jelölték, köztük őt is a rendezésért. Innentől kezdve ajánlatok tömegével halmozták el, fél Hollywood a lábai előtt hevert – még George Lucas is felkérte, hogy rendezze meg a Jedi visszatér-t. (Izgalmas lenne látni egy Lynch által rendezett Star Wars-filmet.)

Ám következő filmjével Lynch megtapasztalhatta az igazi bukást. A Frank Herbert gigantikus hosszúságú sci-fi regényéből forgatott Dűne a nyolcvanas évek egyik legnagyobb anyagi bukásaként vonult be a filmtörténetbe – bár harminc év távlatából a filmnek azért vannak érdemei, főleg a látványvilága izgalmas.

Kék bársony (1986)

Lynch az 1986-ban forgatott Kék bársonnyal találta meg az igazi hangját és a későbbi filmjeit igazán meghatározó stílusát. A rendező innentől kezdve kattant rá igazán a bűnügyi műfajra, posztmodern szakácsként keverve össze a zsáner fontosabb elemeit a saját szürreális kézjegyeivel.

A főiskoláról hazatérő Jeffrey agyvérzést szenvedett apja meglátogatása után hazafelé sétálva egy levágott fület talál, amit elvisz a kisváros rendőrségére: a felügyelő lányával karöltve kezd el nyomozni megszállottan a testrész tulajdonosa után.

A Kék bársonyban a rendező izgalmasan keveri az erotikát és a thriller feszültségét, mindezt egy csak rá jellemző atmoszférában tálalva. Lynch legfontosabb és talán legjellegzetesebb fűszere itt jelent meg először: Angelo Badalamenti sejtelmesen lebegő zenéje egyből felismerhető hangulatot teremt.

Veszett a világ (1990)

Lynch 1990-ben ért pályája első csúcsára: a Veszett a világgal elnyert a cannes-i filmfesztivál fődíját, az Arany Pálmát. A rendező ebben a filmjében mindent korlátot elengedett és egy teljesen elszállt műfaj- és stíluskeveréket rakott le az asztalra.

Lynch úgy keveri a menekülős bűnügyi film, a romantikus melodráma, a road-movie és a musical elemeit, mintha ez teljesen magától értetődő volna: a Veszett a világ a művész legérzelmesebb filmje lett, minden kockája izzik az érzékiségtől és a véres brutalitástól.

A Nicholas Cage és a Jurassic Parkkal sztárrá vált Laura Dern főszereplésével forgatott film egy Elvis- és kígyóbőr kabát-mániás amorózó és egy naiv lány szerelmi történetét meséli el: Sailornak és Lulának menekülőre kell fognia, mert a lány elmebeteg anyja a fiújára uszította az embereit. Lynch filmje tobzódik az abszurd, erőszakos és vicces jelenetekben, nehezen felejthető filmélményt garantál a megnézése.

Twin Peaks (1990-91) Twin Peaks: Tűz, jöjj velem! (1993)

A kilencvenes évek elején Lynchnek még arra is volt energiája, hogy átírja a televíziózás történetét, vagy legalábbis lerakja annak egyik legfontosabb mérföldkövét. A Twin Peaks nem csak a hisztéria határát súroló kultuszt tudhat magáénak, hanem az első igazi sikersorozat volt, ami egy művészfilmes agymenésére épült.

A Twin Peaks nem csak egyszerűen egy izgalmas, időnként nehezen rekonstruálható krimisorozat, hanem a rendező stílusát tökéletesen követő, gigászi hosszúságú művészfilm, ami a Kék bársonnyal megkezdett irányt folytatja.

Twin Peaks nélkül elképzelhetetlenek lennének ma már az olyan sorozatok, mint a True Detective vagy a Drót: Lynch és társalkotója, Mark Frost az elmúlt harminc év legeredetibb televíziós darabját alkották meg.

A sok párhuzamos szálon futó történet egy csodaszép hegyvidéken elterülő kisváros tragédiája körül forog: az első epizód első jelenetében megtalálják az ártatlan diáklány, Laura Palmer holttestét. Hamarosan a városba érkezik a kissé bogaras Cooper ügynök, aki belemerülve a mocskos és misztikus ügybe szép lassan feltárja a kisváros bájos díszlete mögött megbúvó erőket.

A Lynch a sorozat sikerét megpróbálta egy kicsit meglovagolni, és a történet előzményét egy játékfilmben forgatta le: ám a Twin Peasks: Tűz, jöjj velem! Nem bizonyult kimondottan nagy sikernek.

Lost Highway – Útvesztőben (1997) Straight Story - Az igaz történet (1999)

Lynch a Twin Peaks-dömping után visszatért a jól ismert terepéhez, a szürreális játékfilmekhez és egy izgalmas, egyes elemeiben nehezen értelmezhető filmet forgatott. Az Útvesztőben egy igazi narratív kirakós játék lett – hasonló filmből később kettőt is forgatott – a misztikus történet tele van rébuszokkal és álomszerű képsorokkal.

Ami viszont ez után a film után következett, arra még a legelvetemültebb Lynch-rajongók sem számítottak: a kultrendező egy olyan filmet forgatott, amin fényévekre áll a tőle megszokott stílustól. A Straight story egy lassan folydogáló, melegszívű történet egy idős férfiról, aki fűnyírójára pattanva meglátogatja több száz mérföldre élő testvérét.

A Straight story üdítően egyszerű és szerethető színfoltja az életműnek.

A sötétség útja - Mulholland Drive (2001) Inland Empire (2006)

Lynch az ezredfordulón forgatta le a legnagyobb kultusznak örvendő sikerét, a Mullholland drive-ot. A rendező megszállottan rajong Los Angelesért, amit egyébként gyakran a világ legnagyobb falujának szoktak nevezni: a Mullholland drive ennek a rajongásnak az egyik leglátványosabb bizonyítéka.

Egy naiv vidéki lány érkezik a városba, tele ambícióval és reménnyel, hogy hamarosan sztárrá fog válni – ám a lakásban, amit a nagynénjétől kapott kölcsön,  egy idegen, amnéziást nőt talál.

Lynch a rá jellemző műfajtudatossággal keveri a misztikus thriller elemeit az álomgyár működését kifigurázó, szinte a börleszk határát súroló gegekkel: a Mullholland drive utolsó fél órája ráadásul az utóbbi évek legnagyobb filmes rejtvénye.

Lynch mindez idáig utolsó játékfilmet tíz évvel ezelőtt forgatta – persze közben sem pihent a mester, számos rövidfilmet, webes projektet és zenei albumot alkotott az elmúlt években. Az Inland empire már közelebb áll egy színtiszta kísérleti filmhez: olyan, mintha a Lynch-világ legjellegzetesebb elemeit egy tömény, három órás turmixba mixelné a rendező.

A történet tulajdonképpen teljesen felszívódik a szürreális hangulatban. Az utóbbi években David Lynch azzal keltette a legnagyobb izgalmat rajongói körében, hogy bejelentette: 2017-ben folytatódni fog a Twin Peaks. Az a gyanúnk, hogy azt az évet is felírhatjuk majd a televízió történeti mérföldkövek közé.

Kultúra – frissen, első kézből. Kövesse a HVG Kult Facebook-oldalát!